Gyáni Gábor
Vannak történelmi pillanatok - események - , amelyek tartós nyomot hagynak a folyamatok (struktúrák) további alakulásán. Vitathatatlan, hogy 1968 is ilyen „esemény" volt a 20. század második felében.1
1968 természetesen nem egyetlen esemény, hanem események egymással párhuzamosan futó sora. 1968 az események éve volt, olyan esztendő, amikor - utólag visszatekintve - sorsfordító dolgok történtek szerte a világon. Ha felütjük az év kronológiáját,2 láthatjuk, Európa nyugati és keleti felén, valamint az Egyesült Államokban egyaránt utóbb fontosnak ítélt események peregtek egymással nagyjából egy időben, jóllehet közvetlenül nem volt közük egymáshoz. Magyarországon január elsején vette kezdetét az „új gazdasági mechanizmus", nem sokkal ezután megindult a „prágai tavasz" eseménysora, Varsóban antiszemita politikai hullám jelentkezett, miközben diáklázadások tanúi lehettek, Romániában megszigorították a magyarokkal szembeni kisebbségi politikát, Párizsban, majd Berlinben diáklázadások robbantak ki, amelyek hamarosan szintúgy átterjedtek az Egyesült Államokra, ahol - ennek hatására is - fordulat állt be az ország Vietnam-politikájában. Az események ideje azonban sohasem pillanatnyi, hanem hosszabb időtartamot fog át, még ha nem is mérhető a konjunktúrák és kivált a struktúrák idejéhez. Így a csehszlovákiai események a Varsói Szerződés tagállamainak együttes katonai akciójával váltak befejezett ténnyé (bár az események ezt követően is tovább zajlottak), az amerikai Vietnam-politika pedig akkor vette fel csupán az esemény mint entitás alakját, amikor Richard Nixon, az 1968-ban még éppen csak megválasztott új amerikai elnök berekesztette a háborúskodást.
Elvont szinten biztos lehet valamilyen „belső" összefüggést teremteni az iménti hatvannyolcas események között, közvetlen oksági láncolat azonban aligha fedezhető fel a kádári reformpolitika, a dubceki politikai liberalizáció, a lengyel kommunista vezetés antiszemitizmusa, a belgrádi diáktüntetések, a Ceausescu-féle vezetés magyarellenes politikája, a párizsi diákok lázongása vagy a vietnami Amerika-politika módosítása között. Ha genezisüket tekintve nem függtek is össze kauzális módon, következményeiket és utóhatásukat tekintve kétségtelenül „összeértek" az 1968-ra következő időben. A magyar reformfolyamat lefékeződése a csehszlovák intervenció következménye is; a román önállósulás, amely válasz volt a csehszlovákiai intervencióra, s amit a kínai nagyhatalmi függetlenedés is támogatott távolról, közvetlenül hozzájárult a román nacionalizmus megizmosodásához, ami növelte a nemzeti kisebbségekkel szembeni repressziót; a nyugati diáklázongások hatást gyakoroltak a nagyhatalmi politikára és a nyugati demokráciák belpolitikájára, ami hoszszabb távon enyhítette Kelet és Nyugat hidegháborús feszültségét; az utóbbi folyamat közbülső eredménye a detente néhány évvel későbbi meghirdetése (helsinki egyezmény) és a kommunista világrendszer ideológiai egységének a megrendülése (maoizmus, eurokommunizmus, újbaloldal). És így tovább.
A történet túlságosan is szerteágazó ahhoz, hogy minden vonatkozását nyomon lehetne kísérni, amire jelen sorok írója különben sem érzi magát felkészültnek. Ezért csak néhány kisebb, engem érintő vagy foglalkoztató problémáról szólok a következőkben.
1968-ban érettségiztem, egyszersmind egyetemista lettem. Olyan, a felnőtté érés stádiumában szerzett korabeli élmények birtokában emlékezem hatvannyolcra, amelyek egy meghatározott „generációs egység" keretében teszik számomra értelmezhetővé hatvannyolcat. Később „nagy nemzedék" névvel illették (magukat) a hatvanas (hatvannyolcas?) nemzedék tagjai, legalábbis azok, akik a művészi (tudományos) reprezentáció jogán vindikálták maguknak a generációs identitás megfogalmazásának a jogát. Tény, hogy hatvannyolc valami mást jelentett ebben a társadalmi és mentális kontextusban, mint a többi nemzedékek tagjai számára. Kiemelt szerepe volt az ifjúsági szubkultúra ötvenes évek (végétől) kezdődő, a hatvanas években erőteljessé váló folyamatának. A felnőttek világától való határozott elkülönülés, a vele szembeni protest generációs egységének élménye a fogyasztás, az életstílus és a tömegkultúra csoportspecifikus megválasztásában manifesztálódott. Ez az ifjúsági emancipációs törekvés volt az, amely 1968 tavaszán, nyarán átpolitizálódott Párizsban, Berlinben, majd az Egyesült Államok egyetemi campusain.3 Ennek az ifjúsági önállósulási vágynak a jeleit fedezhetjük fel a hazai egyetemeken is, mindenekelőtt a bölcsészkarokon 1968-ban és az azt követő egy-két évben. (Mely mozgolódásnak magam is részese voltam 1969 tavaszán a debreceni egyetemen.)
Ahogy a nyugati és a keleti hatvannyolc nem éppen egyazon tőből fakadt, hatvannyolc nyugati és keleti hatása sem vont maga után azonos következményeket. Furcsa ellentmondásként hosszú távon a dolgok mégis összeértek, aminek 1989 a kulminációs pontja. Anélkül, hogy különösebben erőltetném az egyébként elkerülhetetlen teleologikus beszédmódot hatvannyolcról szólva (már csak ilyen a történészi, a retrospektív szemlélet belső természete), ez a perspektíva, vagyis hatvannyolc nyolcvankilencbe torkolló értelme bővebb kifejtést követel.
Mi történt hatvannyolc eredményeként Keleten, Európának a Varsói Szerződés tagállamai által alkotott keleti szögletében? A csehszlovákiai intervenció, a szovjet nagyhatalmi viselkedés ezen újabb egyértelmű bizonyítéka befejezett ténnyé tette - a magyar ötvenhatot követően - a kommunista rezsimek „sztalinizmusának" rendíthetetlenségét, a rendszer reformálhatóságába, humanizálásába vetett, sokáig életben tartott hit teljes illuzionizmusát. Azért nem volt, nem lehetett a magyar ötvenhat elegendő muníció az illúzió lelepleződéséhez, mert bár a forradalom brutális letörése, az azt követő, a hatvannyolc utáni csehszlovákiainál félelmetesebb terror egyértelműen bizonyította a szovjet kommunizmus embertelenségét és a rendszer rugalmatlanságát, mégis: ez a posztsztalinista, a hruscsovi időszak volt, amely még éltette azt az egyébként beváltatlan, a XX. kongresszus által felvillantott reményt, hogy a rendszer változtatható, pontosabban, javítható. Az 1968-cal végképp elillant reménynek a magyar kommunista vezetés számára 1960-tól engedélyezett liberalizáció is adott némi tápot; olyan állapotot teremtett ugyanis Kádár országában, amely a többi csatlós állam belső viszonyaihoz képest elviselhetőbb életet tett lehetővé, és az évtized végén, véletlenül éppen 1968-ban egy hivatalos reformkurzus meghirdetését („bevezetését") is eredményezte. A kádárizmus néven elhíresült „gulyáskommunizmus" azonban nem volt több puszta szemfényvesztésnél; az általa keltett illúziónak 1968. augusztus 20-21-e vetett véget, semmi kétséget sem hagyva többé az iránt, hogy semmilyen változási-változtatási potenciál nem rejlik a rendszerben.
Így lett egyszeriben vége az ideológiai megújulásnak, amely a „vissza a fiatal Marxhoz" s a teremtsük meg a „plurális marxizmust" hangzatos jelszavaiban nyilatkozott meg a filozófiai és társadalomtudományi gondolkodás akkoriban félig hivatalos, pontosabban alig megtűrt tartományában. Nálunk ez mindenekelőtt a lukácsizmusban, a Lukács-tanítványok gondolatébresztő diskurzusában jelentkezett (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György, Márkus Mária, Vajda Mihály), akik eszmefuttatásait oly izgalommal faltam a hatvanas évek végi Kortárs, Valóság és több más hasonló folyóirat számaiban. E szűk gondolkodói csoport optimista helyzetértékelését utólag is élénk színekkel ecseteli Heller Ágnes egy 1997-es írásában. „Az 1968-as évre nyíló szilveszter éjszakája volt az első az 1956-ra nyíló óta, amikor boldog új évet kívánva egymásnak tényleg reménykedni kezdtünk, ha sok szkepszissel és fenntartással is, egy kicsit boldogabb esztendőben."4
Amikor alig néhány esztendő múltán hivatalos ideológiai kampány indul (1973-ban) e filozófusok és a hozzájuk csapott szociológusok (Szelényi Iván, Konrád György) ellen, aminek egyetemünkön is kussolás, hallgatás lett érzékelhető gyakorlati következménye szabadabb szellemű tanáraink részéről, a keleti hatvannyolc (az akkor történtek jelentése és jelentősége) befejezett ténynyé vált. Amin jottányit sem változtatott a megannyi későbbi hivatalos reformretorika, amely mimikri volt csupán, hiszen hiányzott mögüle a hatvanas évek olykor talán még komolyan is vehető kommunista reformhevülete.
A prágai hatvannyolc kelet-európai utóhatásának további következménye volt a civil társadalmi ébredés irreverzibilis folyamatának a megindulása. Jól ismerjük e történet főbb elemeit: a prágai szellemi ellenállás többnyire latens továbbélését, a lengyel Solidarnosc nyilvános fellépését, az orosz szamizdatmozgalom megindulását és a magyar ellenzéki aktivitás megélénkülését. Mindegyikük hatvannyolcból kelt ki, és bizonyára hatottak is egymásra, végeredményben azonban egymástól függetlenül keletkeztek. Ami nem csoda, hiszen ha nem is minden kelet-európai kommunista országban, ott azonban, ahol sok ellenállási potenciál gyűlt fel történelmi hagyomány formájában (mint Lengyelország és Magyarország esetében),5 ezekben az országokban külön-külön már leszámoltak ez időben a civil társadalom elméleti és gyakorlati élesztgetői a kommunista rezsim belső megújulási képességébe vetett reményekkel.
S mi történt ugyanakkor Nyugaton hatvannyolc hatására? Véget ért egy korszak a kapitalizmus életében. Nevezetesen az, amelyet fordizmus kifejezéssel illettek utóbb közgazdász és szociológus elemzők. Ennek a második világháború után kezdődő és a hetvenes évek elejéig tartó korszaknak fő jellemzője a hallatlan gazdasági dinamizmus, a politikai konszolidáció, mindaz, ami „a nagy kormányzat, nagy üzlet, nagy munka" korporatív politikai és kulturális szintézisét teremtette meg egy időre. A fordizmus annak felelt meg, hogy a tömegtermelési technológiák összekapcsolódtak a viszonylag magas és kiegyensúlyozott bérszínvonallal, a kollektív munkaügyi megállapodások rendezett gyakorlatával, a keynesiánus gazdaságpolitikai eszközök útján biztosított össztársadalmi kereslettel és a teljes foglalkoztatottságra való törekvéssel, a jóléti állam kifejlesztésével, valamint a vállalati és közhatalom fokozott bürokratizálásával.
E komplexum heves elutasítása, 1968 nyugati eseménysora kifejezte, hogy elodázhatatlan a struktúra mielőbbi megváltoztatása. Az utóbb posztfordizmus névre keresztelt új kapitalizmus- és demokráciaképlet részben épp ezen balos antifordista mozgalom radikalizmusának a hatására tört utat végül magának 1968-at követően.6 Volt ennek a konzervatív (neoliberális) elemekkel is dúsított új kapitalista érának egy kétségtelen előnye a keleti „válságmegoldással" szemben: nem hátra, hanem, ha lehet ilyet mondani (bár magam nem vagyok híve a fejlődéselméleteknek), előre tekintett a dolgok rendezett állapotát újrateremtendő. Ami amellett szóló bizonyíték, hogy a nyugati kapitalizmus (piacgazdaság plusz tömegdemokrácia) sokkal több erőt érzett magában, összehasonlíthatatlanul nagyobb képességet mutatott a megújulásra, mint a (sztalinista) struktúrákba viszszamerevedő keleti társadalomszervezet, a szocializmus kelet-európai (bolsevik) rendje.
Mindezen főbb különbségek, amelyek az egymással szemben álló két világrend lényegi vonásaira mutatnak rá, mélyreható hatást fejtettek ki a nyolcvanas évek uralkodó tendenciáira, a gorbacsovizmusra (peresztrojka) és az Európa keleti felén akkoriban bekövetkező fejleményekre, melyek a rendszer és a szovjet birodalom évtized végi látványos összeomlásához vezettek. A kommunista rendszer megújulásra való képtelensége, az ebből keletkező belső repedések, a kommunista elitek fokozódó belső és egymás közötti feszültségei és nem utolsósorban a Nyugat nyilvánvaló szívóhatása, amely demonstrációs hatás gyanánt a megújulási képesség ottani diadalaként tudatosult errefelé: mindez egyaránt 1968 keleti és nyugati történéseinek volt távoli következménye.
Hadd beszéljek utolsóként a Nyugat hatvannyolcas válságát követő fejlemények egynémely szellemi-tudományos összefüggéséről is. Korábban már utaltam rá, hogy az ottani krízis feloldása a változtatási vágyakat erőszakkal kifejező követelések szisztematikus kielégítésével, fokozatos integrálásával ment végbe a hatvannyolcat követő periódusban. A „válságmenedzselés" - Kelet-Európától eltérően - Nyugaton így nem a rendszerstruktúra, hanem a rendszeren belüli struktúra politikai és egyéb elitek által akceptált átalakításaként ért, érhetett el tartós sikert. Ez is oka, hogy az 1989 táján és azt követően teljesen megrekedt, majd felbomló kommunista Kelet-Európa számára a Nyugat újból életképes, választható (sőt választandó) politikai és gazdasági-társadalmi alternatívává válhatott.
Ami paradox módon Herbert Marcusét igazolja, aki elvont filozófiai eszszéjében, a hatvannyolcas nyugati diáklázongások egyik Bibliájában azért illette súlyos kritikával a nyugati kapitalizmust, mert az még a rendszerkritikát is saját legitimitása fenntartására képes fordítani. „Az a hatalom, amelyre e társadalom az ember fölött szert tett, hatékonysága és produktivitása jóvoltából nap mint nap megkapja a feloldozást. Ha magához hasonít mindent, amit csak megérint, ha felszívja magába az ellenzéket, ha játszik az ellentmondással, csak kulturális fölényét bizonyítja. S épp így az erőforrások pusztítása és a példátlan tékozlás csak a bőséget, »a jólét magas fokát« bizonyítja."7
Szimptomatikus, hogy a könyv azon fejezetének („A nyelv univerzumának lezárása"), ahonnan a fenti citátum származik, egy Roland Barthes-tól származó idézet a mottója. A szóban forgó francia gondolkodó, aki a posztstrukturalizmus alapító atyjaként vált széles körben ismertté és tiszteltté, annak a hatvannyolcas intellektuális nemzedéknek és körnek volt egyik előfutára, amely 68 után kidolgozta a foucault-izmust, posztmodernizmust és a sok más, egyformán relativista, szkeptikus, valamint a hatalom kérdését középpontba állító elméleti és szaktudományos eszmeáramlatot. A valamikori lázadók, miközben fokozatosan maguk váltak szellemi establishmentté, úgy éltették tovább hatvannyolc eredeti gondolati anyagát, hogy kanonikus közbeszéd lett később belőle.
E gondolatmenet segítségével jól leírható az is, ami szűkebb szakmámban, a történetírásban hatvannyolccal többé-kevésbé összekapcsolódva a hetvenes és a kilencvenes évek között végbement, s a történetírás nemzeti paradigmájának megrendülése, ami nem a második világháborúval,8 hanem a hatvannyolcas fordulat nyomán vált mind nyilvánvalóbbá mind Franciaországban,9 mind Angliában,10 mind pedig az Egyesült Államokban és más országokban.11 Ennek során a társadalomtörténet gyors ütemben kiemelkedett korábbi elszigetelt és elnyomott helyzetéből, hogy önállósulását követően meginduljon az egymást követő paradigmaváltások rögös útján. A pozitivista ambíciók nyomait még közvetlenül magán viselő struktúratörténet, amely a második világháború utáni fordizmussal állt szoros belső összhangban, ezúton adta át idővel a helyét a kulturális paradigmának, mely utóbbi a francia posztstrukturalizmusnak, a jószerivel a hatvannyolcas nemzedék által teremtett szellemi aurának köszönhette a legtöbbet.
Visszatérve még egy szó erejéig a hazai vizekre, nagyjából ezzel egy időben döntötte el e sorok írója is, számos nála valamivel korosabb vagy éppen vele egyidős fiatal kutatóval karöltve, hogy politikatörténet-írás helyett a társadalomtörténet művelésére adja a fejét. Nem azért határoztak így, mert éppen úgy hatott rájuk hatvannyolc, mint megannyi nyugati társukra; a fő ösztönző erő az volt, hogy alkalmatlannak ítélték a hagyományos állam- és politikatörténet-írást egy a hivatalos marxizmustól mentes tudomány művelésére. Ráadásul szellemi izgalmakat is inkább azon kívül, a Nyugaton ekkoriban kibontakozó „új történetírások" jóvoltából élhettek át csupán.12
Így ért tehát idővel össze Kelet és Nyugat történetírása, melyek eredetileg eltérő mozgatórugóktól indíttatva vettek új, később viszont már egyre inkább konvergáló irányt 1968 keleti és nyugati eseményeinek közvetett hatására. S miután mind a mai napig az akkor bekövetkezett szemléletváltás szabja meg e tudományos diskurzus belső dilemmáit, a művelői mind 68 igazi örököseinek vallhatják magukat. Ebben a minőségükben nézhetnek tehát szembe amaz új keletű, konzervatív és nemzeti töltetű politikai és ideológiai (sőt tudományos) ellenérzéssel és bírálattal, melyet 1968 fél évszázados évfordulója provokált ki szerte a világon, hazánkat is beleértve.
1 Az esemény fogalmán nem a pillanatnyi időhöz kötött történést, hanem az események olyan időbeli sorát értem, amely egy (rövidebb) folyamat jellegét ölti magára. Valamely esemény, amelynek történelmi jelentőséget és meghatározott jelentést szokás tulajdonítani - ez kezeskedik emlékezetben tartásáról -, nem azonnal nyeri el e jelentőséget és jelentést, utóbb tudatosul csupán e minőségében. Így lesz valamely egyszeri történésből történelmi esemény.
Az esemény temporalitásának e fogalmához vö. William H. Sewell, Jr.: Three temporalities: toward an eventful sociology, valamint Historical events as transformations of structures: inventing revolution at the Bastille. Mindkettő in: Uő: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. Chicago-London, 2005, University of Chicago Press, 81-123, 225-270.
2 1968 kronológiája. Beszélő, 1997. november, 70-79.
3 Helmuth Schelsky: Ahogyan társadalmunk a fiatalságot és a fiatalhoz illőt látja. In Huszár Tibor-Sükösd Mihály (szerk.): Ifjúságszociológia. Budapest, 1969, KJK, 85-121; John R. Gillis: Youth and History. Tradition and Change in European Age Relations, 1770-Present. New York, 1981, Academic Press, 185-209.
4 Heller Ágnes: 1968. Beszélő, 1997. november, 70.
5 Magyarország ilyetén „adottságairól" bővebben írok, Gábor Gyáni: Potentials for Unrest: Some Peculiarities of Hungary's History. In László Péter-Martyn Rady (eds.): Resistance, Rebellion and Revolution in Hungary and Central Europe: Commemorating 1956. London, 2008, HCCL-UCL, 209-213.
6 Vö. Michel Aglietta: A Theory of Capitalist Regulation: The US Experience.cv London-NewYork, 1979, Left Books; Alain Lipietz: Mirages and Miracles: The Crisis in Global Fordism. London, 1987, Verso.
7 Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember. Tanulmányok a fejlett kapitalista társadalom ideológiájáról. H. n., é. n. (Számozott belső kiadvány, a Kádár-kor publikációs gyakorlatának jellegzetes megnyilvánulása). 102-103.
8 Stefan Berger: A return to the national paradigm? National history writing in Germany, Italy, France, and Britain from 1945 to the present. The Journal of Modern History, 77 (2005).
9 Stefan Berger: The rise and fall of 'critical' historiography? Some reflections on the historiographical agenda of the left in Britain, France and Germany at the end of the twentieth century. European Review of History, 3, 2 (1996) 222.
10 Geoff Eley: A Crooked Line. From Cultural History to the History of Society. Ann Arbor, 2007, University of Michigan Press, 51.
11 William H. Sewell, Jr.: The political unconscious of social and cultural history, or, confessions of a former quantitative historian. In Uő: i. m. 37.
12 Vö. Gyáni Gábor: Történetírásunk az évezred fordulóján. In Uő: Történészdiskurzusok. Budapest, 2002, L'Harmattan, különösen 39-43; Balázs Trencsényi-Péter Apor: Fine-tuning the polyphonic past: Hungarian historical writing in the 1990s. In Sorin Antohi-Balázs Trencsényi-Péter Apor (eds.): Narratives Unbound. Historical Studies in Post-Communist Eastern Europe. Budapest-New York, 2007, Central European University Press, 12-19.
Írás a falon (1968, Párizs)
A túlzás minden teremtés kezdete.
A végtelennek nincs akcentusa.
Akkor lesz szabad az emberiség, ha az utolsó kapitalista lóg majd az utolsó bürokrata belein.
Álljatok szóba a szomszédokkal!
Amikor az ujj a Holdra mutat, a hülye az ujjat nézi. Kínai közmondás
Arról álmodom, hogy boldog hülye vagyok.
Az akció nem reakció, hanem kreáció.
Az egyetemeken 6% a munkás származású, a javítóintézetekben 90%
Az élet mályvaszín antilop tonhalmezőben. Tzara
A kultúra az élet ellentettje.
Az élet máshol van.
Az ember nem buta vagy okos, hanem szabad vagy nem szabad.
Az unalom izzadságszagú.
Az utcakő alatt ott a tengerpart fövenye.
Basszatok, különben rábasztok.
Beleélvezek a macskakőbe.
Benzines rongy + szappanreszelék + föld + kanóc = Molotov-koktél.
(folytatás a 44. oldalon)