«Vissza

Fáy Miklós

Halottak az élen

Van az a pólóra vasalt felirat, hogy AZZÁ VÁLTUNK, AKITŐL A SZÜLEINK ÓVTAK MINKET. Jó, ez se lehet kellemes, de a mi helyzetünk még ócskább: azzá váltunk, akitől saját magunkat óvtuk. Nagy házakban lakunk, öltönyben járunk a munkába, a lelkünket eladtuk, és miért, egy Jaguarért vagy BMW-ért. Pezsgőt iszunk már délelőtt, és ha valamiről beszélgetni kell egy derűs délután... hát igen. Arról, hogy a régi énekesek mégis mennyivel különbek voltak a mai pulyáknál.

Pontosan emlékszem, hogy amikor azt kérdezték, elmegyek-e Pavarotti utolsó koncertturnéján a pesti fellépésre, kicsit úgy nyafogtam, áá, nem hiszem, minek. Tudom, milyen lesz, de még olyan se lesz, és hogy mikrofonba fog énekelni, hangszórókból hallom a hangját, ennél egyszerűbb, ha felteszek otthon egy lemezt. De otthon se teszem föl a lemezt, mert nem érdemes, Pavarotti csak szép hang, de nem érdekes énekes, ha megértjük, hogy itt tényleg szólnak a magasságok, és valóban kiegyenlített a hang, akkor már az egészben nincs semmi, ej, ha valakinek ilyen adottságai vannak, akkor vajon miért nem használja azokat, miért nem töretlen a fejlődés egy életen át. Miért nem éli át azt a csodát, hogy neki a szerepekben csak a lényegért kell küzdenie. Hány énekes fullad bele végül a rengeteg mondanivalóba, megmutatná ő, hogy ki is valójában az az Alfredo, Manrico, Riccardo, de nem teheti, mert nem tudja elénekelni magát a szólamot. Pavarottinál viszont a hanyatlás töretlen, egész életében ugyanazt csinálta, de egyre unottabban, és egy idő után mégiscsak fáradó hanggal. Valamikor a hatvanas évek végén felért a csúcsra, ott maradt a nyolcvanas évek közepéig, és aztán elindult lefelé. Nem sietve, nem gyors léptekkel, de elkerülhetetlenül.

Nem azon akarok most elmélkedni, hogy miért nem elég a csúcson tizenöt év, hogy miért várjuk el mástól a folyamatos előrehaladást, miközben mi magunk olyan kedélyesen tudunk megbékélni a sorsunkkal és a pályánkkal, magunkkal miért vagyunk elnézőbbek, mint a hőseinkkel. Nyilván azért, mert ők a hőseink, azt szeretnénk látni, amit mi magunk nem tudunk megélni, és megsértődünk, ha kiderül, hogy a végtelenségig ők sem bírják a hősiességet.

Ennél most jobban foglalkoztat, hogy miért kellett Pavarottinak meghalni ahhoz, hogy nyugodt szívvel kezdjek rá magamban hivatkozni. Hogy azért ilyen sosem volt és soha nem lesz. Egyébként tényleg, de miért kell ehhez lezárni a pályát és az életet? Nehogy rám cáfoljon egy rosszul sikerült fellépéssel? És hogyan tudna rám cáfolni? Ha a kilencvenes években csak brekegett volna, akkor már rosszabb lenne az 1980-as Álarcosbál? Miért kell egy egész művészpályának állnia egyetlen este mögött, hogy meg tudjuk adni magunkat az aznapi produkciónak? És vajon ott áll-e Pavarottinál az egész pálya 1980. február 16-a mögött? Vagy nem a pálya áll ott, hanem az egész élet? Hogy Pavarotti az az ember volt, akinek énekelnie kellett, és tényleg énekelt is egész életében, és amikor nem tudott énekelni, meg is halt, mert értelmetlenné vált a létezése?

Nem tudom, nem is biztos, hogy tudni akarom, nekem most elég gond ez az egy este a Metropolitanben. Eleve van egy talány a darabbal kapcsolatban, amit soha nem tudtam megoldani. Az Álarcosbál operai opera, valahogy komolytalan az egész. Minden pillanatban a tükrözés tükrözése, az érzelmek operai érzelmek, Riccardo olyan kedélyesen szerelmes Améliába, elegánsan és gondoskodóan, mintha csak unalom ellen találta volna ki a szerelmességet. Ez az érzelem váratlanul elmélyül ugyan a szerelmi kettős őrjöngésében, de ez inkább a kivétel a műben. Állandóan kint van az idézőjel, a legmegrázóbb pillanatokat sem lehet komolyan venni, Riccardo úgy halódik, hogy közben játszik a báli zenekar (nyilván ez egy fogás, sőt mesterfogás, de igazából nem jön be), és amikor annak vége, és csak az árok zenekara festi alá a nagy pillanatot, akkor sem megrázóbb a hegedűk zizegése. Nem csak arról van szó, hogy a könynyedség ellenpontozza a tragédiát. Igaz, akármi történik, megjelenik Oscar, és elkezd valami hülye kuplét énekelni. Kuplé után közli a merénylővel, hogy kit kell ledöfnie (lelőnie), amikor az összeesküvők kisorsolják, hogy ki legyen a gyilkos, Offenbach hangján érkezik a meghívó a bálra, és amikor Ulrica száműzetéséről kell dönteni, már megint Oscar kezdi az éneklést, aztán ő is zárja a jelenetet. Az a baj, ha baj, hogy az Oscar-vonal sokkal erőteljesebb és hitelesebb a tragikus szálnál. Ulrica annak ellenére szélhámosnak tűnik, hogy a jóslatai valóra válnak, egyszerűen túl sok a hatás a zenéjében, összerezzen az ember a lezuhanó akkordokra, összerezzen, és aztán megkönnyebbül, ja, csak ijesztgetnek. A két összeesküvő csupán két brummogi, nem tűnnek méltó ellenfeleknek, a témájukban a sötétség ellenére is van valami játékosság, és amikor egymásra találnak a megbántott Renatóval, akkor katonai indulót kezdenek el énekelni, trarará-trarará.

Renato más. Nekem mindig ő az igazi hős a darabban, a nagy érző, aki a világot jelentő álarcosbálban állandóan maszk nélkül sétálgat. Az Eri tu nem egyszerűen a legnagyobb Verdi-baritonária, de a teljes operairodalomban is alig van hozzá fogható. Talán a Grófné áriája a Figaro házasságából. Ugyanaz a történet, a megcsalatás dallá változtatása. Annak jobb a vége, valami remény csillan, ennek meg a vége a legszomorúbb, az ellágyulás csak emlék, csak azért van, hogy jobban fájjon. Mondhatnánk, hogy nincs Renatónak igaza, baleset, hogy a legjobb barátja éppen a feleségébe lett szerelmes, csak Riccardo túl sokat játszik a tűzzel: hiába küldi haza Améliát családostul Angliába, már minden el van rontva, már megint szerelmi kettősbe bonyolódna a búcsú ürügyén. A legfontosabb mégis az a meglepő fordulat, hogy Renato nem a feleségére támad, hanem a barátjára, mintha az lenne az igazi árulás, az asszony ingatag, az a dolga, de egy barát ilyet nem tehet.

Ami egy kicsit zavar, hogy a szép elméleteket a gyakorlat nem igazolja. Ha úgy van minden, ahogy elképzeltem, akkor a közelmúlt legjobb Riccardójának Luciano Pavarotti lenne a neve, mert ezek szerint Riccardo csak egy eszme, operai jelenség, és nincs más dolga, mint hogy megszólaltassa a hangokat. Ehhez képest Domingo mégis jobb Riccardo volt, mert férfiasabb, öszszetettebb, gyötrődőbb, emberibb, pedig az elmélet szerint semmi szükség nincs arra, hogy a színpadot a valóság felé közelítsük, nincs ember, aki olyan helyzetbe kerülhetne élete során, hogy Riccardóhoz, Ameliához vagy Oscarhoz fordulhatna segítségért.

Szerencsénk a balszerencsében, hogy semmi okunk sincs rá, hogy a saját rögeszméinkhez tartsuk magunkat, az is elég, ha minden különösebb előítélet nélkül elkezdjük nézni a DVD-t, Pavarottival. Mert őt nézzük, én legalábbis csak őt látom, minden és mindenki csak mögötte van. Nem mintha olyan tökéletesen énekelne, az áriákat és a nagy jeleneteit mind hibátlanul oldja meg, de néha elcsuklik, elfullad, mintha nem volna teljesen egészséges. Vagy csak a lemezek miatt elszoktam már attól, hogy ez csak egy este, hibákkal és esetlegességekkel. A zenekar Met szinten játszik, ami azt jelenti, hogy akkor, 1980-ban körülbelül világelső a színházi zenekarok között. Giuseppe Patané markánsan vezényel, mégis figyelmesen, hogy inkább az alapot adja, ne akarjon az énekesek helyett elmondani semmit.

A képi világ a mai ízlésünknek sötét, de a harminc évvel ezelőtti kamerák erre alkalmasak, barnában úszik a színpad, és nincsenek azok a szép közelképek, amelyek annyira élvezetessé tennének egy mai operaelőadást. Egyébként sincs olyan sok mutatnivaló, ez még az aranykor utókora, Elijah Moshinsky rendezése teljesen fantáziátlan, és ami a színpadképet illeti, szinte barátságtalanul funkcionális, nagy falak, egy hosszú asztal, durva jelmezek, ez nem színház, hanem opera, énekelni tessék, ne színészkedni és eszközöket használni.

Ami akkor nehézkesség és begyepesedés lehetett, az ma felszabadító élmény. Semmit nem kell nézni, csak az énekeseket. És lehet őket nézni, mert az éneklésük és a játékuk tökéletes összhangban van. A mára majdnem teljesen elfelejtett Louis Quilico énekli Renatót, sötét, lédús, vaskos és szép baritonhangon, a megfelelő ádázsággal, kicsit idegenül, mert talán nem véletlenül hívták Quilicót Mr. Rigolettónak. Nyilván ez volt a legjobb és leggyakrabban énekelt szerepe, de egy kissé rajta is maradt a gonosz bohóc jelmeze, kevés szín van a hangjában, ha egy kicsit korábban, elméleti alapon azt gondoltam, hogy Renato mégis mi vagyunk, életünk nehéz pillanataiban, akkor ez az eleven cáfolat. Nem mi vagyunk. Vagy ne legyünk ilyenek.

Katia Riccairelli énekli Ameliát, és ő sem nagyon változatos. Valamikor a pályája elején kifejlesztett valami furcsa, siránkozó üveghangot, és az összes nagy hősnőt már ezzel a szipogással formálta meg. Nem énekelt mindig így, van egy korai árialemeze, ahol nagyon normális énekesnőnek hat, és a pálya leszálló korszakában Ricciarelli itt is énekelt, az Operában volt ária- és dalestje, ami furcsa módon sokkal érdekesebb és súlyosabb volt, mint az úgynevezett fénykora.

Egyébként meg tényleg Pavarotti a lényeg. Ahogy bejön, ahogy árad belőle a hang, egyenletesen és fénylőn, és ahogy jelen van. Az ember ösztönösen mondaná rá, hogy nem valami nagy színész, mert hát hogyan is lehetne az, amikor lehajolni sem tud a színpadon, nem ölelhet át senkit nevetségesség nélkül. Csak hát Pavarotti mégis jó énekes-színész, mert nem hajolgat, nem ölelget, nem próbál meg magára és a szerepre erőltetni semmit, de ha megfogja a partnernője kezét, abban több gyengéd szenvedély van, mint mások őrjöngésében. A hangban benne van minden, ennek ellenére nem igaz, hogy épp akkora az élmény, ha becsukott szemmel hallgatom az előadást. Kipróbáltam. Teljes az élmény, ez igaz, de jó nézni hozzá az illusztrációt, mert megerősíti a látvány a hangokat. Pavarotti egy-egy fejmozdítása, grimasza pontosan mondja el ugyanazt, amit hallani lehet, és miért ne szórakozzon a szemünk, ha a fülünk örvend.

Figyelem magam, és látom, hogy ez már rajongás, feltétel nélkül. És már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha Katia Riccairelli meghal, ő is ennyire fog tetszeni?

Verdi: Az álarcosbál. Decca, DVD. Luciano Pavarotti, Katia Ricciarelli, Louis Quilico. Metropolitan Opera Orchestra and Chorus, Giuseppe Patané.