Bán Zsófia
Bodies - A kritika
Talán nagyon is helyénvaló, mondhatni, stílusos, hogy a nyugati világ nagyvárosaiban hatalmas tömegeket (írd és mondd, 7 millió testet) vonzó Bodies - The Exhibition című kiállítás nálunk éppen a VAM Design Centerben látható. Egyfelől, a kiállítás „mondanivalója", azaz tézise szempontjából, mely szerint az emberi testnél még nem született tökéletesebb design, software és hardware szempontból egyaránt. Haladunk teremről teremre, követve a test különböző alkotóelemeit, (alkat)részekre, részletekre bontva az amúgy organikus egészet; a sejtelmes világításban hol a csontozatot, hol az izomzatot, hol az érrendszert, hol a tüdőt vagy agyvelőt vehetjük tüzetesen szemügyre, majd a kijárat előtt, mintegy jutalomként meg is tapinthatunk egy technikásan kipreparált májat. Az emberi test a kiállítás vizuális állításai alapján valóban nem több puszta testnél, illetve azok alkotórészeinél, s ugyanezzel a kiállítás-design koncepttel akár autók testéről és alkotórészeiről is hasonlóan sikeres kiállítást tudnának produkálni, és a kettő, legalábbis az állítások szintjén, nem sokban különbözne egymástól. Mert - és ez a másik szempont, ami a helyszínt stílusossá teszi - a Premier Exhibitions nevű atlantai részvénytársaság a témától függetlenül elsősorban úgy designolja utazó, blockbuster kiállításait, hogy azok a lehető legtöbb profitot a lehető legrövidebb időn belül termelő termékek legyenek (felnőttjegy hétköznap: 3300, hétvégén: 3900 forint), amelyekről a lehető legtöbb bőrt (ez esetben szó szerint) le lehessen húzni. A Bodies - A kiállítás cím ugyanis nyilvánvalóan egy brandinget jelez, amennyiben bőven elképzelhető, hogy lesz még Bodies - A tévésorozat; Bodies - A musical; Bodies - A videojáték, és így tovább, lehetőleg a végtelenségig. „A testünk az egyetlen dolog, amelyet magunkkal hordozunk a születés pillanatától az utolsó lélegzetvételig," hirdeti a kiállítás előterében az egyik felirat, s noha a dolog szó itt némileg árulkodó, a kiállításszervezők kétségtelenül ráéreztek az emberekben mindig is meglévő, ősi vágyra, hogy lássák azt, amit normális körülmények között nem láthatnak, s főleg, hogy láthassák azt, ami számukra a legdrágább kincs és egyben önmagukban hordozott talány. Az első európai theatrum anatomicumok, azaz anatómiai színházak megépítése (Pádua, 1594) és az első nyilvános boncolások óta a legkülönfélébb eljárásokat, technológiákat fejlesztették ki a látás eme vágyott kiterjesztésére (preparátumok, mikroszkóp, röntgen, MRI stb.). „To see is to know", hirdeti a kiállítás egy másik felvezető felirata (azaz látni annyi, mint tudni), ami persze igaz is lehet, meg nem is - és e kiállítás árnyékában azt kell mondjam, hogy sikamlós állításnak bizonyul, amennyiben nem mindegy, hogy ki láttat kivel mit és hogyan.
A kiállítás szervezői ugyanazt a mintát (designt) követik, amelyet dr. Günther von Hagens Body Worlds című, úttörő kiállítása vezetett be (1995, Tokió), s amelynek azóta számtalan változata kering a világban (nyilván von Hagens doktor legnagyobb bosszúságára). Günther von Hagens, a Heidelbergi Egyetem anatómiaprofesszorának nevéhez fűződik ugyanis az a plasztinációnak nevezett eljárás (1978), amellyel élő, véges testeket lényegében a végtelenségig tartósítani lehet. Dr. Hagens az eljárást az anatómia demokratizálásának tekinti, amivel feltételezem, nem csupán arra gondol, hogy az anatómiai ismeretek a szélesebb közönség számára is ismertté válhatnak, hanem arra is, hogy most már nem csak fáraókat, királyokat, illetve diktátorokat lehet tartósítani az általuk megtestesített ideológiák nagyobb dicsőségére, hanem bármilyen közember teste is megkaphatja ezt a kiváltságot - már ha valaki annak tekinti. A theatrum anatomicum nem véletlenül mondta magát színháznak, amennyiben a benne performált eseményt egyfajta, időben és térben lezajló rituális előadásnak szánták, mégpedig egy holttest, ha szabad így mondani, jelenlétében. A holttest jelenléte pedig akarva-akaratlanul implikálja a holt személy jelenlétét is, akinek nem csak teste, hanem lelke is van/volt. A Bodies című kiállítás úgy hirdeti magát, hogy „valódi emberi testeket" láthat a közönség - ami nyilván az attrakció fő vonzereje is: nem csalás, nem ámítás, nem hagyományos viasz-, gipsz- vagy plasztikmodelleket láthatunk -, és eme ígéretét maradéktalanul teljesíti is, amennyiben kétségtelenül metszett, szeletelt, megnyúzott és szilikonnal kipreparált emberi testeket látunk. Persze eme objektifikációs törekvésnek merőben ellentmond az a tény, hogy a kiállításon kiállított testeket igyekeznek minél inkább „élővé" varázsolni, azaz különféle „arc"-kifejezésekkel ellátni szemgolyók, szempillák és szemöldökök segítségével, épp csak egy csöppnyi körömlakk, rúzs és szemfesték hiányzik (erre a mozzanatra még visszatérek); valamint különféle, leginkább sporttevékenységek közben ábrázolják őket, s ez az ábrázolási szándék megint csak erősen ellenébe megy a „puszta test" konceptnek, ami a végtelenül groteszk, perszonalizált csont- és izom- és véredényvázakhoz képest még mindig tisztességesebb vállalkozás lett volna. Láthatunk kosárlabdázó, dartsozó, futó testet, láthatunk karmesteri pálcával dirigáló testet, láthatunk - Rodin nyomában - egy gondolkodót, meg olyat, aki a karját az ég felé tárja, mintha a Mindenhatót dicsőítené (ez esetben dr. von Hagenst és amerikai követőjét, e kiállítás koncipiálóját, dr. Roy Glovert), de legalábbis a kedvenc focicsapata gól feletti örömét.
Épp e perszonalizációs, illetve ábrázolástechnikai, mondhatni dramaturgiai motívum az első figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy a látás nem feltétlenül egyenlő a „tudással" (ami mindig az objektív, ideológiamentes tudás szinonimájaként használatos). Mert sokféle tudás és sokféle látás, tekintet létezik, melyek egymástól radikálisan eltérőek lehetnek, attól függően, hogy ki láttat kivel mit. A Bodies című kiállításon például egyszer csak az tűnik fel teremről teremre haladva, hogy az ábrázolt, illetve felhasznált testek mind kínaiak. Ez különösen egy kifejezetten a nyugati világ számára konstruált kiállításon szembeötlő (ha ugyan ez valakinek egyáltalán feltűnik). A kiállítás, amely azt sugallja, hogy testében minden ember egyenlő, azaz egyforma, mégis olyan testeket használ, amelyek láthatóan nem a nyugati világhoz tartoznak, azaz ilyen (és csakis ilyen) értelemben „idegen" testeket használ arra, hogy testünket ismerőssé tegye. A látogatóban persze óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon miért van ez így, s kifelé menet, a bejárattól nem messze, diszkréten elhelyezett felirat sem képes kérdéseinkre megnyugtató választ adni (sőt):
„A kiállításon látható preparátumok Kínából származnak. A Premier Exhibition Inc. nem tudja önállóan, hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a kiállításon bemutatott egyes szervek és testrészek nem kivégzett raboktól származnak. A társaság csak kínai beszállítója, a WHO által is elismert oktatókórház, a Dalian Orvosi Egyetem anatómiai tanszékének vezetője által kiadott nyilatkozatra támaszkodhat, mely szerint a preparátumok nem raboktól származnak.
A cég orvosi stábjának tagjai megvizsgálták az összes preparátumot, hogy felfedezhetőek-e rajtuk kínzással vagy kivégzéssel kapcsolatba hozható trauma vagy testi sérülés nyomai, és soha semmi erre utaló jelet nem találtak."
Kulturális kontextusukat, beágyazottságukat tekintve e kínai testek sajnos nem sokban különböznek, mondjuk, a francia forradalom évében, Dél-Afrikában született Saartjie Baartman, „a hottentotta Vénuszként" elhíresült nő testétől, akit testformájának európai szemmel nézett „különössége" miatt Angliában, majd Franciaországban utazó kiállítási tárgyként szerepeltettek (akit meg is lehetett fogni), majd halála után preparált csontvázát, nemi szervét és agyát a párizsi Musée de l'Homme-ban állítottak ki egészen 1974-ig, amikor is bevették a tárlókból, majd Nelson Mandela kezdeményezésére 2002-ben visszaadták maradványait szülőföldjének, ahol végül eltemették. A különbség csupán annyi, hogy Baartmant (az ő „beleegyezésével" és kooperációjával) az idegenség bemutatására, míg a kínai testeket az ismerősség/azonosság bemutatására használják, ám testük jelenléte, implicite, a nyilvánvaló társadalmi-kulturális nem azonosságot hirdeti. Ezen érdekfeszítő kulturális narratíva további fejezete, bevallom, csak akkor tűnt fel, amikor a kiállítás vége felé, egy a „szaporodás" tematikájának szentelt mellékteremben egyszer csak szembetaláltam magam egy női testtel is. Akkor eszméltem rá, hogy addig az összes bemutatott test férfitest volt, mintegy vizuálisan is megerősítve azt a gondolatot, hogy a - komputernyelven - default test a férfié, s a másfajta - ettől idegen - test bemutatására leginkább a szaporodás kényszere/ösztöne miatt van szükség, mondhatni, bajosan elkerülhető módon. (Az anatómiai designt és konceptet egy bizonyos dr. Hong-Jin-Sui jegyzi, s noha kínai névismeretem igencsak hiányos, de látás - az ő látása - nélkül is tudom, hogy férfi. Íme: a látás nélküli tudás.) E lenyűgöző gendernarratívát csak tovább színesíti az az „arc"-kifejezés és pozitúra, azaz szerep, amit a kiállításon végigvonuló dramaturgia szerint e női testtel eljátszatnak. A többnyire esztétikusnak és méltóságteljesnek szánt mozgásokat és pózokat felvevő férfitestekkel szemben ez a „dísznő" az összes patriarchális sztereotípiát magán hordozza: csípőre tett kézzel, agresszív menyecskepózban és vicsorogva, mintegy pörölni látszik az arra járó, gyanútlan férfiakkal, a plasztinált örökkévalóságig. A megnyúzott embernél pedig, amikor is egy teljes emberi test bőrfelületét szemlélhetjük meg, mint valami elhagyott, gazdáját vesztett, nyűtt kabátot, már bajosan elhessegethető irodalmi és történelmi asszociációk úsztak be, melyek az emberi test hasznosításával és a tudomány szolgálatába való állításával voltak kapcsolatosak. S akinek ennyi jó kevés, az a kiállítás shopjában vásárolhat egy szívének kedves testnek gumi szemgolyót, csontváz kulcstartót vagy testes pólót. Csak azt hiányoltam, hogy nem volt helybeni protézisrendelés vagy plasztinálásra való előjelentkezés. Mert az ember gondoljon a jövőjére is.
Bodies - A kiállítás. VAM Design, 2008. május 24. - december 31. Főrendező Roy Glover.