Győrffy Iván
Kóla, skorpió, rock'n'roll
A kettős életű régészprofesszor már nem a régi. De nem csak az idő járt el Indiana Jones felett, aki immár negyedik alkalommal igyekszik elhitetni a világgal, hogy ostorcsattogtatás és kígyóbűvölés nélkül halott tudomány az archeológia: az alkotók, akiknek egy része csaknem három évtizede töretlenül kitart a széria mellett, képtelenek voltak megemberelni magukat és legalább a hihetőség álcájával burkolni a lehetetlent. Nem állítom, hogy egetverő ötlet lett volna a mózesi szövetség ládájának felkutatása az első, a Szent Grál megkaparintása a harmadik részben, nem is szólva a köztes darab, Káli isten vérgőzös szemében villogó csodaköveiről. Ám a tudományos körökben jogos kételkedéssel szemlélt, ügyes hamisítványoknak tartott úgynevezett kristálykoponyák és E. T., a földönkívüli összeboronálása két óra tömény hullagyalázó izomtornában magasabb fokú fantáziátlanságról tanúskodik.
Pedig a sablonok készen álltak, volt bőven miből szemezgetni. Az 1980-as években lezavart trilógia és az 1990-es években tömegtermelt Az ifjú Indiana Jones tévé- és mozisorozatok már megpuhították a közönséget. A recept unalomig ismert: végy egy adag Harrison Fordot vagy egy feltörekvő hasonmást, aprítsd bele egy skorpióktól, kígyóktól, patkányoktól és más gusztustalan istenteremtményétől duzzadó löttybe, fűszerezd látványos ugrabugrával, csihipuhival és etyepetyével, kavargasd rendületlenül két-két és egynegyed óra hosszat, majd tálald csipetnyi humorral, ötlettel, szemtelenséggel. Az eredmény egy többé-kevésbé élvezhető, kultikus jellegű, eredeti hang- és látványelemekkel feldobott, igénytelenségével együtt is vonzó egzotikum. A séf George Lucas és Steven Spielberg, az egyik mint a Star Wars-trilógiát ezzel egyidejűleg életre keltő sikeríró, a másik mint filmrendező.
Szó se róla, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága szinte semmit nem felejt ki az alapreceptből, legfeljebb az adagolás tér el, s a korábban biztos kéz mondja fel - talán a séfeknél gyakori Michelin-pánikból kifolyólag - a szolgálatot. Visszatér az első részből, Az elveszett frigyláda fosztogatóiból megismert Marion (Karen Allen), aki Indy hűtlen társaként oly kiapadhatatlan forrását jelentette a diszkont kiadású gendertematikának. Ez aztán később is így maradt a James Bond-filmekhez hasonlóan más és más szexi főhősnő által belakott következő epizódokban. A férfias és nőies alakok örök vonzása és taszítása, az ügyetlen, hisztis, de meglehetős józan ésszel és vonzerővel felfegyverkezett szexidol és a kőkemény, nagypofájú, magát és társait minden spontán csávából kirángató macsó egészen a kerevetig fajuló összeütközése olyan örökbecsű daraboknak is fő mozgatórugóját alkotta, mint a Michael Douglas és Kathleen Turner főszereplésével megcsodálható A smaragd románca és A Nílus gyöngye című, szintén a nyolcvanas évek kalandlázában fogant alkotások. És persze felsziporkázott egy-egy ilyen csörte Leia hercegnő (Carrie Fisher) és Han Solo (szintén Harrison Ford) között a már említett Star Wars-szériában. A sort persze a végtelenségig lehetne folytatni. Csak hát a 65 éves Harrison Ford és a szintén nem mai csirke Karen Allen között ez a szexi kis játék már feleannyi bájt és romantikát sem tud felvonultatni, egyedül az önfeledt szócséplés a régi. Az előző részben, az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovagban megismert és ebben a filmben félmondattal kivégzett apafigura (Sean Connery ragyogó megformálásában) helyett egy lenyalt hajú Elvis-imitátor suhanc lép elő a színfalak mögül, aki Indy Mariontól született, de évtizedekig jól elhallgatott fiaként gondoskodhat a sorozat idegtépő tovább bonyolításáról. Mert állítólag ettől kell tartanunk: a színtelen-szagtalan Shia LaBeouf megformálásával a katedráról és a dögszagú kriptákból egyidejűleg nyugdíjba vonuló, sorban második Henry Jones professzor helyett újdonsült fia lesz az Indy-odüsszeia trónörököse. Erre komoly utalásokat is találunk a filmben: a korbáccsal-kalappal elhíresült Indiana akciójelenetei mellett úgy leng az indákon, mint Johnny Weissmüller kései reinkarnációja, csak a sajátos torokhang és a bőrgatya hiányzik kelléktárából, karddal osztja ki a főgonosz komcsi ügynöknőt, és hajszál híján apja legendás, még az atomcsapást is túlélő kalapját is a feje búbjára nyomja. Egyszóval helyet készít magának a legendáriumban.
Mivel az időkaput egyelőre Indiana Jones sem ásta elő a dohos romkertek mélyéről (bár a kristályból készült csúcsfejű földönkívüliek állítólag „dimenziók között" közlekednek), nem ugorhatunk évtizedeket a kronológiában: az idiótára maszkírozott nácik után most legfeljebb a nemkülönben elmedeficites szovjetek ördögi mesterkedésein borzonghatunk kéjesen. 1957-et írunk, tombolnak a hidegháború fagyos szelei, az Egyesült Államok hatóságai még a spájzban is illegális kommunista sejtnyalábokat keresnek. A jó öreg Indy néha már elvéti öles ostorcsapásait, de egyetemi rajongótábora és lelkes gonosz ellenlábasainak serege még megvan, nem csoda, hogy egy csomagtartó segítségével egy titkos katonai raktárban köt ki, ahol a szinkront is rosszul törő brutális keretlegények és -leányok valami nagyon csúnya hazaárulós dologra akarják rávenni. Az irdatlan méretű bútorlerakatban a professzor könnyedén megtalálja a mágnesesen sugárzó E. T.-ládát, amely felirata szerint a roswelli „ufózuhanással" áll öszszefüggésben, de azután elszabadulnak a pisztolytáskák és az indulatok, s bár kebelbarátja is hátba támadja, a javakorabeli Indiana a sivatagban köt ki, egyes-egyedül. Ott rögvest belecsöppen egy titkos atomkísérletbe (kifejezetten humoros a bábukkal benépesített Potemkin-városkában történő csetlés-botlása, majd szuperszonikus sebességű landolása az atomrobbanás után egy hűtőgép belsejében), egyeteméről komcsigyanú miatt rövid úton kitessékelik, megismerkedik a Harley Davidson-replikán közlekedő és fésűjét kólával dúsított hajzselében megmártóztató pimasz ifjonccal, aki bevezeti őt nevelőapja, Oxley professzor és édesanyja, Marion könnyes kálváriájába a perui vadonban. Állandó hajsza közepette piros csíkot húznak a vászonra vetített sematikus térképen, vagyis az Indy-filmek megszokott stílusában villámsebesen a déli kontinensrészre repülnek, és itt folytatódik az eszement kavalkád: Nazca-vonalak, mumifikált konkvisztádorok, köpőcsöves zombik és csökkent képességű vörös ügynökök szuttyongatják őket, számottevő bakiparádéban, melyben a belógó filmes kellékek és a rosszul öszszevágott jelenetsorok mellett logikátlan adalékok, anakronisztikus díszletek is bőven fellelhetők. Többször elfogják őket és kiszabadulnak, még a jámbor család is egyesül a dzsungel mélyén, beleértve a kristálykoponya szuggesztív szemgolyóinak tüzes pillantásába mentálisan belerokkanó Oxley professzort. Menekülnek aztán szárazon és vízen, emberevő hangyák és a komcsiktól ideológiai alapon irtózó barátságos majmocskák, kipingált bennszülöttek, koponyákba búvó skorpiók között, és mellesleg néhány célirányos csapással megóvják az emberiséget a Sztalin-imádó keletukrán doktornő elmebajától, a koponyák segítségével végrehajtandó totális-mentális hatalomátvételtől. A háromezer éve kihalt nyelveken titkosított fejtörők és a szabványosított katonai kézifegyverek sem állják útjukat, hogy fel ne derítsék Eldorádó rejtélyét, és az egészet a műkincsrabló földönkívüliek nyakába ne varrják, akik persze téren, időn és a mocskos emberi lelkeken is uralkodva rövid úton megszabadítják a Földet a vörös élcsapattól.
A történet nem csupán első hallomásra kaotikus: később sem lelni nyitját a forgatókönyvírók látványos ideg-összeroppanásának. Kólával, a kisvárosi kricsmiben dübörgő rock'n'rollal, lenyalt hajjal és skorpióval, vélt és valós komcsifalással nem lehet kipipálni az ötvenes éveket, még a nagy vízen túlról szemlélve sem. Minden bokorban tucatnyi archeológiai rejtély, eltűnt város és ismeretlen rendeltetésű műkincs várta volna a filmeseket, ők mégis paranormális vizekre eveztek. Egy-két szellemes párbeszéd, néhány adrenalinserkentő akciójelenet, na és persze a legenda mesterséges újraélesztése: mindössze ennyi írható az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága javára. Ez pedig alig több a semminél.
A rendező Spielberget mindig is a történelem átmaszatolása érdekelte, hol közönségcsalogató, hol erkölcsnemesítő célzattal. Ez nála többnyire egyet jelentett a „földöntúli" nézőpont beiktatásával. Nem tudhatjuk, ezúttal mit súgtak neki az áttetsző csontozatú űrlények, akik a végjátékban röhögve tüntették el az aljanépet és tevékenységük földi nyomait. De akármit mondtak is, Spielberg egykönnyen nem teszi ki az ablakba.
Indiana Jones és a kristálykoponya királysága. Színes amerikai kalandfilm, 123 perc, 2008. Rendező Steven Spielberg; forgatókönyvíró David Koepp, George Lucas, Jeff Nathanson; operatőr Janusz Kaminski; zeneszerző John Williams; vágó Michael Kahn; producer Frank Marshall, Kathleen Kennedy; executive producer George Lucas; szereplők Harrison Ford, Shia LaBeouf, Karen Allen, Jim Broadbent, Ray Winston, John Hurt, Cate Blanchett, Igor Jijikine.