Takács Ferenc
Hibridisztán
Fabulation and Metafiction, „fabuláció és metafikció": ezen a címen tette közzé 1979-ben Robert Scholes, a jeles amerikai irodalomtudós a kortárs regényirodalomra, annak is az új, kísérleti - Amerikában akkor már jó évtizede „posztmodernnek" nevezett - ágazatáról tett megállapításait. Závada Pál új regénye, az Idegen testünk szolgál most váratlanul, ám - ha belegondolunk - nagyon is logikusan alkalommal, hogy felidézzük Scholes munkáját. Különösen a Fabulation and Metafiction utolsó, „Epilógus" címet viselő fejezetét, amelyben azt fejti ki, hogy két kulcsfogalma, egyben a kortársi regényírás két alapvető poétikai jellegzetessége, a mimetikus illuzionizmuson túllépő és a köznapi valószínűségekkel szakító „fabuláció" és az önnön regényszerű és fiktív voltát önnön közegében tudatosító és vizsgálat alá vevő önreflexív regényírás, a „metafikció" miként jelenik meg feltűnő gyakorisággal olyan újabb keletű regényekben, amelyek valamilyen formában a történelemmel foglalkoznak. Scholes itt Barth, Coover, García Márquez, Fowles, Malamud, Pynchon és Vonnegut műveire hivatkozik, közöttük olyan nálunk is viszonylag szélesebb körben ismert regényekre, mint Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd-ja (1969) vagy John Fowlestól A francia hadnagy szeretője (1969). Szerinte „ezeknek az íróknak fontos a történelem. Az igazsággal kísérti meg őket, s ők ennek a kísértésnek nem tudnak ellenállni. De az igazságot ők a tapasztalat olyan dimenzióiban keresik, amelyek a tényszerűség és a dokumentálhatóság határain túl találhatók."
Závada könyve ilyesféle történelmi - vagy, Scholes szellemében fogalmazva, metatörténelmi - regény: a történelmi igazság igézetében születik, de ezt az igazságot, a történelem értelmét - vagy értelmetlenségét, mely maga is értelem persze - az Idegen testünk is „a tényszerűség és a dokumentálhatóság határain túl" keresi, s amit megtalál, az sajátosan a regény - azaz a képzelet, a mítosz, a psziché és az archetipikus tapasztalat - igazsága. Azaz olyasvalamit képes megfogalmazni - pontosabban érzékien megtestesíteni -, ami a történészi szakszerűség számára elvszerűen hozzáférhetetlen. De közben - és éppen ettől önreflexív metatörténelmi regény - alá is aknázza a történetírás és a regényírás közé hagyományosan odagondolt (és hagyományosan áthatolhatatlannak gondolt) falat: a regény valamiféle demonstráció is, bizonyítási eljárás annak tárgyában, hogy talán nincs is olyan nagy különbség a történészi adat és adatértelmezés, illetve a regényírói élmény és élményfeldolgozás között, a történész történészként is regényíró, míg a regényíró regényíróként is történész.
Történelmi regény, egy nagy hagyományú műfaj (lásd Lukács Györgyöt Walter Scottról) új hajtása Závada könyve. Mint ilyen már eredetében is hibrid képződmény - a történelmi regényben megjelenő fiktív tényállások két különböző, egymással logikailag összeférhetetlen halmazt alkotnak, ugyanis részben olyan tényállások, amelyek létére a regénytől független, a regényt logikailag és időbelileg is megelőző bizonyítékunk van (ilyen tényállás például Napóleon a Háború és béké-ben), részben pedig olyanok, amelyek létéért kizárólag az őket tartalmazó regény áll - fiktíven-illuzórikusan - jót (ilyen tényállás például Andrej Bolkonszkij a Háború és béké-ben).
De céljában - vagy mondjuk így: programjában - is szerepel a hibridizáció. Závada éppen ennek a kétféle tényállásnak, a „történetinek" és a „fiktív-regényszerűnek" a megkülönböztetését igyekszik, mégpedig igen következetesen, elmosni a regényben. Többféle stratégiát is alkalmaz ennek érdekében. Az 1940-es talppontról - a második bécsi döntés és az észak-erdélyi bevonulás évéből - indító s erre a talppontra ismételt vissza- és előrepillantások után újra és újra visszatérő akronologikus történetben „szerepelnek", azaz tényszerű utalások formájában megjelennek ismert történeti személyek, a „miniszterelnök" például, vagy „a református hitfelekezet elnökpüspöke", s a személyükhöz fűződő szóbeli és tevőleges megnyilvánulások dokumentálható pontossággal kapnak megfelelő említést. Ám ők - esetünkben Teleki Pál és Ravasz László - névtelenek maradnak, pontosabban a regény egyetlen szereplője vagy - ami, mint látni fogjuk, ugyanaz - narrátora sem nevezi nevén őket. Amitől - miközben valamely fokon történeti valójukban is jelen vannak - egyszersmind önmaguk regényszerű árnyaivá stilizálódnak át.
Egy másik eljárás valamiféle metakulcsregény-stratégia. Lényege, hogy az adott szereplő tekintetében az olvasó paradoxan kettős értelmezési instrukciót kap: egyrészt a szóban forgó regényalak nevét egy életbeli, történelmi személy álneveként kell felismernie, s értelmezésébe belevonnia a történelmi személy létére és működésére vonatkozó tudását, másrészt egyszersmind el is kell feledkeznie minderről, s a figurát „tisztán" regényalakként, a képzelet műveként kell appercipiálnia. Ezt az eljárást már előző regényében, A fényképész utókorá-ban is alkalmazta Závada, s az összefüggést avval jelzi, hogy a korábbi mű egyik alakját, Dohányos László falukutató szociográfust az Idegen testünk-ben is fellépteti (mégpedig fontos szerepben, tehát csupán részben önutalásként vagy - netbeszéddel szólván - a készülő életmű hyperlinkjeként). Mint ott, itt is tudnunk kell róla, hogy „valójában" Erdei Ferenc az illető; mint ott, itt is gondosan ki kell szorítani a tudatunkból, hogy Dohányos Lászlónak bármiféle léte lehetne a regény fikciós terén kívül.
Ugyanennek az eljárásnak a variánsa, amikor a regényben megjelenített történelmi korszak világában - és ennek a világnak a sajátos pletyka- és szóbeszéd-legendáriumában - jól tájékozott olvasó a regény egyik vagy másik alakjában-történetében olyan történetre ismer rá, amelyet - mintegy a történelmi-politikai orális folklór részeként - hallott már valahol. A regény vége felé, már 1945 után bukkan fel Drake kapitány, az angol titkosszolgálat embere, aki a nyilas ügyekben exponált és Ausztriában lapuló Flamm „Johannkát" beszervezi és fontos hírszerzői megbízatással - álnéven és álöltözetben - Budapestre küldi; ott viszont ő maga tartóztattatja le és hallgatja ki - immár igaz valójában, a magyar katonai elhárítás tisztjeként - az általa beszervezett „angol ügynököt". Gondolom, nem vagyok egyedül, amikor mindebben egy „valóságos" - azaz a jelen regénytől függetlenül létező - legenda fikciós mására ismerek: a történet elhárítótisztje azonos Berkesi András őrnaggyal (a későbbi nagy sikerű lektűrszerzővel), aki - legalábbis így tudja, bár bizonytalanul, a fáma - „Thompson kapitány" néven volt „angol hírszerzőtiszt", bécsi „beszervező" útjai során.
Sajátos dinamikájú olvasást gerjesztenek és tesznek nélkülözhetetlenné ezek a stratégiák. Az olvasó sohasem lehet biztos benne, hogy az adott ponton valamit mármost „regényszerűként" vagy „történetiként" kell-e olvasnia, illetve e kettőnek milyen elegyű és mennyire paradoxan önviszonylagosító érvényű hibridjét kell alkalmaznia az értelmezésben. Számos - első pillantásra „tisztán" képzeleti - mellékszál végigkövetése során kísérti makacsul az olvasót a gyanú, hogy talán mégsem a képzelet művével van dolga, hogy talán a metakulcsregény-jelleg jegyében - azaz valami ténylegesen létezővel vagy megtörténttel legalábbis feltételesen összekapcsolva - kellene felfognia a szóban forgó epizódot és szereplőit. S ami még ennél is fontosabb: a bizonytalanság és a gyanú - igen termékenyen - még a regény legregényszerűbbnek látszó szereplőire és eseményeire is rávetül. Befogadói mechanizmusunk történetiséget és kulcsregényszerűséget sejdít még ott is, ahol nem kellene. Illetve igenis kellene: a regény összhatása, egyben kivitelezésének poétikai értelemben vett sikere éppen ez a státusbizonytalanság, az a hibrid logikai és ismereti tér, amelyben olyan igazság találhat kifejező formára, amely a szokványos regényíró és a szokványos történetíró számára szokványosan hozzáférhetetlen.
Mindevvel összhangban az Idegen testünk elbeszéléstechnikailag is folyamatosan hibridizálódik: a szerzői narráció a mondat felénél átadja a szót a regényszereplő énelbeszélésének, levél váltakozik párbeszéddel tipográfiailag jelöletlen átmenetekkel, s gyakran szólal meg az elbeszélői kórus, a „mi"-narráció, a kollektívum és a kollektív identitás hangja (szintén A fényképész örökségé-ből ismerős), ahol ez a kollektív identitás maga is folyvást átvált egy másikra, a Másik kollektív identitására: a mondat elején még „mi" magyarok beszélünk, a mondat második felében viszont már „mi" románok (svábok, zsidók stb.)
És persze itt érünk el a legfontosabbhoz. Závada regénye ugyanis erről a „mi"-ről szól, s arról, hogy amikor a mondat átvált az egyik „mi"-ből a másikba, akkor valójában semmi sem vált át semmi másba, hiszen az a másik „mi" is „mi" vagyunk, hiszen egyszerre vagyunk „mi" is, „ők" is. A regény szereplői, svábok, zsidók, keresztény magyarok, Flammok, Urbánok, Weinerek, Geigerek, Schönök, Ráposkák, Vassok - illetve ugyanők, gyakran magyarosított nevekkel - egytől egyik hibridek, ilyen-olyan arányú keverékek, őseikre és jelen önmeghatározásukra-önérzékelésükre nézvést egyaránt. A maguk hibrid voltával viszont mind feszült és zavart viszonyban állnak, „mások" akarnak - és próbálnak - lenni, „tiszta" identitásra vágynak.
Közben a hibriditás vágya, az elvegyülés, a keveredés Erósza hajtja, s egyesíti - vágyottan vagy ténylegesen - őket. „Mi"-voltuk lényege, nemzeti kollektivitásuk egyetlen - bár ellenállhatatlan - forrása éppen ez a zsigeri keveredés- és kereszteződésvágy, a hibridvolt minden határon túli kiteljesítése, minden etnikai, nemi stb. identitással való közlekedés és azonosulás.
De rabjai ők az evvel ellenétes vágynak: a hibridvolttól való irtózásnak is, elsősorban tudatos és ideologikus szinten, de időnként zsigeri undor formájában is. Sokan vannak közülük, akik ennek az undornak hatalmilag is érvényt szereznek. Már akik tehetik: a „keresztény magyarok" vagy a magukat keresztény magyarrá átstilizálni képes szereplők, például a Flórián Imre néven végül fajvédő antiszemitává avanzsáló idősebbik Flamm fivér. Ők a (faj)tisztaság hívei, s - logikusan - a tisztogatásé is.
Michel Tournier regényében, a Rémkirályban olvasható ez a passzus:
„A tisztaság az ártatlanság kártékony inverziója. Az ártatlanság a lét szeretete, az égi és földi táplálékok derűs elfogadása, a tisztaság-tisztátalanság pokoli alternatívájának tagadása. Ebből a spontán és mintegy eredendő szentségből a Sátán hozzá hasonlatos torzképet formált, amely tökéletes ellentéte az ártatlanságnak: a tisztaságot. A tisztaság rettegés az élettől, embergyűlölet, a nemlét morbid imádata. Egy kémiailag tiszta test barbár kezelésen megy át, hogy ilyen abszolút természetellenes állapotba kerüljön. A tisztaság démonától megszállt ember romokat és halált hint maga körül. Vallási megtisztulás, politikai tisztogatás, a faj tisztaságának védelme, e vérlázító témának számtalan változata van, de valamennyi egyöntetűen ama megszámlálhatatlan bűntettbe torkollik, amelynek kedvelt eszköze a tűz; a tisztaság és a pokol szimbóluma."
Závada látomásában a tisztaságnak ez a Thanatosza áll harcban az elkeveredés Erószával. Olyan ország látomása ez, amely egyformán mindannyiunké, s amelyre közös hibridvoltunk alapján formálunk jogot - és olyan országé, amely egyikünké sem, hiszen mindanynyian folyvást a másoktól, a Másiktól akarjuk megtisztítani, mégpedig a magunk (vélt) tisztaságának gyilkos igézetében. Maga az ország így a mi „idegen testünk": a miénk, ám mégis idegen számunkra. S a harcnak - sugallja a regény - mindig döntetlen a kimenetele; talán ezért kezdődik el - tragikusan és értelmetlenül - újra meg újra.
Ezt az önmagát elfogadni képtelen hibridországot írta meg Závada, keserűen, gyilkos iróniával: kitalálta regényíróként és leírta történészként (vagy fordítva). De mindenképp az igazat sikerült megírnia, arról az országról, amelyet - hogy egy korábban élt hibriditás- és országszakértőt, bizonyos Ady Endrét idézzem - „így is nevezik: Magyarország".
Závada Pál: Idegen testünk. Budapest, 2008, Magvető, 2990 forint.