Mánta György
A cipőkkel gyűlt meg a bajom. Persze nem mindegyikkel, csak azokkal, amelyek nappal leskelődésre késztettek, éjszaka pedig úgy megbolygatták az álmom, hogy rendre átizzadt pizsamában ébredtem, többnyire hajnalban, amikor még mindenki javában aludt.
Az évente többször is kötelező számvetésre mindig apám szobájában készültem föl, késő délután, amikor ő még az irodájában körmölte a kimutatásokat, vagy órát adott a hallgatóinak. Azzal kezdtem, hogy a számtanfüzetemből kitéptem egy lapot. A lap közepére fölírtam a nevemet és az osztályomat, azután félbehajtottam, majd háromszög alakúvá formáltam, s a háromszög felső részében ismét feltüntettem az osztályom szám- és betűjelét, mintha egy tenyérnyi könyv rejtjeles címe volna. A második lapot a magyarfüzetemből szakítottam ki. A feloldozást igénylő botlásaimat, szavaimat és gondolataimat ezen állítottam össze, biztonság kedvéért, emlékeztetőül magamnak, hisz a rács előtt térdepelve fejből kellett vallomást tennünk, a jegyzéket legföljebb átfuthattam, mielőtt sorra kerülök.
Tollam valósággal szaladt a vonalas papíron: verekedtem, veszekedtem, átkozódtam, káromkodtam, szüleimmel engedetlen voltam, feleseltem... A tudományom itt mondott csődöt, lévén hogy most a cipők következtek volna. Jegyzékemnek ezt a tételét alaposan fontolóra kellett vennem, mivel a női cipők eddig nem érdekeltek, csak mostanában foglalkoztattak, néhány hónapja, valami rejtélyes erő hatására, egyre élénkebben. Abban biztos voltam, hogy a látványuk önmagában még nem minősül bűnnek, mint ahogy az izgalom sem, amely feltámadt bennem, ha rájuk esett a pillantásom. A bizonytalanságom abból származott, hogy ezekhez a cipőkhöz lábak is tartoztak, hol meztelenül, hol selyemharisnyában, de akár így, akár úgy, a szememet mágnesként vonzották magukhoz, a képzeletemet pedig valósággal feltüzelték, főként ha valamelyik rejtekhelyemről hosszabban szemlélhettem őket.
Apám szobájának ablaka a kelet felé eső kisudvarra nyílt. Tanácstalanságomban ennek a füvét bámultam, melyet a tornateremből kiszivárgó lámpák fénye keskeny, aranysárga csíkokkal négyszögekre osztott. Bámészkodás közben azon törtem a fejem, hogy mihez fogjak a női cipőkkel, bővítsem-e velük bűneim sorát vagy ne. Habozva bár, de arra hajlottam, hogy ez nem minősülhet véteknek, a tíz közül egyetlen parancsolat sem tiltja. Mi köze a gyönyörködésnek a bűnhöz, még akkor is, ha izgalommal társul? Elemista koromban, amikor Révfülöpre utaztunk nyaralni, a hatalmas 414-es mozdonyok gőzölgő testét ugyancsak izgalommal telített gyönyörűséggel csodáltam, ahogy Akarattya után, a nyúlfarknyi alagút torkolatából feltűnő Balatont is. Akkor ez szintén bűn lett volna?
Szoros pórázon tartott gyerek létemre csak szűk területen mozoghattam, ezek a friss és titokzatos élmények is ebben a környezetben értek. Gyengélkedő nagyanyámat gyakran fölkerestem. Időnként nála töltöttem az éjszakát is, hogy hitbuzgalmi becsvágyának adózva, lefekvés előtt olvashasson nekem valamelyik erkölcsnemesítő könyvéből egy-egy fejezetet.
Szakácsnője, a telt derekú Juliska és szobalánya, a nádszálvékony Nóri általában színes félcipőt hordott, magas vagy félmagas sarokkal, s a közös szekrényük előtt tartották őket, szépen párba állítva, az ajtó rejtekéből jól kivehetően. Juliska és Nóri, mielőtt elkészítették a reggelit, kimentek a közeli piacra, és bevásároltak a másnapi ebédhez. Én ezeket a félórákat használtam ki, hogy bizsergető kíváncsiságom ösztönzésére, amíg nagyanyám fürdik és öltözik, szétnézzek a szobájukban, s szemügyre vegyem a lábbeliket.
Javarészt Nóri égőpiros körömcipőjén jártattam a tekintetemet, annak a keskeny öblében idéztem föl Nórika mutatós lábát, ahogy belebújik, majd derekát ringató léptekkel indul a kimenőjére. De az izmos vádlijú Juliska vaskosabb, kevésbé sikkes cipői ugyancsak megborzongattak; felidéztem magamban, ahogy a konyhában dolgozik, és percenként tolja le a cipőt széles, sötétbarna lábfejéről. Ezeken a titkos kukkolásokon egyszer sem kaptak rajta, az meg végképp nem jutott eszembe, hogy azok az erkölcsnemesítő könyvek, melyekből elalvás előtt végig kellett hallgatnom egy vagy két fejezetet, pont az ilyesfajta kísértésektől óvtak.
A közös gyónáshoz a gimnázium tágas dísztermében állították föl a térdeplőket, mi ezek előtt várakoztunk, amíg ránk került a sor. Szabad választás alapján mindenki annak a szerzetes tanárnak vallotta be a bűneit, és kért penitencia fejében feloldozást, amelyiknek akarta. Én óvatosságból egy Pécsről áthelyezett, jóformán még alig ismert papot választottam, s miután odaadtam neki az igazolásomat jelentő, háromszög alakú cédulát, fülébe daráltam az ismétlődően elkövetett vétkeimet. Gyóntatóm vezeklésül két miatyánkot szabott ki rám, s megígértette velem, hogy az ocsmány káromkodás helyett ezentúl valami ilyesféle, ártalmatlan mondókát veszek a számra: azt a hét fán fütyülő rézangyalát.
Útban hazafelé jót mulattam volna a fütyürésző rézangyalon, ha nem kísért meg a bűntudat. A cipőkről ugyanis nem ejtettem szót a rács előtt, pedig botlásaim jegyzékén, az utolsó tétel gyanánt - biztos, ami biztos - feltüntettem őket. Hogy ennek dacára miért hallgattam róluk, arra nem találtam magyarázatot. Talán szégyenből; talán várakozás közben meggyőztem magam arról, hogy mindössze múló kilengések áldozatául estem, amelyeket előbb vagy utóbb kinövök, és nagyanyám könyveiben a célozgatásoknak nincs közük a képzelgéseimhez, nem tudom.
A következő napokban azután rá kellett jönnöm, hogy szó sincs múló kilengésekről, s nagyanyám felolvasásaiban a célozgatásoknak bizony van közük a ziláltságomhoz. Állapotomat súlyosbította, hogy halálos bűn terhe nyomasztott, hisz a kötelező gyónás után egy bevallatlan vétekkel áldoztam meg.
Legfiatalabb nagybátyám a kicsapongó életmódjával fekete báránynak számított a családban. Egyetemi tanulmányait félbehagyta, s a házasságát olyan hebehurgyán fullasztotta kátyúba, mint ahogy megkötötte. Fondorlatos magyarázkodásai az italozással töltött hétvégi kiruccanásairól annyira megmérgezték a feleségéhez való viszonyát, hogy akkor is parázslott köröttük a levegő, ha éppen nem marakodtak. Nagyanyám kezdeményezésére a család úgy határozott, hogy én, a keresztfia, a szombatot és a vasárnapot töltsem náluk, hátha ez jobb belátásra készteti, otthon marad, és velem tölti ezt a két napot. Első hallásra nekem sehogyan sem fűlt a fogam ehhez a tervhez, amúgy is elég gond nehezedett rám, de tetszett, nem tetszett, szót kellett fogadnom.
A hűséges, példás türelmű feleséget a rokonság nagy becsben tartotta, senki nem értett, hogy keresztapám miért néz olyan sértően keresztül rajta. Ráadásul Jolanda adott is magára, rendszeresen ápolta a testét, kedvelte a habfürdőt meg a kölnit, ahogy járt-kelt a patyolattiszta szobákban, finom illatfelhő lengte körül. Engem afféle rövidnadrágos kisfiúnak nézett, akinek még az álla sem pelyhedzik, s ha végzett a leckével, May Károlyt vagy Verne Gyulát olvas, esetleg kergeti a labdát a barátaival. Mindig kedves volt hozzám, a hétköznapok apró-cseprő dolgairól készségesen szót váltott velem, arra azonban nem sikerült rájönnöm, hogy örül-e a szombat-vasárnapi ottlétemnek, vagy csak elviseli, színlelt nyájassággal, hogy ne szaporítsa a baját. Nagyanyám terve tudniillik csúfos kudarccal végződött. Fiát nem fékezte a jelenlétem, s amint megérkeztem, rövid, kedélyeskedő traccsolás után már szedte is a sátorfáját, s hol erre, hol arra hivatkozva eltűnt a lakásból, majd hétfő hajnalig vissza se tért. A szombatot és a vasárnapot így sorozatosan Jolandával töltöttem, kettesben.
A divatban igencsak járatos fiatalasszony annyi formásnál formásabb cipőt vásárolt össze, hogy egy kirakatot is megtölthetett volna velük. Amikor rájuk bukkantam az egyik szekrény aljában, izgalmamban hol a hideg rázott, hol a forróság öntött el. Képzelgéseimet végletekig csigázta, hogy Jolanda váltogatta őket, s amikor sehova se készült, mezítláb jött-ment a puha szőnyegen, szellős, rövid fürdőköpenyben, mely léptenként szétnyílt, szabadon láttatva még a combját is.
Rövidesen azon kaptam magam, hogy már hétfőn a szombat-vasárnap után áhítozom, s nekem többet jelent keresztapámék lakása, mint a sajátunk vagy a gimnázium udvara, ahol a nagyszünetben valóban sokszor kergettük a labdát a barátaimmal. Anyám kívánságára a hétfői leckémet akkor írtam és tanultam meg, amikor Jolanda otthon tartózkodott, hogy tanárnő lévén, szükség esetén, segítségemre legyen a nehezebb feladatok megoldásában. A figyelmemet persze akkor sem tudtam kellően összpontosítani, ha egyedül magoltam vagy körmöltem. Gondolataim a négyzetgyökökről meg az ablativus absolutusokról szüntelenül az ő nyomában kalandoztak, s azt találgattam, hogy mit csinálhat a rám csukott ajtó mögött, akár a másik szobában, akár a szomszédban, ahol a barátnője lakott. Ha indult valahová, és cicomázta magát a fürdőszoba nagy tükre előtt, megpróbáltam leskelődni, de a parányi résen keresztül szinte semmit sem láttam, mivel a szépítkezéshez következetesen bezárkózott, s a kulcsot a zárban hagyta. A szerencse azonban nem pártolt el tőlem, mert mindig a virágbojtos papucsban tűnt elő, s a ruhájához illő cipőt a szemem láttára választotta ki, egyiket a másik után próbálva föl.
Jolanda egyik vasárnap színházba készült a húgával. Befejezve az öltözködést, mit sem törődve a jelenlétemmel, azt a szekrényt nyitotta ki, amelyikben a cipőket tartotta. Miközben hol a feketébe, hol a sötétszürkébe feszítette a lábát, egy ízben, feltehetően véletlenül, rám nézett. A meglepett tekintetéből és az arcán szétfutó mosolyból ítélve azonnal rájött, hogy miről van szó.
- Tetszik? - kérdezte, szinte már kacérkodva.
- Igen... - dadogtam.
- Melyik?
- A fekete...
- Szerinted az illik a ruhámhoz?
- Igen...
Azt hittem, pillanatok alatt a padló alá süllyedek szégyenemben, hogy lelepleződtem. Jolanda viszont, mint akit kicseréltek, meglepő jókedvre hangolódott, dudorászni kezdett, s ahányszor elkerült, egy-egy barackot nyomott a fejemre.
- Idegennek ne nyiss ajtót - búcsúzott tőlem a küszöbön, és életében először gyengéden magához ölelt, majd jobbról is, balról is puhán megcsókolta az arcomat. Ahol az ajkával megérintett, órákon keresztül égett a bőr a szemem alatt. Felajzottságomban nem találtam helyemet az üres lakásban, csak jöttem-mentem egyik szobából a másikba, céltalanul. Közben azon tűnődtem, hogy valójában ki is ez a Jolanda, miért tűri keresztapám tévelygéseit, miért nem lázad föl ellene vagy hagyja faképnél, amikor hétről hétre megalázza? Szereti? Ez volna az a bizonyos szerelem, amiről én szinte semmit sem tudok? Mivel egyetlen kérdésemre se találtam választ, a hiábavaló töprengés annyira kimerített, hogy levetkőztem, és magamra húztam a takarót. Arra riadtam föl, hogy megállíthatatlanul szól a csengő, azután hirtelen elhallgat, majd az ajtó akkorát dördül, mintha rásújtottak volna. Ijedtemben fölkattintottam a villanyt, az előszobába loholtam, és a kulcslyukon keresztül kilestem a folyosóra. Nem kis megdöbbenésemre keresztapám hevert a kövön, s épp a rácsba próbált kapaszkodni, hogy föltápászkodjon. Minden erőmre és ügyességemre szükség volt, hogy a szálfa termetű férfit talpra segítsem, majd bevonszoljam a lakásba.
- Gyuri...? - pillantott rám révetegen, az elvizenyősödött szemével.
- Én vagyok, csak gyere.
- Jolanda alszik...?
- Nem.
- Hol van...?
- Színházban.
- Bazd meg - hördült fel, amikor megbotlott, és kicsúszva a kezemből, dülöngéltében az asztalnak ütközött. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, kínkeservesen a hálóba támolygott, ahol a vetetlen hitvesi ágy közepére zuhant, s már aludt is.
Jolanda később ért haza, mint ahogy számítottam. Csak azt hallottam, hogy kulcsra zárja a kijárati ajtót, azután vizet ereszt a kádba.
A nyakamig húzott takaró alatt már az forgott a fejemben, hogy kinézek, ott fekszik-e még keresztapám, ahol utoljára láttam, amikor halkan megnyílt a szobám ajtaja.
- Ébren vagy?
- Igen.
Jolanda mezítláb, a tengerkék pizsamájában közeledett a fekvőhelyemhez.
- Az ágyam foglalt. Adsz egy kis helyet?
- Persze - válaszoltam, s a szívem úgy dobogott föl a torkomban, hogy azt hittem, menten megfulladok. Jolanda bebújt a paplan alá, de a keskeny heverőn, háttal nekem, csak úgy tudott elnyújtózni, hogy a testünk egymáshoz simult. Ahogy hajának illata az orromba hatolt, és lába az én lábamhoz ért, elvesztettem a fejemet. A laza pizsamakabát alá nyúltam, átkaroltam a meztelen vállát, vadul magamhoz szorítottam, és a számat a nyakára préseltem.
- Te... - riadt meg Jolanda. - Mit csinálsz...?
Kibontakozott az ölelésemből, felült, villanyt gyújtott, majd hol rám nézett, hol arra a ragacsos váladékra a pizsamáján.
A következő alkalommal szándékosan egyenest az osztályfőnökömet kerestem föl, hogy neki adjak számot a bűneimről. Az igazolásul szolgáló cédulát a kezébe adtam, s büszkén, az előírtnál élesebb hangon, hogy semmiképpen se kerülje el a fülét, vétekként mindössze ennyit tudattam vele:
- Paráználkodtam!