«Vissza

Péterfy Gergely

Ernesto fia

- Nézd, elég nagy szarban vagyok. Egyszerűen nem bírok a gyerekkel. Teljesen meg van őrülve azért a kis... kis eszement tyúkért. Az meg tojik a fejére, de persze azért hízeleg neki annyira a dolog, hogy mindig belengessen neki valamit.

- Kis picsa, cicázik. Próbálgatja a körmeit.

- Ne az én fiamon próbálgassa.

Az idősebb, aki a fiáért aggódott, Ernesto volt, a kiöregedett bűvész, a fiatalabb Vállay, a benzinkutas. Jóképű férfi volt, sűrű, fekete haját hátrafésülve viselte, a nyakában arany lóhere függött. Fintorogva dőlt hátra.

- Úgysem tudsz csinálni semmit. Ez már az ő élete. Nem tudsz mindig ott lenni, hogy kitöröld a seggét.

- De azért... - kezdte Ernesto, aztán összeharapta az ajkát.

- Törődj bele. Ez van. Majd megoldja.

Ernesto felsóhajtott, ivott a söréből.

- Segíts nekem.

Vállay felnevetett.

- Hogy az ördögbe segítsek?

- Megdumáljuk a lányt, hogy... érted. Adok neki pénzt, ékszert, vagy mit tudom én.

Vállay mélyen belenézett Ernesto szemébe, amely most világosbarnán izzott a szembogarát keretező élénksárga korongban.

- Ehhez mért kellek én?

Ernesto olyasféle mozdulatot tett, mintha magára akarna mutatni, de csak a két hüvelykujja moccant befelé.

- Tudod, rég volt már az, amikor hallgattak rám a nők.

Vállay pontosan tudta, Ernesto miről beszél. Még az orrában volt annak a vörös hajú nőnek az illata, aki testre feszülő aranyszínű nadrágban cigarettázott a rogyadozó Duna-parti villa teraszán, ahol Ernesto fiatalabb éveiben lakott; és az orrában volt a többiek illata is, akik a villában megfordultak, néha egészen sokan nyüzsögtek Ernesto körül, mind a cirkusz világából érkezett, artistalányok, állatszelídítők lányai, kötéltáncosok, aztán guminők, aki át tudták dugni a fejüket a lábuk között, mikor hidat csináltak, összekulcsolták a lábfejüket a tarkójuk mögött, úgy gurultak. Egy-kettő mindig lakott Ernestónál, a tél hozta őket, amikor a vándorcirkuszok sátrai raktárba kerülnek, és az oroszlánok morogva unatkoznak a ketreceikben, és tavaszra újra eltűntek: vagy egy nagy autó fékezett le értük a villa előtt, vagy a buszmegállóban ácsorogtak vékony ruháikban az áprilisi szélben, retikülnyi koffereikkel, amelyekben a piperekészleten és néhány bugyin kívül semmi sem fért el.

Vállaynak szabad bejárása volt a házba, mióta Ernesto egyszer felfedezte, hogy senki sem tud nála pontosabban bizonyos megbízásokat teljesíteni: nemcsak a pezsgőt nyitotta és töltötte ki tökéletesen, de pontosan meg tudta jegyezni, melyik lány milyen méretet hord, és bármikor el lehetett küldeni egy sürgősen szükséges melltartóért vagy harisnyáért, vagy egyszerűen csak fel a hegyre, a kocsmába, hogy frissen csapolt sört hozzon befőttesüvegekben. Ernesto csak kiállt az erkélyre, és kiáltott valamit, többnyire annyit, hogy „hé, te!", mert sohasem tudta megjegyezni a fiú nevét, és Vállay valahogy azonnal ott termett, mintha egész nap valamelyik fán gubbasztana az ártéri erdőbe forduló kertben; mindig ott termett és mindig mosolygott, bármit is kértek tőle. Ernesto néha megfeledkezett róla, és olyankor Vállay meghúzódott a villa valamelyik használaton kívüli szobájában, ahol a lányok után mindig számtalan kacat maradt, divatlapok, színházi újságok, ruhadarabok, szerelmes levelek, és a fiú egész délutánokat elheverészett e tárgyak között, amíg be nem esteledett. Tökéletesen értett ahhoz, hogyan kell láthatatlanná válnia, ha Ernesto dührohamában a lányokat hajkurászta a házban, vagy részegen szónoklatot tartott a létezés megfejthetetlen titkáról. Többször viszont kapóra jött, hogy ott van: egyszer a bűvész autodafét tartott kellékeiből, lángoló nyulak, megperzselődött galambok keringtek a házban, a lányok a kékes lánggal lobogó cilindereket oltották, amikor a fiú egyszer csak az erkélyen termett a kerti slaggal, és az egész társaságot alaposan eláztatta, ami szerencsére józanítóan is hatott; máskor még épp idejében vágta le a kötélről az aranynadrágos, vörös hajú nőt, aki ideje nagy részét egyébként cigarettázással töltötte a teraszon.

- Picsába - mondta a nő, amikor magához tért, és ellilult torkát tapogatta. Aztán magára húzta a fiút, de amikor észrevette, hogy az szinte még serdületlen, páros lábbal lerúgta magáról. Azt az illatot, amit akkor, ott a nő nyakában érzett, a parfüm és a kenderkötéltől felhorzsolt, levedző bőr egymásba gabalyodott illatát, Vállay soha többet nem tudta elfelejteni, és bármikor képes volt újra felidézni, a kocsmák sörszagú füstjében, a benzinkút maró szénhidrogénszagában.

Aztán Vállay évekre eltűnt a Duna mellől. Szülei egy alföldi város kollégiumába íratták, ahol évekig szorgoskodott kibelezett rádiók és zümmögő televízióbendők felett, megtanulta a nyomtatott áramkörök és a tranzisztorok gyengeáramú, épp hogy csak nyelvcsípő létezését, kazettás magnók görgőit bütykölte, és éjszakánként a kollégium padlásteréből, égbe nyúló antennával kémlelte a rövidhullámú rádióadásokat. A világegyetem bosszantóan artikulálatlan sistergéséből néha kibuggyant egy-egy érthető emberi szó, ilyenkor örült, hogy végül sikerült befognia egy jugoszláv repülőtér vagy egy nigériai rádióamatőr jeleit.

Egy januári vasárnap délelőtt, egy héttel a téli szünet után a város közepén magasodó tízemeletes, frissen épült toronyház betonoszlopai alatt sétált, a kimenő a végéhez közeledett, fél órája volt, hogy visszaérjen a kollégiumba. Az alacsonyan vándorló nap bizonytalan foltokká terítette szét a betonoszlopok árnyékát: az egyik épp egy presszó ablakára kúszott fel. Az ablak mögött, kis kerek asztal mellett egy nő ült, hatalmas, gömbszerű, göndör hajjal, hosszú lábait keresztbe vetve, és egy hosszúkás pohárból szürcsölt valamit. Vállay az ablakra felkúszó árnyékot figyelte, de a szeme végül a nő pillantásába akadt. A nő egyértelműen, közönségesen rákacsintott. Kicsit lassan mozogtak a szemizmai, egy-két pohárkával már felhajtott azon a vasárnap délelőttön. Vállay bizonytalanul megtorpant, félszegen a nőre mosolygott, és tétován továbbindult volna, de a nő megkocogtatta az üveget. Vállay még meg sem fordult, de már magára a hangra, ahogy a nő gyűrűje megkoccant az üvegen, érezte, ahogy az ágyékába tódul a vér.

A tizedik emeletig suhantak a liften, amely a többségében kétszintes házakból álló alföldi városban már önmagában eseménynek számított. A liftben a nő a fiú mellkasához nyomta a mellét, és cigarettaízű nyelvét a szájába dugta. Amikor a lift lefékezett, Vállay úgy érezte, hogy a nyelv egészen mélyen beléje hatol, a garatján keresztül a hörgőkön át a tüdejébe, a gyomrába, és az egész belsejét forrósággal tölti meg. A lakásban egyáltalán nem volt bútor: a nő egy földön heverő pokrócra húzta, és csizmáját-nadrágját egyszerre rúgva le, félrehúzta a bugyit a szeméremajkáról.

- Judit! Mondd, hogy Judit!

- Judit!!! - lihegte a fiú.

Miközben szeretkeztek, és Judit szeme elkezdett lecsukódni, a szemgolyója pedig lassan befelé fordult, mindezt ugyanazzal a leheletnyi késlekedéssel, amely az alkohol zsibbasztotta kacsintást is mególmozta, Vállay egyszerre arra lett figyelmes, hogy a nő hajából, a füle mögött drótszerűen meredező göndör fürtben egy lángnyelv harapózik el, majd a tarkója alól is kékes lángcsóvák bújnak elő. Ellökte magát a nőtől, aki ugyanolyan kéjesen vonaglott tovább a földre vetett pokrócon, mint az előbb, és ügyet sem vetett a lángokra, amelyek lassan elborították a fejét gömbszerű körülbugyoláló hajkoronáját. Vállay a szirénázó tűzoltóautókkal szemben a kollégiumba sétálva két dologra jött rá: egyrészt hogy ő az a fajta, akit magukra húznak a nők, anélkül, hogy tennie kellene értük valamit, másrészt hogy a világ nem egy kiszámítható tákolmány. A két felismerés egyszerre különösen zamatosnak tűnt: kivételes, ám szükségszerű párosításnak.

Ez talán ugyanazon a napon történt, amelyen Ernesto villájának kapujában egy pokrócokba bugyolált csecsemőt hagyott valaki. A viharkabátba burkolózó alakot Ernesto a nappali ablakából figyelte, de csak úgy felületesen, mintha egy képet, vagy filmet szemlélne. Jó, jó - gondolta magában - szép fordulat, pompás kis bonyodalom! - És várta, hogy az egész jelenség eltűnjön, beleolvadjon a Dunáról gomolygó januári ködbe. Csak akkor kapott észbe, amikor a viharkabátos alak már csaknem eltűnt az útkanyarulatban. Ernesto kirohant a kapun, és még épp utána tudott kiáltani.

- Az enyém!? Hé! Az enyém?

A viharkabátos alak megfordult, és széttárta a karját: a köd és a távolság miatt a mozdulatot egyformán lehetett „nem tudom"-nak és „sajnálom"-nak érteni.

Ernesto ekkor már túl volt élete zenitjén: a lassú hanyatlásának számos előjele fenyegette. A májusi áradás egy kitömött majmot vetett partra a kert Dunába ereszkedő, ártéri-erdős részén. A majom szőrzete jórészt kihullott, feje már elveszett valahol, csak az arcbőrének egy része lógott a mellkasára, torz nyakravaló gyanánt. Gubbaszkodva ült a felirata vesztett fatalapzaton, nevének üres hegével, és mindebben az volt aggasztó, hogy nem oldalvást vetette ki a víz, és nem is akadt fenn a gyökerekben, hanem mint egy felállított szobor kuporgott a levonuló ár iszapjától szennyes füvön. Ernesto emlékezetének homályában kutatva először Vállayra bukkant, és kiáltott is a fiúért, csak a hosszas csend juttatta eszébe, hogy a fiút már évek óta nem látta. Az idő hirtelen a mélységbe szakadt, mint egy korhadt padlásfödém egy régi házban, és az üreg láthatóvá tette a kiürült tereket. Ekkor jött rá, hogy a háza lakatlan és hideg, és már hónapok óta egyetlen lány sem érkezett. Végignézett magán, három pulóverbe és két nadrágba csomagolt testén, az ablaküveg tükrében idegenkedve vizsgálgatta usankáját, megmozgatta a kötött női kesztyűből kikandikáló, lenőtt körmű ujjait.

- Mi történt velem? - kérdezte Ernesto a tükörképet.

A kitömött majom végül ott maradt a kert végében, az egyre harsányabban zöldellő fűtenger közepén, egyre észrevehetetlenebb, a földhöz mindinkább hasonló kupacként, amelyet a nyár végére teljesen elborított a növényzet, furcsa mód épp a csalán: a mag talán már eleve a kitömött testben volt. Ernesto viszont még nyár végén sem tudta, hogy mi történt vele azon a tavaszon, amelyen eltűntek a házából a nők. Augusztusban kénytelen volt elmenni pénzt keresni, miután egész júliusban paradicsomon és étolajon élt. Szerencsére a dél-alföldi falvakban a legegyszerűbb kártyatrükkjeit is viharos taps fogadta, és a lakókocsijába bekérezkedett egy dundi lány, aki nagyon sietett, de a szüzességét mindenképpen el akarta veszíteni. A lány az utolsó pillanatban sikoltozni kezdett, és valami ijesztően feszes szcenárió szerint a rokonai pillanatokon belül ott teremtek, és rájuk törték az ajtót. Ernesto futtában egy bordatöréssel és néhány zúzódással megúszta, bár aztán a medveketrec alatt kellett hevernie, az egykedvű állat sötétzöld ürülékében, miközben a rokonok gereblyével próbálták kihúzni onnan, de csak a ruháját sikerült szétszaggatniuk. Ráadásul úgy érezte, a lány egyáltalában nem is volt szűz, de akkor meg ott maradt a kínzó kérdés, hogy kik és miért akarták lépre csalni egy ismeretlen vidéken.

Mikor szeptember közepén visszatért a Dunához, és végignézett a házon, rá kellett ébrednie, hogy ha túl szeretné élni a telet, haladéktalanul nő után kell néznie. Felforgatta a házat néhány régi telefonszám és postacím reményében, amelyeket kutyafuttában jegyzett fel, de csak hagymázas töprengései dokumentumaival szembesült, és nem volt elég ereje, hogy ellenálljon régi képzelgéseinek. Már zúzmara lepte a kertet, amikor rájött, hogy ismét egy felesleges hónapot áldozott a Tökéletes Gép megtervezésére, miközben munkája a tökéletesen felesleges részletek - kapcsolók, burkolat, fém és fa alkatrészek, praktikus görgők, melyekkel a berendezés könnyedén mozgatható akár a lépcsőn is, apró díszszárny, amelyet külön kis villanymotor rezget, beépített hamutartó, ébresztőóra - aprólékos kimunkálásával telt, és a gép működési elvével egy tapodtat sem haladt előre. A tükörből egy torzonborz vadember nézett vissza rá karikás, vérágas szemmel.

- Nőt kell szerezni. Azonnal - mondta Ernesto a szörnyetegnek.

Nem fecsérelt időt a szépítkezéssel, épp csak arcot mosott, és megigazította az usankát. Tapasztalta, hogy nem feltétlenül szükséges a kifogástalan megjelenés, ha nő kell, sokkal inkább az égieken múlik a dolog. Voltak napok, amikor az összes nő, öregasszonytól a kamaszlányig, rajta felejtette a szemét, mintha valamilyen rejtélyes erő áradna belőle, és voltak napok, amikor közönyösen átnéztek rajta. Mindez teljesen függetlenül attól, hogyan nézett ki, hogy mennyit tett a tetszésért. Néha arra gondolt, hogy amikor nem hat a nőkre, alighanem láthatatlan.

Bizonytalankodva lépett ki a kapun, és a kocsma felé indult, a hegyre, a zsalukő gyárkerítés mentén, amelyet felmelegített a késő őszi napfény. Bosszankodott magában, hogy épp most, amikor szükség lenne rá, Vállay mért nincs itt, hiszen most akár nőért is el lehetne meneszteni, aztán azon szorongott, hogy mi van, ha Vállay már meg is halt valahol, valahogy: képek úsztak át a képzeletén, Vállayt hol mint baleset áldozatát, hol mint betegágyon senyvedő haldoklót látta. Hirtelen rájött, hogy nem is tudja a fiú nevét, csak annyit tud róla bizonyosan, hogy csak el kell kiáltania magát, és a fiú néhány perc múlva ott terem, de néha szólnia sem kell, csak elgondolnia, hogy mindjárt szólni fog, és a fiú máris ott van a háta mögött. Annyira belemerült a képzelgésbe, hogy észre sem véve a kocsmát, messze túlment rajta, egészen a templomfalig. Körbefordult, hátha mégis megmenti valamilyen csoda, Vállay egyszer csak ott támaszkodik az utcasarkon, lekapaszkodik egy szilfa utca fölé nyúló ágán, de csak a templomkert vasajtaja nyikordult meg, és egy gyászkendős öregasszony lépett ki rajta. Csak egyetlen, alig érzékelhető pillanat volt, de elegendő ahhoz, hogy Ernesto megérezze: az öregasszonyban felszikrázott a kamaszlány. Azonnal a kocsmába sietett.

A kocsmában összesen négyen voltak: a pult mögött a pultosnő törölgette a sörcsapot, az ablaknál egy kislány állt, és egy kiskutyát nézett, amelyik a kertben egy öreg bakancsot rágcsált, a kályha mellett, a színházi magazinokkal és rejtvényújságokkal zsúfolt, bennfenteseknek fenntartott asztalnál egy kutyaképű, keskeny szemű lány ült és kártyát vetett, a pult szélénél pedig egy szürke arcú, szürke kabátos asszony állt egy pohár habja vesztett sör mellett, és a semmibe bámult. Ernesto azonnal az egyik asztalhoz ült, aztán fel is pattant, mert eszébe jutott, hogy itt senki sem fog neki semmit kihozni. Amikor a pultnál állt, észrevette, hogy különös módon egyetlen férfi sincs a kocsmában, mintha nagy háború söpört volna végig, vagy egy mesébe csöppent volna, egy elvarázsolt városba, ahol csak nők élnek, és elveszejtik az arra tévedő vándort. Sört kért, és nagyon vigyázott, hogy a szemét le ne vegye a pult fölött rámeredő szarvaskoponyáról, de nem tagadhatta le sokáig, hogy a szürke kabátos asszony ugyanakkor őt nézi hasonló elszántsággal.

- Irén! - mondta Ernesto. - Hívhatlak Irénnek?

Az asszony vállat vont.

Azon a januári vasárnapon, amikor a gyerek megérkezett, az Irén nem volt a házban. Néha napokra eltűnt, anélkül, hogy közölte volna, hová megy és mennyi időre, de a hűtőben mindig volt étel, a szekrényben vasalt ruhák sorakoztak, úgyhogy Ernesto néha csak akkor ébredt rá, hogy az asszony távol volt, amikor visszaérkezett. Most azonban Ernesto üvöltözve járta végig a szobákat, és karján a síró csecsemővel végigbolyongta a kertet, megrugdosta az odvas fákat, és a pincébe is lemászott, ahol pedig még soha nem járt. Végül a konyhaasztalra tette a gyereket, és különféle ételeket próbált a szájába tömni, hogy elhallgattassa. Nem gondolta egészen komolyan a dolgot, volt benne valami halvány sejtés arról, hogy esetleg helytelenül cselekszik, de őszinte csodálkozására a csecsemő mindent megevett, amit csak a szájába tömött, a kenyeret és a kolbászt is. Végül mindketten elaludtak, a gyerek az asztalon, Ernesto a konyhaszéken, asztal sarkára támasztott fejjel. Hajnalban Ernesto arra ébredt, hogy nyomasztóan nagy a csönd. Később ő is csodálkozott rajta, hogy az első gondolata a gyerek volt: azonnal lámpát gyújtott, odaugrott, felkapta, és rázogatni kezdte, de a gyereknek nem volt semmi baja. Ami még ekkor is meglepő volt, az az egyre mélyebb, egyre táguló csend: egyetlen kutya nem vakkantott a januári pirkadatban. A gyerek tágra nyílt szemmel, érdeklődve nézte a plafont és az Ernesto hirtelen mozdulataitól imbolygó lámpaernyőt. Ernesto úgy érezte, a csend valahogy a gyerek szeméből árad: a barnáskék, a pupillával szinte még egybeolvadó szembogár mélysége megijesztette. Mielőtt még teletömte volna krémsajttal, megérkezett Irén, és mogorván kivette Ernesto kezéből a gyereket.

- Fiú vagy lány?

- Nem néztem - vallotta be Ernesto.

Az asszony később az emeletről kiabált.

- Fiú!

Volt a hangjában valami szokatlan, ami aggasztotta. Fellopakodott a lépcsőn, és belesett a szoba ajtaján, ahonnan fény szűrődött ki. Így most már legalább tudta, hol lakik, mert eddig csak a nappaliban tette magáévá, a tervrajzokkal zsúfolt asztalon. Óvatosan belesett az ajtó résén, de nem látott semmi szokatlant, aztán mintha mégis. Nem volt egészen biztos a dologban, de azzal a különös sejtéssel ment vissza a földszintre, hogy Irén fiatalodott. Valahogy a haja sem volt olyan szürke, az arca sem, de legtöbbet a hangja változott, amelyből eltűnt valami korábbi reszelős, száraz sistergés. Néhány nappal később, amikor az asszony a gyenge januári napfényben a gyerekkel a karján az ablakban állt, még erősebb lett ez az érzés: a nő haja ekkor már egészen szőke volt, de nem festett, ezt Ernesto egészen biztosan meg tudta állapítani, lévén a lényegtelen részletekben tökéletesen jártas. Közelebb lépett Irénhez, és finoman, távolról, hogy ne legyen túl feltűnő, beleszagolt a nyakába: édes illatot érzett, álmodozót, vadat. Amikor elolvadt a hó, és már ki lehetett menni a teraszra, az asszony nyakáról eltűntek a ráncok, és a dereka is keskenyebb lett, a bokája íve formásan rajzolódott ki a gyapjúharisnyában.

Ernestónak soha nem volt gyereke, ezért nem tudta igazán értékelni a történteket, de feltűnt neki, hogy a fiú szokatlanul mozgékony a korához képest. Egy reggel, miközben a kávéját szürcsölte a teraszon, arra lett figyelmes, hogy a terasz szélén valamilyen különös kötél himbálózik. Közelebb ment, és döbbenten tapasztalta, hogy amit kötélnek hitt, egymásra illesztett kavicsok sora: a kavicsok illeszkedése és kiegyensúlyozása olyan hibátlan volt, hogy időnként ugyan végigfutott rajta néhány hullámzás, mint valamilyen természetellenesen puha gerincoszlopon, mégsem dőlt el és mégsem csúszott szét. Ahogy végigjáratta rajta a szemét, a lélegzete is elakadt, amikor azt látta, hogy a nyitott emeleti ablak párkányáról a csecsemő lábujjhegyen pipiskedve éppen egy újabb kavicsot igyekszik a tornyocska tetejére illeszteni, majd pedig, amikor sikerrel jár, elégedetten megkapaszkodik az ablakfélfában, és végigtekint a kavicsokon. Ernesto ebben a pillanatban húzódott vissza a fal mögé.

Néhány hétig aztán a fiú semmi jelét nem mutatta, hogy kortársait bármiben is megelőzné, pedig Ernesto naponta több órát töltött a kiságy mellett, és miközben a gőgicsélő, a kiságy rácsait érdeklődve bámuló csecsemőt figyelte, kezdte azt gondolni, hogy a kavicstorony csak érzéki csalódás volt. Közben egészen kitavaszodott, Irén egyre üdébben járt-kelt a házban, virágot palántázott, gipsszel megjavítgatta a vakolat nagyobb folytonossági hiányait, és miután felfedezte, hogy a kert közepén magasodó törmelékhalom egy rég elfelejtett fürdőmedencét rejt, az egészet szépen kitakarította, és piros-fehér csíkos huzatú napágyakkal felszerelve várta, hogy beköszöntsön a nyári meleg. Az első simogató májusi napfényben éppen a melltartójának pántját igazgatva jött ki a fürdőszobából, amikor Ernesto hunyorogva állt meg előtte, és majdnem bemutatkozott. Irén lobogó, vastag, szőke sörényét hátracsapva, kihívóan nézett rá.

- Gyereket akarok tőled.

Ernesto vállat vont, jelezve, hogy ez eddig se rajta múlt.

- Mert mindig csak a seggemben voltál!

- De hát itt van neked ez a gyerek.

- Nem saját. Szülni akarok.

Hónapokon keresztül mindennap szeretkeztek, és a nő, valahányszor eljött az ideje, szemrehányóan mutatta vérfoltos bugyiját.

- Nem tudsz nekem gyereket csinálni!

Ahogy így állt, vádlón, villámló szemekkel meredve Ernestóra, a bűvész kétségbeesetten látta, hogy ez a nő alighanem húszéves, de lehet, hogy csak tizennyolc, mellei hegyesen merednek, apró, lila mellbimbókkal, kezén a bőr selymes és feszes, karja dundi-rózsaszín, köldöke aprócska, illatos kút, titokzatos sötétséggel a közepén, és egyre csak szapulja, szapulja őt.

Hetekre visszavonult a szobájába, ismét terveibe mélyedt, csak hajnalonta járt ki enni, amikor biztos volt benne, hogy nem találkoznak. Aztán egy délután megnyikordult szobájának bezárt ajtaja. Jeges rémület járta át, és nem is mert megfordulni, mert saját találmányú, különleges zárat használt, számkombinációk és rafinált reszelésű kulcsok ördögi egyvelegét, amelyet néha maga sem tudott kinyitni, és ilyenkor fejszével kellett behatolnia saját szobájába, de legalább újabb boldog heteket tölthetett egy újabb zárszerkezet kidolgozásával. Ez a mostani már évek óta szolgált, tökéletesen működött, és lehetetlenség volt kinyitni annak, aki nem ismerte a működési elvet, ezért Ernesto azt gondolta, maga a halál jött el érte, és kezében tartott homokórával azonnal távozásra szólítja fel. Aztán amikor hosszú percekig nem történt semmi, és a jeges rémület verejtékcseppjei is felszáradtak a homlokán, lassan megfordult, és közvetlenül mögötte, egészen az arcánál, mintha most úszott volna oda a levegőben, a gyerek arcát pillantotta meg. A barnáskék, eldönthetetlen színű szem mostanra már egészen kivilágosodott, élénkkéken tűzött Ernesto pupillájába.

- Félek - mondta a gyerek.

- Mitől félsz?

A gyerek nem válaszolt, csak hátra, az ajtó felé biccentett a fejével, és ebből Ernesto megértette, hogy mindketten ugyanattól: a házban türelmetlenül és magában sziszegve átkozódó fúriától félnek.

- Maradj itt - mondta, és visszahajolt a tervek fölé.

Attól a naptól fogva Irén nem fiatalodott tovább, megmaradt tizenhét évesnek. Durcásan húzogatta a székeket a kőpadlón, ruhái szanaszét hevertek a szobákban, Ernestót kifigurázó karikatúrákkal és gyalázkodó feliratokkal firkálta össze a falakat. A gyerek viszont napról napra fejlődött. Ernesto egy nap arra lett figyelmes, hogy a fiú a padlón hasal, előtte nyitva a Pallas Nagylexikon egyik kötete.

- Mit csinálsz?

- Olvasok.

- De hát fordítva tartod!

- Így könnyebb - válaszolt.

A fiú naphosszat a padlón heverészett, tornyokban magasodtak körülötte a kiolvasott és kiolvasásra váró könyvek, a szakácskönyvtől a matematikai táblázatokon át a verseskötetekig, és végül valóságos erődként vették körül. Ernesto növekvő aggodalommal figyelte ezt a rendkívüli szellemi étvágyat.

- Menj ki a kertbe kicsit játszani!

- Minek - válaszolta a fiú erődje mélyéről.

Odakint, valahol az emeleten, ahol a nő újdonsült kamasz barátnői birtokba vették a terepet, egy divatos slágert kezdett ordítani a magnó, amikor Ernesto ráébredt, hogy fogalma sincs, hogy ez a gyerek mit eszik, mibe öltözködik, és lassan már arra sem emlékszik, hogy néz ki, ezért aztán megkereste a könyvekből felhalmozott erőd bejáratát - szűk, sötét folyosó volt, amelyen alig tudta keresztülpréselni magát. Odabent, az immár albumokkal, térképekkel fölülről is tökéletesen zárt építményben kékes félhomály uralkodott, mint egy jégkunyhóban. Ugyanakkor várakozásával ellentétben nem borította ürülék és ételmaradék a padlót, sőt tiszta és illatos volt a levegő, mint egy fenyvesben. Mikor megszokta a szeme a homályt, döbbenten vette észre, hogy az az óriási halom, amelyet ugyancsak könyvkupacnak nézett, nem más, mint a fiú. A hatalmas, hájas testen óriási vízfej imbolygott vékonyka, izomtalan nyakon. A hasán és a mellkasán redőző hájhurkák fehéren és áttetszően rezegtek, áttűntek rajtuk a redőkbe illesztett papírlapok betűi, amelyek úgy álltak ki körös-körül a testéből, mint egy különös futómadár tollazata.

- A papír a legjobb szigetelő - magyarázta a fiú. - Ha meg melegem van, legyeznek.

Ernesto kétségbeesetten esett neki a könyverődnek, azonban ahogy az első könyvet leemelte a kupacról, az építmény összeomlott. Üvöltözve lökdöste le az izzadtan táncoló tinilányokat az emeletről, és fél óra múlva sikerült is kiszabadítaniuk az akkor már alig lélegző fiút a sokmázsás súly alól. Közösen vonszolták ki a teraszra, ez nem bizonyult jó ötletnek, mert a napfénytől a fiú bőre feketedni és hólyagosodni kezdett. Sírva könyörgött, hogy vigyék árnyékba, mielőtt még megég. Végül nagy nehezen beemelték a fürdőkádba, és napokig langyos vízben áztatták, amíg úgy-ahogy meg nem szokta a fényt.

Ekkorra Vállay emlékezetében már olyan távolinak tűnt a Duna-parti házban töltött gyerekkor emléke, hogy néha nem tudta eldönteni, hogy igaz volt-e, vagy csak valamilyen lázálom. Mindenesetre egyre többet időzött gondolatban az ártérre nyúló kertben, mintha csak megint Ernesto hívó füttyentésére várna, és a torkát sírás kezdte szorongatni arra a gondolatra, hogy talán soha sem lesz annyira boldog, mint a rogyadozó ház elhagyott lányszobáiban és a magas nyárfák koronái közt. Már rájött, hogy a televíziók és rádiók iránt érzett érdeklődése múló szenvedély volt csupán, unottan végezte az iskolai gyakorlatokat, és mindenből stabil hármasra állt. Az apjától, akinek sikerült a családja elől Nyugat-Németországba települnie, havonta kapott csomagot, amelyekben a lelkiismeret-furdalásokkal teli levelek mellett divatos holmikat és édességet küldött, ezek nagy részét azonban már valahol a postán kilopták, de a lopásból az iskola portása és a felügyelő tanárok is kivették a részük, azonban még így is eljutott Vállayig annyi a küldeményekből, amennyi népszerűvé tette. Teljesen ötletszerűen ajándékozta meg iskolatársait egy-egy farmerrel, pólóval vagy bakelitlemezzel, egyedül az édességet tartotta meg magának, mert rájött, hogy az öltözködés sem érdekli. Még azzal sem törődött, hogy viszonzást kérjen az ajándékokért. Egyszerűen elszórta őket, miközben apjának udvarias levelekben köszönte meg az újabb küldeményt, és a levelekben mindig újabb és újabb rafinált módon, hol a mondatok kezdőbetűibe, hol minden második, negyedik, vagy akárhányadik szó valamelyik betűiben rejtette el a „bazd meg az anyád" mondatot. Nőhöz viszont a toronyházban megesett kaland óta nem nyúlt. Mintha az emlékezetes tűzeset óta a mirigyeinek és hormonjainak működése is megállt volna, azóta nem voltak magömléses álmai, és nem kellett borotvához sem nyúlnia, az arcszőrzete elvékonyodott, pihéssé vált. Volt benne valami eldöntetlenség, amitől sem a lányok nem szerették, sem a fiúk közösségeibe nem illeszkedett. És bár ivott és dohányzott, és ugyanazokat a zenéket hallgatta, mint a többiek, ugyanott és ugyanabban az időben, végül szinte senki sem emlékezett rá. Mikor végül otthagyta az iskolát, hogy péknek tanuljon, a portás, aki pedig éveken keresztül fosztogatta a nevére érkező csomagokat, hunyorogva nézett föl sűrűn telerubrikázott füzetéből, és megkérdezte, hogy kit keres. Amikor pedig megmondta a nevét, és megmutatta az átiratkozását igazoló papírokat, a portás egyszerűen nem hitte el, hogy eddig oda járt. Végül a kollégium igazgatójához kellett fordulni, hogy a hivatal tekintélyével eloszlassa a bizonytalanságot, de Vállaynak még így is egy órát kellett ülnie az iroda előtti padon, amire az igazgató végre talált valamilyen hitelt érdemlő okmányt a személyazonosságáról.

- Kisöreg, téged nem szeret a papír - mondta az igazgató. - Most nézd meg, sehol sem olvasható rendesen a neved!

És egy tucat különböző papírt tett elé, iskolai létezésének írásos bizonyítékait, amelyekben a neve így, vagy úgy, de valóban kiolvashatatlanul szerepelt: vagy az írógép indigója gyűrődött be pont a neve alatt, vagy fehér javítófolyadék löttyent rá, miközben a lapon egy másik hibát javítottak, vagy tinta ömlött rá, vagy kávé, vagy épp ott hagyott ki az írógép festékszalagja,

- Erre azért majd figyelj oda - mondta az igazgató, és majdnem nyomott egy barackot a fejére, de inkább zavartan megállította a mozdulatot, barna kordbársony zakójának zsebébe rejtve a kezét sarkon fordult, és eltűnt az iroda ajtaja mögött.

Vállay az elkövetkező fél évet egy péküzemben töltötte, a kenyerek és péksütemények lágy, sápadt masszái között, az izzó kemencéktől rezgő levegőben, lebegő lisztszemcsék finom ködében, melyben fehér ruhás, fehér sapkás emberek szorgoskodtak. Délutánonként az emeletes ágy felső szintjén heverészett, hogy ne kelljen részt vennie szobatársai kedvteléseiben, aztán egy hajnalban halkan összecsomagolt, kiosont az épületből, vonatra szállt, és délre visszaérkezett a Duna mellé. Távozását senki sem vette észre, ottlétének vagy hiányának pedig semmilyen írásos nyoma nem maradt.

Ernesto ebben az időben - ismét kora tavasz volt már - egész nap lesben állt, hogy megvédje a fiát Irén támadásaitól. A lány sosem mulasztotta el az alkalmat, ha valahogy beleköthetett a fiúba, mindenért rászólt, hogy hogyan tartja magát, hány morzsát hagyott az asztalon, ha nyitva hagyta az ajtót, azért, ha becsukta, azért; gúnyolta, ahogy jár, kicsúfolta, ahogy beszél, és egyszer sem hagyta ki, hogy felemlegesse bizonytalan származását. A fiú a néhány hónap alatt, mióta elhagyta a könyverődöt, a szabadban megszabadult az áttetsző hájtól, egyre nyurgább, egyre soványabb lett, bordái, csigolyái átderengtek a ruhákon, beesett, csontos arca egyre csak nyúlt, és egyre keserűbb barázdák szántották. A gonoszkodásból Ernesto is megkapta a részét.

- Azt hiszed, hogy szereted, pedig a szeretet nem ilyen... - kezdte Irén. - Egy gyereknek szigorra van szüksége... Felelőtlen vagy... Egyszer még nagyon meg fogod bánni ezt az egészet... Egyszerűen undorító ez a gyerek!

És valahányszor meglátta Zsoltot, viszolyogva fintorgott, ha meg nem szólalt meg, felhúzott orral, megvetően fordult el, és a hajtincseit idegesen csavargatta az ujja körül.

Ernesto szótlanul tűrt, igyekezett a villámokat elhárítani Irén és a fiú között, mert Zsolt tehetetlen dühében nemegyszer nekiugrott már Irénnek, aki látványosan sikoltozott, és kiszaladt az utcára, hogy telekiabálja a környéket, hogy ez az elmebeteg kölyök meg akarja gyilkolni. Zsolt szekálásából a barátnők is kivették a részüket, ellene bőszítették a többi fiút, akik aztán többször megverték és megdobálták. Ernesto tehetetlenül nézte, ahogy fia nagy, csontos háta vonaglik a sírástól, amint az ebédlőasztalnál az arcát a tenyerébe temeti. Mivel semmilyen működőképes megoldást nem tudott kitalálni, elhatározta, hogy régi fegyverét veti be, amellyel már annyiszor bűvölte el az embereket, és oly sok nőt sikerült elcsábítani a lakókocsi kockás pokróccal borított díványán: elővette régóta porosodó bűvészkellékeit, és egy állatvásárról a szükséges nyulakat és galambokat is beszerezte. Tökéletesen titokban készült a mutatványra, és ezalatt Zsoltról és Irénről is megfeledkezett, ami azonban épp hogy a kapcsolatuk előnyére vált: mivel Irén célja kizárólag Ernesto kínzása volt, és Zsolt végül is nem nagyon érdekelte. Mire a férfi kivonta magát egy időre a ház életéből, és ha véletlenül felbukkant valahol, akkor is látszott, hogy fogalma sincs, hol jár, és mi folyik körülötte, Irén már közönyösen átnézett a fiún, aki ezt hajlandó volt a békülés jelének érteni.

Ezért aztán Ernestót meglepte a bemutató estéjén a szokatlanul békés hangulat. Nagy feszültségre, kisírt szemekre, gyilkos indulatokra számított, amit mutatványaival eloszlat, felold, e helyett Zsolt is, Irén is unottan és álmosan üldögélt a nagyszobában a falhoz készített székeken, csak a barátnők mutattak némi érdeklődést, akik, hogy a cirkuszi hangulatot fokozzák, üdítőkkel és zörgő cukorkás-zacskókkal érkeztek, és egyfolytában sutyorogtak.

Ernesto régi fellépéseinek öltözékében, fekete köpenyben és cilinderben állt az alkalmi pódiumon, még a szemét is kifestette, hogy mimikája kifejezőbb legyen. Titokzatos arcot vágott, szúrós szemmel fürkészte a rá szegeződő szempárokat, melyekben egy pillanatig tényleg tükröződött valamennyi ijedség, és hosszú hatásszünet után belekezdett egy kártyatrükkbe, azonban már a kezdet kezdetén belesült: a kártyák szétszóródtak a padlón, a kamaszlányok vihogva szedegették. Ernestót ez nem hozta ki a sodrából, megpróbált a varázspálcájából színes kendőt varázsolni, azonban ez a trükk sem sikerült, a pálca mindannyiszor kirepült a kezéből, végül beszorult a dobogó rései közé. A tárgyak eltüntetésében sem járt sikerrel, egykor hibátlanul működő szerkentyűi megmakacsolták magukat, és dacosan ellenálltak minden illúziókeltő kísérletnek. Végül a fő attrakciónak szánt trükknél a fehér nyuszi beszorult egy hurokba, és ahogy Ernesto - még mindig rendületlenül mosolyogva - megpróbálta kirángatni, alighanem eltört a lába, mert kétségbeesetten visítani kezdett, és gazdája kezébe harapott. Ernesto meglepetésében és fájdalmában megtántorodott, és nekiesett a drapériák mögé addig ügyesen elrejtett kalitkának, amelyben a galambok vártak sorukra. A kalitkák előbb összenyomódtak, aztán szétestek, a galambok most kábultan, törött szárnnyal verdestek a padlón. A lányok sikítva menekültek ki a szobából, Zsolt a galambokat próbálta összeszedni, csak Irén ült egy helyben, megvető mosollyal, aztán komótosan felállt, megköszönte a lebilincselő előadást, és ő is kiment a szobából. Hallatszott, ahogy odakint pukkadozik a lányokkal a nevetéstől. Ernesto és Zsolt tehetetlenül állt a pódiumon a vérző galambok és szétszóródott kártyalapok között, miközben a nyúl az egyik sarokba sántikált, és jókora kupac bűzlő golyóbissal könnyített izgalmán.

Ekkor kocogtatta meg Vállay az ablakot. Egész délután a kertben várt, felmászott a kedvenc fáira, végighasalt a füvön, és számba vette a változásokat, amelyek benne és körülötte végbementek az elmúlt évek alatt. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy autóút felezővonalán állna, és kétoldalt nagy sebességgel suhanna el mellette a forgalom: úgy érezte, tehetetlenül zuhan hátrafelé, és esélye sincs, hogy megkapaszkodjon. Végül összeszedte a bátorságát, és odalépett az ablakhoz.

Később, amikor minden lezárult, Ernesto úgy emlékezett vissza arra a pillanatra, akárcsak a tervrajzok fölött töltött idő ígéretére, amikor egy-egy másodpercre megérezte, hogy valamilyen láthatatlan ajtó mögött mégiscsak ott rejtőzik a végleges és megkérdőjelezhetetlen megoldás: Vállay visszatérése hirtelen megvilágította az addig eltelt idő eseményeinek értelmét. Ernesto fellélegzett: tudta, hogy megmenekült. És ugyanezt érezte, amikor mindhárman, Zsolttal és Vállayval ott álltak Irén fölött, egészen közel a lángokhoz, amelyek nem a tűz kínjával, hanem a vágyakozás gyönyörűségével emésztették fel a gyereklány egyre zsugorodó, töpörödő tettét. Mikor a lángok visszahúzódtak, csak egy egészen apró kupac morzsalék maradt a padlón, fekete és durva szemcsés, mint az őrölt kávé.

A ház aztán sok évre elcsendesült. Zsolt esetében fel sem merülhetett, hogy közösségbe menjen, ezért hetente kétszer járt hozzá tanár, egy szürke, megkeseredett emberke, mindig ugyanabban a szürke zakóban, repedezett bőrtáskájában hozva a könyveket. Halkan motyorászott, aztán a huszadik perc körül szép csendesen elaludt. Mielőtt a feje lekoppant volna az asztalon, Zsolt még óvatosan levette róla a szemüveget, nehogy megvágja vele magát, és amikor már bizonyos volt, hogy mélyen alszik, Ernesto papírokkal zsúfolt szekrényeiben kezdett kutatni, amelyekben a Tökéletes Gép tervezésének sok évtizedes genezise rejtőzött, rafinált tévutak, kacskaringók és vargabetűk históriája. Zsoltot lenyűgözte a terv kilátástalansága, amelyet Ernesto hiába próbált elrejteni a tökéletesen felesleges részletek aprólékos kidolgozásával. A fiút elkápráztatta, Ernesto milyen megátalkodottan bujkált önmaga elől: a vázlatokban és a leírásokban a kezdeti lendület rendezettségét néhány oldal után periodikusan a szétesés és a kétségbeesés anarchiája váltotta fel, hogy végül krikszkrakszokban és értelmetlen szótöredékekben morzsolódjon szét. Viszont több száz oldal tartalmazott letisztázott, végsőkig kidolgozott terveket a gép borításáról és díszítéséről, kapcsolóinak és kijelzőinek anyagáról. Azokon a délelőttökön, amelyeket a tanító bánatos, el-elakadó szuszogása kísért, Zsolt lassan kezdte azt érezni, hogy megvannak azok a pontok, ahol Ernesto megtorpant, de ő tovább tud haladni. És a kéziratokat napról napra több betoldás, javítás, átírás tarkította.

Vállay a második tűzeset után úgy érezte, ha nem is kell bosszút állni önmagán, de nem távozhat egy tapodtat sem a halál torkából, a tűzhalál ígéretétől. A benzinkútnál épp embert kerestek, és a fiú minden feltételnek megfelelt, egyedül apja nyugat-németországi tartózkodásánál kényszerült kínos magyarázkodásra, végül a kútvezető egy fejedelmi kézmozdulattal intézte el a dolgot.

- Fátylat rá! - mondta, és hátba veregette Vállayt.

A fiú megkapta a kék benzinkutasruhát, mindennap tiszta inget húzott, és arcán fagyott udvariassággal töltögette a benzint, mosta a szélvédőket és lámpákat, ellenőrizte az olajszintet és a keréknyomást, és dacosan harcolt magában a gyerekkor utáni vágy ellen, amely mindig ugyanazzal a képpel hívogatta: ahogy az elhagyott lányszobákban heverészik, az otthagyott kacatok közt, a poros szőnyegen. Szó szerint játszott a tűzzel: ha nő ült az autóban, nem nyugodott, amíg legalább egy mosolyig el nem jutott; amikor pedig azt érezte, hogy a másikban felébredt a vágy, óvatosan látott hozzá a fokozásához. Elég volt, ha az izmait kivillantotta, vagy besúgott néhány szót a félig lehúzott ablakon, és már érezte is a közelgő tűz leheletét, de mindig úgy intézte, hogy ilyenkor már a fizetésre kerüljön a sor.

Csak Ernesto érezte úgy, hogy nincs merre tovább lépnie, és megint összecsomagolta a kellékeit, és a nyakába vette az országot: találomra állította föl bűvészasztalát a legkülönbözőbb helyeken, pályaudvarokon, kocsmák sarkában, útkereszteződéseken, vásárokon, ahonnan hol a helyiek kergették el, hol a hatóság emberei. Egy őszi reggel egy pályaudvari padon arra ébredt, hogy az összes kellékét ellopták; fázott és éhes volt. Mikor fáradtan és soványan, lerongyolódva visszaérkezett, az első látvány, amely fogadta, Zsolt zokogástól rángatózó nagy, csontos háta volt. Ugyanúgy ült az ebédlőasztalnál, mint régen, amikor Iréntől szenvedett.

Mint Ernesto lassan megtudta, néhány hónappal azelőtt egy kék autó fékezett a ház előtt, amelyből egy férfi szállt ki: egy elveszett kutyát keresett. Amikor Zsolt a férfi kiabálására kijött a kertkapuhoz, nem is nagyon értette, mit akarnak tőle, egyedül a hátsó ülésről kibámuló lány arcát nézte. Az üvegen tükröződött az alkonyi napfénytől beragyogott sövény, ezért Zsolt nem tudta egész pontosan feltérképezni az arcot, de a lány szemének vágása, a homloka, szemöldökének íve megszólított benne valami öröktől fogva ott rejlőt. Zsolt azzal a bizonytalan érzéssel kóválygott viszsza a házba, hogy talán elmulasztott valamit. Másnap céltalanul indult útnak, az esőben sártűket spriccelő autók mellett. Dühösen és kétségbeesetten kutatta magában, mi az, ami abban az arctöredékben annyira felkavarta, de nem talált semmi megragadhatót, mintha egy síkos falú üregből próbálna felkapaszkodni. Kábultan botorkált az autók között, amelyek kétségbeesett dudálással próbálták figyelmeztetni, de végül semmi baja nem esett azon kívül, hogy vastagon befröcskölődött sárral, és úgy mozgott elnehezült ruházatában, mint egy agyagszobor. Vállay éppen kávézott a benzinkút meleg kasszafülkéjében, amikor megpillantotta. Mivel már lassan egy éve kerülte a házat, nem volt egészen biztos, hogy Zsoltot látja-e, de a jelenség annyira meghökkentő és fenyegető volt, hogy gondolkodás nélkül kirohant, és a fülkébe vezette a fiút. Nagy nehezen sikerült kiszednie belőle, mi történt, és a szótöredékekből biztos kézzel rakta össze a történetet. Nem is a lányról kérdezett, inkább az autóra volt kíváncsi, és minthogy a környék összes járművét és vezetőjét jól ismerte, nem volt nehéz rájönnie, kiről makog a megzavarodott fiú. Ernestónak csak akkor szólt az egészről, amikor egy hosszú délutánnyi várakozás után végre meg tudta Zsoltnak mutatni a lányt: épp a barátnőivel libbent ki egy ház kapuján.

Attól fogva Zsolt minden egyebet elhanyagolt, és kizárólag a lánynak szentelte az idejét, jóllehet Ernesto Tökéletes Gépének tervével már majdnem készen volt. Az ösvények, amelyeken eddig a bűvész nyomán járt, hirtelen elvesztették vonzerejüket és bezárultak: már szánt szándékkal sem tudott utat találni egyikhez sem. Egyfolytában a lány nyomában járt, lógatta nagy, szomorú lófejét az iskola előtt, a kertkapunak támaszkodva, a presszóval szembeni kerítésnek dőlve, mialatt a lány a barátnőivel süteményt tömött magába. A lányok közül néhányan emlékeztek rá abból az időből, amikor Irén tüzelte őket ellene: vége-hossza nem volt a megaláztatásoknak és ugratásoknak. Ide-oda küldözgették, üzenetek kézbesítésére használták, egyszer egész éjszaka hagyták dideregni a fagyban azzal, hogy a lányt veszély fenyegeti, és őrt kellene állnia, néha meg fellebbentették előtte a szoknyájukat, aztán nevetve elfutottak. Zsolt, mint egy kiskutya, egy darabig hűségesen járt a nyomukban, mint akin nem fognak a megaláztatások, de a fagyos éjszaka ráébresztette, hogy hiú reményeket táplált, s mindvégig csak nevetség tárgya volt. Ernesto azon a reggelen pillantotta meg az ebédlőasztalnál. Bíztatni kezdte a fiút: elmondta neki a tapasztalatait a nőkkel, közben érezte, hogy a Zsoltnak igazából nem így és nem ezt kellene mondania. Bár szükséges lenne, mégis képtelen kilépni önmagából, és képtelen megérinteni szavaival azt, aki vele szemben ül. Fél óra múlva szégyenkezve vette észre, hogy hódításainak részletgazdag előadásába bonyolódott, amelyben a női anatómiát is feltárja a fiúnak, aki ennek nemhogy örülne, inkább rémülten igyekszik elzárkózni a tudás elől. Végül felajánlotta Zsoltnak, hogy elkíséri, de ahogy kimondta, már meg is bánta: a fiú pillantásából nyilvánvaló volt, hogy ennél megalázóbbat nem is mondhatott volna. Úgy döntött tehát, hogy majd titokban követi. Zsolt azonban többet nem mozdult ki a házból. Lefeküdt Ernesto szobájában a padlóra, és nem mozdult: szeméből ugyanaz a fojtogató csend sugárzott, mint egyszer csecsemőkorában, és Ernesto megrémült, hogy megint valami átváltozás veszi kezdetét.

- És mit akarsz, odamész hozzá egy köteg százassal? - kérdezte Vállay Ernestót, aki a kiürült korsó belső falán leereszkedő habmaradékot nézte.

- Menjünk oda együtt.

- Most gitárórán van, majd hétkor jön ki.

Ernesto felnézett Vállayra, és lassan bólintott.

- Csak elviszlek, de nem én beszélek vele, jó?

- Rendben - mondta Ernesto.

Este ott várták a lányt a zeneiskola előtt. Vállay az autójával hátrébb parkolt, Ernesto idegesen sétált föl-alá az utcalámpa alatt. Usankájának fülei ide-oda lengtek. Amikor a lány kilépett az ajtón, ő éppen az ellenkező irányba tartott, Vállay villogott rá a reflektorral, hogy észbe kapjon. Csak akkor érte utol a lányt, amikor az már befordult a sarkon.

- Kisasszony!

A lány megfordult, undorral mérte végig.

Vállay, amikor néhány perc múlva kiszállt az autóból, még azt látta, hogy a két ember árnyéka, melyet az utcasarok mögötti lámpa fénye vetett a hepehupás aszfaltra, egymással szemben áll: a hórihorgas, akinek a fejét lelógó kutyafül-forma árnyék keretezte, és egy kisebb, a gitártok árnyékával: aztán már csak egy árnyékot látott. Ekkor fordult be a sarkon.

- Elment?

- Nem.

- Akkor hol van?

- Azt hiszem, elrepült.

Vállay hiába próbálta faggatni Ernestót, az öreg képtelen volt magyarázattal szolgálni. Hol azt válaszolta, hogy a lány galambbá változott, és elröppent, hol azt, hogy hirtelen nyuszifülei nőttek, és elugrándozott a sötétben, kártyapakliként szétpergett, színes kendő formájában ellebegett, eltűnt az usankában.

Másnap Vállay már nem ment vissza a benzinkútra dolgozni. Amikor keresni kezdték, mindenki elbizonytalanodott, hogy egyáltalán létezett-e, miután ottlétére semmilyen írásos bizonyítékot nem találtak; hamarosan pedig mindenki elfelejtette.

Ernesto a kora tavaszt azzal töltötte, hogy végigjárta, végiglakta a ház elfelejtett szobáit a régi nők nyomai után kutatva. Megpróbált emlékeket felidézni, de mindig csak az jutott eszébe, amiket ő maga szónokolt. Egyetlen arcot, egyetlen mondatot nem tudott felidézni, hiába dühöngött, hiába átkozta magát, hiába próbált tárgyakból, ruhákból, fecnikből akár csak egyetlen lányt is összerakni. Egyedül Vállayra emlékezett, de neki meg a neve nem jutott eszébe. Amikor a tükörből megint a rém nézett vissza rá, megrémült, hogy ismét micsoda tengernyi időt hagyott kifolyni a kezéből, és eszébe jutott, ami ilyenkor mindig: a tervekkel megrakott szoba.

Csak akkor döbbent rá, hogy Zsolt is létezik, amikor észrevette a fiút, amint a szoba közepén hatalmasodó szerkezeten szorgoskodik. Ernestót átjárta a gyönyörűség, amint megpillantotta a tervei szerint kidolgozott borítást, a fénylő kijelzőket, a csillogó gombokat, a villanymotor hajtotta görgőket, az áttetsző szárnyakat, amelyek illatszert permeteztek, és az ajtót, amely zárjának tökéletességével minden korábbit felülmúlt, s amelyet Zsolt előzékenyen tárt ki előtte.

Tudta, hogy csak be kell lépnie.