Parászka Boróka
A visszaemlékezők nem tudják pontosan, hogy 1944. április 28-án vagy 29-én osztották-e az érettségi bizonyítványt a kolozsvári zsidó gimnáziumban. Az viszont biztos, hogy május 3-án internálták a téglagyári gettóba a zsidókat, a maturandusok pedig úgy döntöttek: a bevihető személyes tárgyak között feltétlenül magukkal viszik a friss bizonyítványt is. Ki tudja, mikor lesz rá szükség.
Vajon mit tanulhattak a zsidó diákok érettségire 1944 tavaszán Kolozsváron? És milyen lehetett a számonkérés? Felkészítették őket az életre, gondolom.
Nem tudom, hogy a személyes történetek és végzetek valamilyen módon számszerűsíthetők-e, vonható-e valamilyen egyenleg a saját tárgyaink és a saját életünk között. És egyáltalán, van-e élet a tárgyakon túl vagy innen? 1944-ben a város 13-14 százalékát hurcolták el, és ölték meg. Arányaiban annyi embert, amennyi magyar most ugyanebben a városban él. Május-június tájékán ezt az arányú veszteséget (arányosítható-e a tragédia?) mindig újraélem. Kolozsvár utcáin válogatás nélkül törlöm magamban a magyar járókelőket, megpróbálom elképzelni az utánuk maradt fizikai ürességet. Megpróbálom kivonni az ugyanannyit, újraírni a képletet. Törlöm a magyar színházat, a „magyar" boltokat, a vendéglők teraszán ülő magyar vendégeket, a magyar korzózókat, kisiparosokat, városlakókat. Kiiktatom a magyar tárgyakat, könyvesboltokat, utcanévtáblákat, feliratokat. Mindazt és mindazokat, akiktől nekem otthonos ez a város. Az én tizennyolc százalékomat. Hányszor hallottam már: eltűnünk, megszűnünk, (a románok) beolvasztanak. Ezzel a fenyegetéssel éltek és élnek együtt erdélyi magyarok nemzedékei. Vészjósló metaforákkal, jelzős szerkezetek árnyjátékával. Majdnem konkrétumokkal. Ténynek látszó vélelmekkel, jól konstruált félelmekkel. Lételemünk a magunk féltése. Ettől vagyunk mi, erdélyi magyarok azok, akik.
Én még soha sem hallottam azt, hogy arról beszéltek volna a (kolozsvári) magyarok, hogy a zsidók konkrétan eltűntek, megszűntek, „beolvasztották" őket. Sosem láttam szembesülni őket (minket) azzal, ami tényleg megtörtént. Nincs ennek a megértésnek semmiféle jele. (De van, Tibori Szabó Zoltán, Lőwi Dániel könyvei - minden külön értesítés helyett.) Ettől válik a kisebbségi szorongás aránytalanná, lebegővé, amely elfedi a valódi veszteségeket (amely a mások veszteségei), hogy kivetíthesse az elképzelt veszteségeket (amelyek a mi veszteségeink). Ez a mások és ez a mi az, amitől az egész kisebbségi képzetkör életképtelen, igazságtalan. (Ők, a mások, éppúgy ujjongtak, mint mi, amikor Horthy Miklós, a mi Horthynk bevonult Kolozsvárra. Nem volt még nyilvánvaló a személyes névmások használatának történelmi-politikai szabályrendszere.)
Ez az emlékezés, a szolidaritás, a félelem aszimmetriája. Vajon mindez mire elég? Ha a ma élő kolozsvári (erdélyi) magyarság emlékezni tudását és akarását vesszük alapul, amellyel az elhurcolt és eltüntetett zsidóság emlékét őrzi, akkor az egyenleg semmi jót nem ígér. Tényleg el lehet tűnni nyomtalanul. Arányaiban nincs nagy különbség a két közösség között, egy ekkora ember- és emléktömeg - mint ahogyan a nem mellékelt ábra mutatja - tényleg könnyen törölhető. A kolozsvári zsidó polgárok hagyatéka ma Kolozsváron nem hozzáférhető, egykori életük alig rekonstruálható. Ingatlanaikat elkobozták, intézményeiket felszámolták, életművüket előbb semmissé nyilvánították, majd elfelejtették. A mai kolozsváriak - románok és magyarok - egykori jelenlétükre nem nagyon tudnak, nem is nagyon akarnak emlékezni. (Az emlékezést nehezíti, hogy a zsidó ingatlanok elkobzásából például a kolozsvári magyarok profitáltak: albérlőként, majd később tulajdonosként ők költözhettek ezekbe.) Ami ma az egykor eltűntekből látható, az a néhány véletlenül megőrzött, itt felejtett tárgy, fénykép, érettségi bizonyítvány, a mindennapok makacs hordaléka.
Mindez arról a május végén szervezett kiállításról jutott eszembe, amit az egyik kolozsvári művészeti központ, a Tranzit Ház szervezett egy különös hagyatékból. Az Auschwitz-Birkenauból hazatért Katz Márton olyan fotóalbumot hozott haza, amely a Kolozsvárról elhurcolt zsidók békeidőben készült családi fotóit tartalmazta. Azokat a fényképeket, amelyeket az áldozatok - az érettségi bizonyítványuk mellett - fontosnak tartottak magukkal vinni.
A tragikum mellett van itt még valami, ami miatt ez a történet lezárhatatlan. Bármennyire tudatosan kerülte is az emlékezést ez a város és ez a térség, tulajdonképpen ez a történet, a hiányzó, pontosabban a hányódó, az elvehető emlékek története lett gondosan felépített identitásának alapja és záróköve. Az, amiről nem tud és nem is akar beszélni. Itt rezsimeken át minden a megőrzésről, a reprezentációról, a szimbolikus helyfoglalásról szólt. A kiemelt, őrzött emlékhelyekről. Az emlékek elorzásáról, fölülírásáról, tulajdonlásáról. Nyilván a román és a magyar kultúrpolitikáknak, a monarchiától a Horthy-rendszeren át a Ceausescu-rendszerig mindegyik rezsimnek megvan a maga tapasztalata, stratégiája. Ezek a taktikák generálták egymást. A kincses város, Kolozsvár ezeknek a kultúrharcoknak a foglalata. Viszolyogtató kincsek. Szimbolikus békekötés, feloldás sem itt, sem a többi erdélyi városban nem történt. Perspektíva kérdése, és azonnal megállapítható, hogy adott síkból ki nyilvánítható győztesnek, ki vesztesnek. (Tegyük hozzá, a rendszerváltás óta egyetlen komolyan vehető szimbolikus beruházás történt a két kormány közt: az aradi Szabadság-szoborcsoport körüli alku, mely alkunak a pontos tartalmát, a szimbolikus engedmények igazi értékét és üzenetét nyilván egyik „beruházó" fél sem tudja pontosan azóta sem meghatározni.) De mi van a lezáratlan háborúkon túl? A könnyen felülírható, megsemmisíthető, közösségi tartalmat csak ritkán hordozó emlékműveken túl? Ezen a békebeli jelháborún, az értelmezhetetlen, kontextus nélküli emlékműveken túl? Hol vannak az eleven közösségek tárgyi nyomai, mi marad ezekből az emberekből, belőlünk? Abból a 13 százalékból, akik a téglagyári gettó fogságába estek, egy fényképalbum maradt. A mai kolozsvári magyar közösség fiókjában, szobabelsőjében mi rejtekezik? Milyen magánmitológiákra, magánemlékekre futja a nyolcvanszázaléknyi román kommunának? És egyáltalán: mit jelentenek ezek a százalékok?
Hatvannégy évvel az után, hogy a zsidó maturandusok túlélőcsomagjukba becsomagolták érettségi bizonyítványukat, ugyanabban a térben, más időben taposom a mindennapok szilánkjait. Látó-esten vagyok, Marosvásárhelyen, színpadon Láng Zsolt és Kovács András Ferenc mint vendéglátó, Tompa Gábor és Visky András mint vendég: generációs emléktermelők, nyomrögzítők, leírók, képzetköltők. A nézőtéren maroknyi közönség, családias hangulat, ez lennénk mi ma az erdélyi magyar kultúra. Ami a színpadon lévőket egymással, a színpadot a nézőtérrel összeköti, néhány kötet. Margináliák, játékok. A mi alkotóink, a mi szövegeinkkel, a mi leendő emlékeinkkel. Emlékezni akarásunktól azok, akik. Ők a mi nyomaink. Tompa, a rendező, sorjázza szellemi csecsebecséit, csecsebecséinket. Slusszpoénra hegyezett verseit, házimoziját. Arra gondolok, ha rendelkezni tudna saját emlékei fölött, vajon ezeket tartaná meg végszükségre? A közönség eljön, figyel - emlékezni jó lesz -, csendes hétvégi délután. És én mit tartanék meg? Tompa- vagy Láng-kötetet? Érettségi bizonyítványt? Költői estekre tartogatott ridikült, gyöngysort?
Látó-közönségtalálkozó után borozós szerkesztőségi est: ugyanaz a család, ugyanaz az identitásjáték, még összejárunk, még összebeszélünk. Feltűnik Földes Ági, annak a Földes Lászlónak a lánya, akinek tragikus sorsát Sütő Andráshoz kötötte a történeti kutatás. A Földes-Sütő-ügy napvilágra kerülése óta értékelődik újra a teljes magyar közösségi képzet, nemzeti mitológia, erdélyiségtudat. Földes Ági erről, ha tud is - tud róla - nem nagyon vesz tudomást. Főállású emigráns, felmérte, átélte, hogy mit jelent elmenni, emlékeket felszámolni, emlékeket megőrizni. Felmérte, mi az, ami elérhető az emlékek által, és mi az, ami nem. Csendes, érdeklődő. Talán beszélni kéne egyszer Földesről és erről az ügyről, vele is, a vendéglátó szerkesztőséggel. Talán beszélni kéne egymással. Sose beszéltünk erről igazán személyesen, akármilyen lángja és füstje volt is a téma körüli cikkezésnek; amit megtalálni és megérteni véltünk, sosem vált személyes történetté. Talán jól van ez így. Becsületesebb.
Földes Ágival ülünk egy asztalnál. Mire kialakulna valamiféle párbeszéd, Tompa jelenik meg újra, kettőnk közé huppan. Mesél a külföldi útjairól, amerikai kalandjairól, a kolozsvári társulat fesztiválsikereiről. Nekem még a délután felidézett gömbölyded versei hangzanak vissza, miközben ő történeteiben már földrészek körül cikázik. Közben Földes Ági emigráns szemeit vizslatom, szeretném kilesni, mi jár a harminc éve menekülő (vagy csak utazó?) szemében. Kap-e vissza valamit azokból az utcákból, pillanatokból, meddig boncolható az emlék, a veszteség? Tompa feltartóztathatatlanul csacsog, meséli önmagát (él), Amerikát az Amerikából jöttnek a Tusnád utcában - micsoda drámai érzék, így Földessel szemben fecsegni, gondolom magamban, de már érzem: én vagyok az élveboncoló, a szemérmetlen hullarabló, aki ki szeretné lesni Földes Ági apjának utolsó pillanatait, a gyász és gyász utáni pillanatok, évek megoszthatatlan tartalmát. Én vájkálok a deportáltak személyes, nem nyilvánosságra szánt fotói között, én mérlegelem az azonosítás lehetőségét, én akarok nevet adni annak, aminek nincs neve. Én méricskélem a most születő emlékeket, látszatműködésem, hogy leleplezem a látszat látszatát. (Mennyiszer írtam le, hogy Én, ez maradt a miből, a másokból.)
Nagyot szippantok a júniusi vásárhelyi éjszaka levegőjéből. Perceken belül véget érnek az önkormányzati választások. Lesznek győztesek, vesztesek, lesz utcabál és szoborállítás, előkerülnek a gyöngysorok, fotók készülnek, rögzülnek a pillanatok. Aztán majd minden eltűnik. Talán nem hirtelen.