Grendel Lajos
Egészségünkre!
Történik egy délután, hogy a szomszéd asztalhoz a kávéházban, ahová mostanában járok, leül két fiú és egy lány. Gyaníthatóan egyetemisták; legalábbis a laza viselkedésükből és a laza intellektuális szövegelésükből ítélhetően. A fiúk palackos sört rendelnek, a lány presszókávét. Nem telik bele két-három perc, és a fiatal pincérnő már hozza is tálcán a harmatos falú palackokat és a porceláncsészében gőzölgő kávét. És, természetesen, a sörökhöz két háromdecis poharat. Természetesen, vélem meggondolatlanul. A következő pillanatban ugyanis az történik, hogy a fiúk visszaküldik a poharakat. Nofene! Összekoccantják az üvegeket, és benyakalnak néhány korty sört. Kétségtelenül a nyakalás a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit tesznek, hiszen az üveg nyakából isznak, az intellektuális eszmefuttatások közötti szünetekben. Amikor a lány végez a kávéval, ő is sört rendel, s nehogy valami félreértés, hogy ne mondjam, faut pas essék, már a rendelésnél tudatja a pincérnővel, hogy poharat neki se hozzon. A pincérnő ezt mélán, a legcsekélyebb csodálkozás nélkül veszi tudomásul.
Hm. Valami új hóbort születik itt a szemem láttára? Valami történelmi eseménynek lettem akaratlanul is szemtanúja? Csöppet sem vagyok megütközve vagy felháborodva, meglepődve annál inkább. Kisvártatva belátom, hogy sört inni pohár nélkül praktikus is, logikus is. A pohár, ha úgy vesszük, fölösleges közvetítő matéria a sör és a gyomor között. Kicsit körülményessé teszi a sörivást, hiszen a sört előbb a pohárba kell tölteni, ami fölöslegesen meghosszabbítja a sör pályáját a palack és a gyomor között. Ahogy körülményes és haszon nélkül való késsel és villával vagy éppen pálcikával enni, ha egyszer lehet kézzel is.
Valami elkezdődött tehát. Valami új, izgalmas és szokatlan. Látom magam előtt a jövendő korok boldog gyermekeit, akik az étkezési kultúra múzeumába belépve, úgy 2050 táján, megmosolyogják az üvegvitrinekbe kiállított különböző poharakat, csészéket, villákat, késeket mint egy letűnt kor rekvizitumait, egy korét, amelyben a kicsit nehézkes, kicsit primitív ember ilyen vackokkal késleltette az evés-ivás gyönyörét. Az ember, ha nem figyel oda, képes a legegyszerűbb műveleteket is túlbonyolítani. Márpedig az evés és az ivás egyszerű művelet, jóval egyszerűbb, mint megérteni Heideggert vagy a kvantumelméletet.
Kár tehát berzenkednem. Elrepül egy-két esztendő, és én is magától értetődő természetességgel fogom üvegből nyakalni a sört. Csak otthon, amikor nem lát senki, töltöm ki félve pohárba az italokat, szomorúan beletörődve immár, hogy élemedett koromnál fogva, úgy látszik, már holtomig rabja maradok bizonyos idejétmúlt, semmire se jó szokásoknak.
Egy fiatal árkádiai polgárról
Van egy nagyon tehetséges fiatal író barátom, aki két világban él: egy valóságosban és egy elképzeltben. Az első, az a bizonyos valóságos világ, mindnyájunké, akik itt és most Szlovákiában élünk, az a másik viszont csak az övé. Az első, a valóságos, kellemetlen hely, s bár törekszik jogállamként viselkedni, néha mégis a dzsungel törvényei érvényesülnek benne. Máskor meg aknamezőnek tűnik, ahol egy óvatlan lépés, pillanatnyi figyelmetlenség végzetes lehet. Ez egy rusnya világ, miként a barátom nevezi. Ezzel szemben a másik, az elképzelt világban, minden dolog a megfelelő helyén van, s rendeltetésüknek, céljuknak és valódi értelmüknek megfelelően érvényesülnek az olyan értékek, mint barátság, szeretet, hűség, őszinteség. Ebben a másik világban a csúnyát senki nem nevezi szépnek, a vacakot és bóvlit értéknek vagy a hazugságot cáfolhatatlan igazságnak. Ez, hogy az ő terminológiáját használjam, Árkádia. A csaknem ideális világ. Vagy talán inkább az ideák világa.
Barátom zavartalanul és magabiztosan közlekedik e két világ között. Nem érdekli a politika, nem olvas napilapokat, de még hetilapot is csak módjával. Az Élet és Irodalmat (magyarországi irodalmi-művészeti-közéleti hetilap), például, egyszer vette csak kézbe, s utána azt mondta, soha többé, mert „politika" is van benne. Platónt olvas, Vergiliust, Shakespeare-t, Virginia Woolfot és más régi írókat, akiknek nevét derék állampolgáraink többsége még hírből sem ismeri. Az olyasmi, hogy modern vagy posztmodern, nemigen hozza lázba. A posztmodern annyira a rusnya világ tartozéka, hogy semmi helye nem lehet Árkádiában.
Előfordul néha, hogy késhegyig menő vitát folytatunk arról, mennyiben illúzió vagy káprázat az ő Árkádiája. Amikor azt mondom, hogy légvárakat épít, hogy csak egy világ létezik, s az ő Árkádiája is, ha tetszik neki, ha nem, ebben az egy világban van, s ennélfogva roppant sebezhető és törékeny, valószínűleg azt gondolja rólam, hogy földhözragadt, kiábrándult, cinikus öregember vagyok. S talán igaza is van. Fütyül az én józannak tűnő okoskodásaimra. Továbbra is szuverénül közlekedik a maga két világa között, a holdkórosok biztonságával. Nyilván van egy őrangyala Árkádiában.
De azért az én fiatal barátom mégsem naiv. Csak idealista. Olyan pedig én már sosem leszek. Mégis irigylem őt egy kicsit, és drukkolok neki. Nincs kizárva, hogy a magam jól felfogott érdekében is. Hogy ne legyek egy szép napon végképp elkárhozott.
Budapesti járvány
A budapesti járvány a kilencvenes években, karácsony előtt ütött ki a Nyugati pályaudvar pénztárcsarnokában, ahová negyed négykor érkeztem, s még háromnegyed órám volt a vonat indulásáig. Mind a két nyitva tartó pénztárablak előtt hoszszú sor kígyózott, amint az a karácsony előtti napokban minden évben lenni szokott. Aggodalomra semmi ok, gondoltam, van időm bőven.
Hamarosan kiderült azonban, hogy aggodalomra, igenis, bőven van okom. A sor ugyanis alig mozdult. A pénztáros hölgy, miután kézzel kiírta a jegyet, hátrament, fénymásolt, visszajött, kitöltött valami papirost, azt lepecsételte, s csak ennek a bélyegzővel ellátott papirosnak a kíséretében volt hajlandó kiadni a menetjegyet. Mi ez? kérdeztem a papirost lobogtatva, miután a vonatomat már amúgy is lekéstem. Tíz évben ha egyszer káromkodom hangosan nyilvános helyen. Nyugta, mondta a hölgy szintén idegesen. Nevermore, mondtam magamban, a magyar állami vasutak pénztárait ezentúl nagy ívben elkerülöm, mindig csak Pozsonyban veszek ezentúl menettérti jegyet, mert igaz ugyan, hogy Pozsonyban nincs fénymásolás meg pecsételés meg nyugta, de van számítógép, amely villámgyorsan kinyomtatja a jegyet, s így nyugta helyett nyugalom van.
Azóta is így cselekszem, kerülöm a MÁV-pénztárakat, mígnem egy napon rá kellett jönnöm, hogy talán nem a MÁV a bűnös a dologban, itt magasabb érdekek érvényesülhetnek, itt valami másról van szó, járványról, ami attól járvány, hogy terjed. Egy napon menetjegyet vettem az egyik budapesti metróállomáson, s hogy, hogy nem, nyugtát is kaptam hozzá. A pénztáros kisasszony jóindulatúan figyelmeztetett, hogy őrizzem meg a nyugtát, mert lehet, hogy a legközelebbi utcasarkon ott leselkedik az adóhatóság, és ha nem tudom felmutatni a nyugtát, úgy megbüntet, hogy belefeketedem. Jó nagyokat szitkozódtam magamban, s megállapítottam, hogy ez bizony járvány, s ha lassan is, de feltartóztathatatlanul terjed. Irreverzíbilisen. Aztán a minap kénytelen voltam betérni az egyik budapesti nyilvános illemhelyre, ahová csak úgy engedtek be, hogy a vécés néni nyugtáját a kilencvenforintos belépti díjról kénytelen voltam átvenni. Mire jó ez, kérdeztem. Ő nem tudja, mondta a néni, de ha nem fogadom el a nyugtát, őt büntetik meg. Mert tetszik tudni, mondta, engem „kameráznak". Aztán ő is, csordultig telve jóindulattal, a lelkemre kötötte, hogy őrizzem meg a nyugtát, mert akárhol lecsaphat rám az adóhatóság, s ami büntetést fizetek, az biztosan több lesz, mint egy lúdtalpbetét bolti ára.
Persze lehet ezt a dolgot másképpen is nézni, nagyobb, mondjuk, országos összefüggésekben. A sokat emlegetett reform részeként, hogy, a vécés néni közreműködésének is köszönhetően, holnaptól még a jelenleginél is jobban dübörögjön a magyar gazdaság. S bizony jó hír, hogy a reform már ilyen mélyre lehatolt. Innen ugyanis már csak felfelé vezethet út. A legközelebbi vasúti pénztárig.