Végel László
Hetek óta kísért Italo Svevo remek regényének, a Zeno tudatának egyik jelenete. Zeno - a főhős - őszinte hódolója Adának, egy bizonyos Malfrenti kisasszonynak. Az esti asztaltáncoltatás után szerelmet vall, és megkéri a hölgy kezét. Zenót kikosarazzák, merthogy Ada kisasszony kiszemelt vőlegényjelöltje Guido. A vegyes érzelmek kavalkádjában vergődő Zeno még ugyanazon az estén újabb akcióba lendül. Ezúttal a másik Malfrenti kisasszonyt, Albertát próbálja meggyőzni mély vonzalmáról. Ez alkalommal is kikosarazzák, mert Alberta kisasszonyt még nem foglalkoztatja a férjhez menés gondolata. A dupla kudarc után pánikban, hanyatt-homlok rohant a harmadik Malfrenti kisasszony, Augusta kegyei megszerzése után. És... Nos, ezúttal a lánykérés sikerrel jár. Augusta, noha tudott kérője Ada iránt táplált vonzalmáról, igent mondott.
Az aktuális szerbiai politikai elit mintha csak Svevo nagy regényének említett jelenetét játszaná, ám ez esetben a kavarodás sokkal nagyobb. Olyan, mint egy szenvedélyes balkáni álarcosbál, amelyben nem lehet tudni, ki a vőlegény és kik a mátkák. Ebben a nászban csak egy dolog bizonyos: lesznek váratlan fordulatok, sőt házasságtörés, minekután a válás sem kerülhető el. Csak azt nem tudni még, hogy egyáltalán sor kerül-e a menyegzőre. Válás, menyegző nélkül? - vonna kérdőre a beavatatlan. Nos, kérem szépen, erre a szerbiai politikusok mostanság gyakran hangoztatott szlogenjével válaszolhatunk: „Szerbiában minden lehetséges!"
Az utóbbi hetek misztikus találkákról, titokzatos alkukról szólnak. A legképtelenebb koalíciók lehetősége is felmerült már. Az eszmei programok a múlté, a kampánynak vége, ma nem számít, ki mit ígért. A minap a Demokrata Párt - nem kis megdöbbenésre - meghirdette, hogy a Szerbiai Szocialista Párt lesz a kormányalakító koalíciós partnere. Boris Tadic pártelnök szerint a szocialista párt méltó partner. Ezzel a kijelentésével egyszeriben rehabilitálta Slobodan Milosevic pártját, a Szerb Szocialista Pártot, azzal az alibivel élve, hogy a nemzeti egység megteremtésére törekszik. Boris Tadic, a Demokrata Párt elnöke, egyszersmind köztársasági elnök érvei szerint a kilencvenes években Milosevic pártja gyakorolta a hatalmat, 2000 után a demokraták voltak hatalmon, most pedig beköszöntött a nemzeti egység ideje. A váratlanul jött vakmerő kijelentés még a hű párttagságot is meghökkentette. Az eset azonban nem egyedülálló. Az egész Kelet-Közép-Európában ez a szlogen dívik, miszerint minden lehetséges; ezáltal egyre nyilvánvalóbb, hogy Bibó tanítása a régió kis nemzeteinek nagy traumájáról mostanság igencsak időszerű. Még azokban az országokban is elementáris erővel tör fel a frusztráció, amelyek beléptek az EU-ba. A nemzeti érdekeltségű pártok elfogadják a többpártrendszert, ám a nagy nemzeti egységről álmodoznak.
Ez az aktuális politikai színjáték Szerbiában is. Közben - bizonyára a változatosság kedvéért - intermezzóban a szocialisták azzal vádolják a demokratákat, hogy Slobodan Milosevic sírásói voltak, a demokraták erre azzal tromfolnak, hogy a szocialisták pediglen Zoran Djindjic gyilkosai. A néhai kormányfők sírhelyei fölött köttetnek az abszurdabbnál abszurdabb, koalíciós alkuk, miközben az unió külügyminiszterei Brüsszelben vagy valahol másutt pezsgőspoharaikat emelgetve ünneplik, hogy Szerbiában a legutóbbi választások eredményeként győzött az európai opció. Arról a szépséghibáról pedig, hogy - esetleg - Milosevic pártjával, a Szerb Szocialista Párttal karöltve alakít kormányt, úgy tesznek, mintha nem tudnának. Győzött Európa?! Óhatatlanul is Mile Lasic minapi cikke jut eszembe, amelyet a Helsinki Bizottság folyóiratában, a Helsinka poveljé-ben olvastam arról, hogy bezzeg Európa is balkanizálódik.
Európa addig gyógyítgatta Szerbiát, amíg maga is belebetegedett. Vagy a diagnózissal volt baj, vagy a terápia nem volt adekvát.
Áll a bál. A főszereplők alakoskodnak. A választások utáni muri végéig felosztják a zsákmányt. A maskarák azonban dühítik a polgárok jelentős hányadát. Hitetlenkedve figyelik a fejleményeket, merthogy azok, akik tegnap még „lenemzetárulózták" egymást, manapság közös tort ülnek, együtt ropogtatják a báránypecsenyét. Ebben különböznek a magyar politikusoktól, mert ők bezzeg a „nemzetárulókkal" nem ülnek le egy asztalhoz.
A választópolgárok rosszallását volt alkalmam megtapasztalni Nagybecskereken, ahol a Független Újságírók szervezésében egy vitafórum résztvevőjeként szerepeltem. A 132 ezer lakost számláló bánáti városban igen szépszámú közönség gyűlt össze; megjelentek a kritikus gondolkodású értelmiségiek is, akik nem győzték hangoztatni kiábrándultságukat. Nehezményezték, hogy mennyire kijátszották őket. A politikusok a gonosz megtestesítői, panaszolták.
A nagyszámú közönség között nemigen volt magyar nemzetiségű, holott Nagybecskereken több mint 14 ezer magyar él. Már évekkel ezelőtt érezhető volt hiányuk, már anno a magyar értelmiségiek kivonultak a szerbiai közéleti, kulturális terekből.
Húsz-huszonöt évvel ezelőtt másmilyen volt a konstelláció. A kisebb-nagyobb vajdasági városok közéleti tereiben jelen voltak a helyi magyar értelmiségiek, akik hatásosan meg is tudták jeleníteni magukat. A hatvanas évek végén Sreten Maric, az újvidéki világirodalmi tanszék tanára megfeddte az újvidéki fiatal szerb értelmiséget, mondván, hogy szedjék össze magukat, melegítsék meg a széket, mert a magyar értelmiségiek teljesítménye jóval megelőzi az övékét. Ha ezen változtatni akarnak, akkor nem marad más hátra, mint a kemény munka, nógatta őket.
Maric professzort immár az újvidéki legendák közé sorolják, akárcsak az egykori újvidéki magyar értelmiséget is, amely azonban kivonult a szerb szellemi és kulturális életből. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar és a szerb közösség elszigetelődött egymástól. A munka világában, a hétköznapi életben szinte semmi sem változott; a kötelékek ugyanolyan szorosak, mint azelőtt. Még a vegyes házasságok száma sem csökkent, a demográfusok állítása szerint inkább növekedett. Szabadkán pedig a közelmúlti szövetségi és tartományi választásokon a magyar szavazópolgárok tömegesen voksoltak a belgrádi székhelyű Demokrata Pártra. Így viselkednek az egyszerű civilek, ekképp formálódnak a hétköznapok, a kulturális életben azonban másképpen alakulnak a dolgok. A kulturális megjelenítést mélyen háttérbe szorította a politikusi reprezentáció. Belgrádban, a fővárosban immár alig tudnak valamit a kisebbségi magyar kultúráról, viszont annál több tudomásuk van a kisebbségi politikusokról, akikkel ezekben a napokban is a bársonyszékekről alkudoznak. A szerb sajtóból értesülök afelől, hogy melyik magyar politikus milyen tisztséget szemelt ki magának, és mi árat kell fizetni érte. A kisebbségi közszolgálati sajtó erről szemérmesen hallgat. Elvégre miért is kellene mindent a magyar választópolgárok orrára kötni?
Nem csupán azért lett oly szemérmeskedő a kisebbségi média, mert pártirányítás alatt áll, és fél tabutémához nyúlni. Inkább azért lenne kényes feltárni azt, hogy a kisebbségi vezetők is fotelekre vadásznak (ez ugyanis szentségtörés lenne azután, miután azt állítják magukról, hogy önzetlen áldozatokat hoznak), meg azért is, mert az új kánonok szerint a közös kulturális térben folytatott párbeszéddel állítólag nemzeti identitásunkat károsítjuk.
Az igazi magyar bevonul a magyar kuckóba!
Ez a tévhit gyakorta furcsa tapasztalati következménnyel jár. Egyik-másik szakember időközönként elszólja ugyan magát, hogy a magyar értelmiségi fiatalok egy része nem tud jól szerbül, legfeljebb a Tarzan-szerb nyelvet beszéli. Sajnálatos módon ezt a magatartást, bár tévesen, a nemzeti öntudat, illetve büszkeség gesztusaként értelmezik. Átestünk tehát a másik végletbe.
Negyven évvel ezelőtt nagy botrányt keltett egyik cikkem, A nemzetiségi elit kritikája, amelyben szóvá tettem, hogy a magyar „csúcspolitikusok" alig-alig, törve beszélik anyanyelvüket. A kisebbségi szocialista középosztály jelentős része többé-kevésbé hivalkodott azzal, hogy nem tud jól magyarul, gyermekei pedig sehogy.
Azóta fordult a kocka. A funkcionárius nagyapák 1990 után gyakorolni kezdték a magyar nyelvet, gyermekeiket anno magánmagyarórákra járatták, minek következményeképp az unokák immár csak törve beszélik a szerbet. Akár egy kisregény témája is lehetne a három nemzedék politikai elitjének többszörös nyelvi-kulturális fordulata és sokkja. A nyelv drámájában tárul fel a dramatikus kisebbségi történelem és emberi sors.
A dráma forrását fel tudom fogni, hiszen közelről szemléltem az első generációs szocialista középosztály életét, amely szabadulni kívánt szülei és nagyszülei szenvedéstörténetétől. Egy réteg vigasztalódott a sajátos jugoszláviai jóléti szocializmussal, többek között a magyarok is; építkeztek, megvásárolták a népszerű családi személygépkocsit, a Fityót, a tengerpartra jártak nyaralni, és gond nélkül utaztak külföldre, legfőképpen Magyarországra.
Ezt követte a kilencvenes évek brutális fordulata, amelyből szinte átmenet nélkül kiderült, hogy a családtörténetektől egykönnyen mégsem szabadulhat. Saját életében újra kezdett mindent, ami azt jelentette, hogy a néhány évtizedig tartó illúzió után szükségszerűen kénytelen volt folytatni a családtörténetet.
Ezzel az illúzióvesztéssel magyarázom a kisebbségi értelmiség kivonulását a közélet közös tereiből. „Minden nép kész az elzárkózásra", írta Keresztury Dezső a harmincas években. Magyarán arra figyelmeztetett, hogy műveltségénél fogva a magyar otthon érzi magát Nyugaton, azonban ösztöneiben a magányosság dominál, minek következményeképp útvesztőben találja magát. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, ezért megkockáztatom azt a nézetemet, miszerint a mai magyarországi közéletben ennek a mély ellentmondásnak az eltorzított formái mutatkoznak. Attól tartok, hogy lassanként oda jutunk, hogy önszemléletünk mércéit immár nem Ady vagy Bartók mintáiban keressük, hanem a politikai beszédekben, az anyaországi pártok irányelveiben, mivel már csak ez hozza lázba Magyarországot. Domonkos István könyvheti verseskötetének (HU-YU-RAP) néhány sora jut eszembe:
azt sem mondhatom nahát
azt se hogy ejnye-ejnye
hisz az anyaországot
a szabadság nagyon megviselte
Ez az életérzés terjed át a kisebbségre is, amely önként kivonulva saját országa közéleti tereiből, a magány fogságában, száműzöttként valamiféle imaginárius szigeten képzeli el magát. Ilyen jellegű szigetek azonban ma már nincsenek, még képzeletbeliek sem. Tudomásul kell(ene) venni, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, nem lehetünk magányosak és elszigeteltek. Nem egyszerű feladat, hiszen tapasztalatból tudom, hányszor vívódom az elszigeteltség érzésével, mely kisebbségi sorsban elégszer kísért, mivel nemcsak kivételes helyzetekben lesz úrrá rajtam, hanem a mindennapi élmények sorába tartozik.
A kisebbségiek európai fattyúk, ismételgettem berlini tartózkodásom idején, akiknek valamikor talán mégiscsak lesz egy közös hazájuk, amelyet Európának neveznek. Még akkor is, ha ez a haza mostohaként fogadja őket. Ám jó tudni, hogy mostohagyereknek lenni nem is olyan balszerencsés állapot. Sőt szívósabb, mert többet tapasztal meg a világból, mint az elkényeztetett, agyondédelgetett nemzetállami csemeték.