Kun István
A feketemunka divatja nem most kezdődött. Jócskán volt rálátásom már a nyolcvanas évek harmadától, és állítom, hogy az akkor induló kisvállalkozások zömében bejelentetlen munkások dolgoztak. Senkit nem érdekelt, különösen a hatóságokat nem. Ismertem kamiontulajdonost, aki a kilencvenes években már öt-hat járművel szállított főként Oroszországba - de sosem ő maga. A fuvarleveleken ott állt a gépkocsivezetők neve, ők vették át a napidíjra és az egyéb költségekre vonatkozó, korántsem garasos dollárösszegeket. A sofőröket viszont a tulajdonos semmilyen módon nem jelentette be, mintha köze se lenne hozzájuk. Némelyikük munkanélküli-segélyt is kapott, csupán arra kellett figyelnie, hogy a megfelelő napon ne Kazanyban legyen, hanem Mátészalkán, hogy jelentkezhessen a munkaügyi kirendeltségen. Mégsem kérdezte meg senki - ideértve az adóhatóságot is -, hogy tulajdonképpen kirándulásokat tesz-e a messzi tájakra, vagy dolgozik. Egy másik kamionosnál barátom - Sz. Tibor berkeszi lakos - az első útján műszaki hiba folytán olyan súlyos balesetet szenvedett Szlovéniában, hogy az életét csak súlyos agyműtétekkel sikerült megmenteni, de soha többé nem lesz munkaképes. Se azt nem sikerült bizonyítani, hogy a jármű műszaki hibás volt, se azt, hogy a vezető a tulajdonosnak dolgozott.
A hatóságokat tehát nemigen érdekelte az illegitim foglalkoztatás. Volt ilyen bőven, gyakorolták a tulajdonosok, de azért igyekeztek valamennyire takargatni. Az igazi járvány 2001-ben kezdődött. A beregi árvíz óriási károkat okozott, és a lakosság helyzete reménytelenné tette, hogy a helyreállítást saját erőből végezze. (Az 1970-es árvíz után lehetett lakásépítési kölcsönöket adni a károsultaknak, mert volt munkahelyük és megélhetésük, 2001-ben a Beregben hitelezés nem jöhetett szóba. Úgyse tudta volna senki visszafizetni.) Az öszszes kár 60 milliárdra rúgott, ebből körülbelül 50 milliárd újjáépítés, helyrehozás lehetett. Elkülönítés biztosan történt, de nem jutottam nyomára.
Az építési munkákat hat fővállalkozó konzorcium végezte, három fővárosi s három szabolcsi. Ezek természetesen alvállalkozókkal szerződtek, majd azok újabbakkal. Gyors munka indult, hogy télre mindenkinek fedél legyen a feje fölött. Az építéssel nem lehetett várni. Kellett a munkáskéz, nagyon is. A helyiek kevésnek bizonyultak - a Beregben a munkanélkülieknek legföljebb töredéke (10-20 százaléka) volt képes akkortájt a nehéz fizikai munkára -, jöttek viszont mindenfelől keresetre vágyók, s ment is ütemesen az építés.
Akadt pallér, aki szerint itt egyetlen munkaszerződést nem kötött meg senki. Munkást véletlenül se jelentettek be se az adóhatósághoz, se az egészség- vagy nyugdíjpénztárhoz. Szinte kaján mosollyal mesélte, hogy jöttek ide okos munkaügyisek, akik érthetően elmagyarázták, milyen formájú legyen a munkaszerződés, milyen mellékleteket kell tartalmaznia, hogyan kell végezni és dokumentálni a munkavédelmi oktatást, s mi a teendő a foglalkoztatott munkások bejelentésével. Hiába. A Bereget 90-95 százalékban feketemunkával építették újjá. Egy másik kőműves hozzátette: az se került kevésbe, hogy munkát kapjon az alvállalkozó. Szerinte mindenki kent mindenkit, fölfelé persze. Ennek volt tulajdonítható, hogy vérforraló árak jöttek ki mind az építésben, mind a felújításban. És annak, hogy minden hatóság minden árat elfogadott. Nem ő fizette.
Találkoztam olyan gulácsi apával és fiával, akik végigparkettázták az újjáépítést, s végül 180 ezer forint napszámmal maradt nekik adós az utolsó alvállalkozó, akinek a nevét se tudták. Volt egy mobiltelefonszámuk, ami egy idő után nem kapcsolt. Kizárólag a legügyesebbek úszták meg viszonylag kevés kifizetetlen munkabérrel. Meg kell jegyezni, hogy a vállalkozói láncban ugyanezt lehetett tapasztalni, és több tucat alvállalkozó becsődölt. Egy ideig nagy port vert föl a megyében (országosan nem!) a csődök sorozata, aztán elcsitult minden.
Csak az vált világossá, hogy szabad a gazda. A kormány a lovak közé dobta a gyeplőt. A feketemunka epidémiáját ezután nem lehetett megállítani. A járványt az építőiparban azóta se fékezték meg. A mezőgazdaságban az adórendszer maga kínálja a lehetőségeket, a kereskedelemben az eva nevű adózási agyszülemény csábít az illegitim foglalkoztatásra, de nemcsak a kisebb bevételű vállalkozásoknál. Tudok olyan korántsem jelentéktelen kereskedelmet folytató céget, ahol köztudott, hogy az értékesítés fele fekete. Eleve így rendezkedtek be, s még a munkaszerződéses dolgozókat is ekként fizetik: fele bérjegyzéken, fele zsebbe.
Az ország kettészakadt. Az egyik része - bő harmada - iparosodott, a multiknak köszönhetően korszerű technológiával dolgozó üzemek is működnek. Munkaerőhiány tapasztalható, szakmunkásoktól mérnökökig. Ismereteim szerint mintegy 12 ezer szlovák állampolgár vállal hazánkban munkát, és jár át naponta. A multiknál nincs feketemunka. Se üzemben, se kereskedelemben.
A másik rész? A zalai dombságtól elindulva kelet felé, végig a határ menti megyéken - habár idetartozik Jász-Nagykun-Szolnok megye is, vagyis a teljes Tiszántúl -, Békéstől északra fordulva, majd Szabolcstól nyugatra s bezárva Nógráddal mintha sál lenne az ország nyakán, egy-egy csillogó straszszal ékítve - Pécs, Szeged, Gyula, Debrecen, Nyíregyháza, Eger s mások, ám ez a sál nem melegít, hanem szorít. Ezt a vidéket nevezem perifériának. Csillag István exminiszter egy cikkben (Van egy álmom: a 2/3-os Magyarország. Népszabadság, 2008. január 5.) a leszakadó perifériákat úgy határozta meg, hogy azok az országhatártól 20-30 kilométeres sávban elhelyezkedő enklávék. Ez terepismeret hiányából eredő tévedés. Jó lenne, ha csak ennyi lenne.
Hogy miért szakadt ketté az ország, arról többen értekeztek, de ismereteim szerint valódi kutatások nem folytak. Több vélemény is reálisnak látszik. Például hogy Trianon szétvágta a természetes tájegységeket, és a korábbi gazdasági kapcsolatok elhaltak. A második világháború után pedig a személyes és családi érintkezések is lehetetlenné váltak. E vidékeken a deportálások szinte kiirtották a leginkább polgárosodott réteget, a zsidóságot. Nagyon kevesen élték túl a holokausztot, s akik visszatértek, azok is elköltöztek. (E körülményt hangsúlyosan tárgyalja az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete - Békéscsaba - a Kitörési lehetőségek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében című 2001. évi elemzésében.) Főleg a falvak maradtak polgárok nélkül, ám a kisebb városokban is érezhető a hiány.
Mások szerint hiányoztak az ipari munkahelyek. Ez nem teljesen igaz. A hatvanas években program indult a fővárosból való kitelepülésre. Tömegével alakultak könnyűipari üzemek - főként cipő- és konfekcióipariak -, noha több nehézipari cég is megvetette a lábát, például Szabolcsban a Magyar Acél (Tiszaszalka), a Csepel Művek (Nyírbátor), a Ganz (Nyírbéltek). Ezeket az üzemeket a lakosság örömmel fogadta, a kitelepedés azonban nem sokat mozdított előre a műszaki fejlődésben. Általában levetett technikát telepítettek. Más volt a cél. Vidéken esztergályost is kaptak annyi bérért, amennyiért Pesten takarítónő se állt volna munkába. A perifériákon a kicsi bérnek is örülni kellett, mert perspektívát jelentett. Az idő tájt főként a Beregből, Szatmárból, a Dél-Nyírségből (máshonnan is, de ezekből tömegesen) nagyjából 50 ezren ültek a „fekete vonatra" vasárnap esténként, aztán már csak egy-két hét múlva látta őket újra a családjuk. Ingáztak.
A régi dolgozók máig nosztalgiával emlékeznek ezekre a „letelepített" üzemekre, mivel alig maradt belőlük hírmondó. S ami maradt, az is átalakult, próbálta megvetni a lábát a korántsem könnyű piaci versenyben. A cipő- és konfekcióipar gyakorlatilag megszűnt. (Az angol tulajdonú Berwin Ruhagyár épp most tervezi megszüntetni nyíregyházi és vásárosnaményi üzemét is.) A dolgozók többsége szétszéledt, munkanélküli lett, rokkantnyugdíjas, nyugdíjas, és persze sokan meghaltak. De ez a réteg még túlnyomó többségében szakképzett volt, mert működött az oktatási rendszer, működtek a szakmunkásképzők, és a gyakorlatot is volt honnan megtanulni. Ma mindez álom.
A nemzetgazdaság jövedelemtermelő ereje ma nem a sál, nem a perifériák népe, hanem a többi. A főváros hozzájárulása a GDP-hez immár európai szintű, és a Dunántúl északi része sem nagyon marad el ettől. Az ország többi része viszont... Mintha öten ülnénk egy biciklin, de csak kettő hajt, három meg inkább csak fékez. Igazából kétmillió adófizetőnk van (a közalkalmazottakat kéretik nem ide számítani, mert az ő bérüket és járulékaikat már megkereste valaki!), a többi nem az. Vannak persze gyerekek és tanuló fiatalok, s vannak valódi, öregségi nyugdíjasok, ám rajtuk kívül még százezrek élnek postástáskából. Vagyis állami adományokból. Az állam pedig mi vagyunk, mindannyian.
Ma a munkanélküliségi ráta nyolc százalék körül van, és feleakkora, mint például Németországé, ami persze félrevezető. Miért? Mert a foglalkoztatottsági ráta csupán 57 százalék, 10-13 százalékkal kevesebb, mint az Európai Unió fejlettebb országaiban. Hol a különbség? Sok helyen, például a rokkantsági nyugdíjasok körében. Súlyos hiba volt a kilencvenes évek elejétől feltűnő szabadossággal ide eltüntetni a munkanélküliek egy részét, főleg a legreménytelenebb helyzetűeket. (Ezen az sem szépít, hogy a „rokkantosításnak" kialakult szerény tarifája volt némely orvosi körökben.) A szabolcsi helyzet például roppant ellentmondásos:
Öregségi nyugdíjasok 55 264
Korbetöltött rokkantsági nyugdíjasok 26 612
Rokkantsági nyugdíjasok 36 112
Megváltozott munkaképességűek 30 984
(2007. január 1-jei állapot - KSH, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye statisztikai évkönyve 2006)
Összességében a rokkantsági nyugdíjasok száma (62 724 fő) önmagában is meghaladja az öregségi nyugdíjasokét, de a megváltozott munkaképességűek járadékosait is nyugodtan hozzájuk vehetjük. Ez az új divat: ötvenszázalékos munkaképességűnek nyilvánítani a pácienst, aki így nem nyugdíjat kap, hanem 22-23 ezer forint körüli rendszeres segélyt. Sokan alapoznak erre, mert a munkanélküli-segély - ha egyedülálló kéri - nem haladja meg ezt az összeget. És ezért se kell megdolgozni.
Bármilyen kemény munka folyt korábban falun, bármennyire próbára tette az emberi szervezetet a folyamatos két műszak - munkahely és háztáji -, az arányok aligha indokoltak. A rokkantsági nyugdíj tömegeknek volt menekülési útvonal a megélhetés alapjaihoz, és ezen az sem változtat, hogy a havonta megkapott összegből nem lehetett - s ma sem lehet - dorbézolni. A hangsúly máson van: a rendszerességen s a bizonyosságon. Megbecsülendő értékek ezek a végeken!
De nemcsak a nyugdíj nyelte el a munkanélküli-tömegeket, hanem az őstermelés intézménye is. Abból azonban a legtöbb ember nem tudott megélni. Országosan cirka 650 ezer őstermelő váltott ki igazolványt (az idén kérdéses, mert az új szabályok értelmében adószámmal kell rendelkezniük, és az eladásról a piacokon is nyugtát kell - pontosabban kellene - adniuk), de a retardált térségekben sokkal nagyobb volt az arányuk, mint másutt. E létszámnak azonban csak egészen kicsi része, becslésem szerint nagyjából a harmincada főállású. A többiek a megélhetésüket kevésbé a munkaviszonyra, inkább a nyugdíjellátásra alapozzák. Őstermelő munkanélküli-ellátmányban nem részesül.
Így aztán nem lehet meglepő a szabolcsi számbavétel:
Foglalkoztattak 186 100
Gazdaságilag nem aktív népesség 217 800
Foglalkoztatási arány 42,9%
Munkanélküliségi ráta 13,6%
(KSH, uo.)
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakónépessége ugyanekkor 576 100 fő volt.
A közös sálunk többi részében sem vidámabb a helyzet. 2008 áprilisában a következőképpen alakult a munkanélküliség az országban:
Álláskeresők száma 442 843
25 évnél fiatalabb álláskereső 68 622
Szakképzetlen 228 557
Diplomás 19 101
Mekkora volt a regisztrált munkanélküliek száma az általam retardáltnak minősített térségekben? Íme:
Zala megye 13 550
Dél-dunántúli régió 57 379
Dél-alföldi régió 67 651
Észak-alföldi régió 111 628
Észak-magyarországi régió 92 948
Retardált térségek összesen 343 156
Aránya az országosból 77,49%
(Az alapadatok forrása: Állami Foglalkoztatási Szolgálat)
Zala megyében csaknem annyi az álláskereső, mint a vele közös nyugati régió másik két megyéjében - Vas és Győr-Sopron - együtt. Az álláskeresőkre vonatkozó adatok azonban eléggé csalókák. Egy családból csak egyvalaki lehet álláskereső - tehát segéllyel támogatott -, emiatt sokkal kevesebb a regisztrált munkanélküli, mint amennyi a valóságos létszám. (Most arról hallgatok, hogy sokan még a regisztrálásra sem hajlandók, mert nem látják értelmét. Az első orvosi kezelésig vagy kórházi ápolásig ezen nem is változtatnak.) Szakértők szerint az országban mintegy 600-800 ezer szakképzetlen vagy hasznavehetetlen szakképzettségű polgártársunknak nincs munkája, és a szám reálisnak tűnik. Mások egymillióra teszik e létszámot, bár valószínűleg kissé túlbecsülik.
Kik ők? Honnan indultak, s honnan töltődnek fel újra? Miért nem kaptak megfelelő szakképzést? Nem elég az átképzésre fordított évi 250 milliárd forint, hogy értékes szakmához jussanak? Pontos szociológiai felmérésről nem tudok, magam is csupán eseti kérdéseket tudtam föltenni, és nem mindig kaptam rájuk értékelhető választ. (Vagy nem tudták; vagy fiatalok, és nemigen érdekelte őket a múlt.) Emiatt csak találgatni lehet a munkanélküli-tömegek kialakulásának okait, habár az a találgatás nem légből kapott.
A rendszerváltozás előtt az agrárium 850 ezer dolgozót foglalkoztatott, persze bejelentve, legálisan, a munkájuk után adót s járulékokat fizetve. Ma a foglalkoztatotti létszám 160 ezer körül van, beleértve az egyéni vállalkozókat s a társas vállalkozásokban dolgozókat is. Tehát nemcsak alkalmazottakról van szó. A nagyüzemek szétszedetése azzal járt, hogy az ágazat munkaügyi viszonyai összeomlottak. A büdzsé meg a társadalombiztosítás innen nem kap elegendő közterhet.
A rendszerváltozáskor az ipar jókora része ugyancsak bedőlt, és nagyjából egymillió ember maradt megélhetés nélkül. A Szabolcsból és Szabolcsba járó fekete vonatok megszűntek. A rövid távú ingázás ugyancsak, például a megyehatáron lévő, téglási Hajdúsági Iparművekből elsőnek azokat a néhány faluval odábbról bejárókat bocsátották el, akiket szállítani kellett, vagy akiknek útiköltséget kellett fizetni. Ma már egy dolgozókat a térségből összeszedő (kilencfős) kis busz is csodaszámba megy.
A mezőgazdaságban a nagyüzemek szétszedetése óriási, máig ható károkat okozott. Ennek okait Laki László fogalmazta meg legtömörebben, s meghatározását - engedélyével - idézem: „A kormányzati pozícióba került politikai pártok-csoportok... szabad kezet kaptak a rendszerváltás saját érdekeik-elképzeléseik szerinti definiálására és a rendszert hordozó rétegek kinevezésére a magánosításon keresztül, s mindezt kemény kontroll nélkül tehették, hiszen hiányoztak a magyar társadalomból az ellenőrzésre és érdekeik megjelenítésére képes polgári rétegek-csoportok. A felkészületlen, de hatalmat, revánsot, vagyont akaró és végletesen megosztott, gyűlölködő és kirekesztő politikai osztály így túlhatalomhoz, az önkényes valóságértelmezés (politikai voluntarizmus), a klientúraépítés és a manipuláció kivételes lehetőségéhez jutott." (Valahol - ismét - utat vesztettünk. Népszabadság, 2006. november 29.; Egyenlítő, 2006/11)
Az érdekek megjelenítésére képes polgárság különösen hiányzik a perifériákon, s e térségekben élők az átlagosnál sokkal jobban kiszolgáltatottak voltak az 1990-ben hatalomra került, revánsra vágyó és vagyont akaró, ám felkészületlen politikusi rétegnek. A következményeket máig fizetjük.
Hogyan élnek ezek a tömegek? Nehezen. A csikorgó nyomor se ritkaság. Akár álláskereső segély, akár a nyugdíjnak vagy a rendszeres szociális segélynek valamilyen formája, a havonta megkapott ellátmány 22 és 53 ezer forint között mozog. Falun ezt kiegészítik a kertekben termelt krumplival, babbal, káposztával, és többnyire kukoricát is vetnek, hogy a baromfinak, sertésnek legyen majd mit ennie. Boltba csak a legszükségesebbért járnak, ruhát a legolcsóbb turkálókban vesznek. A cigányság körében a kerti gazdálkodás is ritka. Ha valaki mégis belefogna, nem sok haszna lenne belőle, mert ellopnák. Tőlük nemigen tartanak a tolvajok: feljelentést a romanép alig tesz. Általában a lopások buktatták meg a rajtuk segíteni akaró szociális földprogramokat is.
A pénz kevés, márpedig ez a meghatározó. Akkor is kevés, ha a családi segélyek enyhítenek a gondokon. A legmagasabb álláskereső segélyt - amely nem haladhatja meg a minimálbér nettó összegét, vagyis az 53 ezer forintot - kizárólag a nagycsaládos munkanélküli kaphatja. A közcélú munka minimálbérrel jár, az egyedülállókon vagy a kisebb létszámú családokban élők gondjain enyhít évente pár hónapot. Akár nyugdíjas, akár segélyezett, rá van kényszerítve az alkalmi munkavállalásra, ha még bír dolgozni, és nem alkoholista évek óta. (A szesztestvérek hamar legyengülnek, s őket előbb-utóbb mellőzik.)
Napszám főként a mezőgazdaságban van, ám az ősszel lezárul. Télen csupán erdőmunka jöhet számításba, az azonban különösen nehéz, kevesen bírják derékkal. Szabolcsban évente 10-12 ezer hektáron van erdei teendő, s ezt többnyire napszámmal végzik. Akkor is, ha az állami erdészeté az erdő. Az erdészet vállalkozóknak adja ki, ők pedig rendszerint feketén - tehát olcsón - dolgozó alvállalkozóknak. A magánerdők tulajdonosai egyenesen az utóbbival kezdenek. Szabolcsban az a különleges helyzet - ami más perifériákon kevéssé tapasztalható -, hogy az agráriumban öt nagy kézi erőt igénylő ágazat működik: az alma, a meggy, a dohány, a zöldség és az erdő.
Télen azonban roppant nehéz. Számottevő kiegészítő jövedelem közcélú munkából sem várható. Ilyenkor aratnak a boltosok, a hetesemberek és a kamatolók. A főként élelmiszereket árusító üzletek tulajdonosai természetesen adnak árut „felírásra", aztán ők is fel-feltűnnek a posta előtt várakozó tömegben, amikor családi pótlék, nyugdíj vagy más járandóság kifizetése esedékes: ilyenkor legcélszerűbb behajtani a tartozásokat. „A nincstelenekből éltünk!" (D. Tiborné egykori üzlettulajdonos, Demecser.)
Érthető. Ezek az üzletek jóval drágábbak a hipermarketeknél. Aki teheti, kikerüli őket, s ott vásárol, ahol az árak reálisabbak, a választék bőségesebb. (Csaknem egy hónapig bevásároltunk egy cigány családnak, amely máskor felírásra szerezte be a szükségeseket. Cirka a kétharmadba került így a hitelbe vetthez képest, igaz, útiköltséget nem tettünk hozzá.) A pénztárgépbe való beütés helyett a füzetbe felírás bizony nem jótékonysági aktus, ám rossz rágondolni, mi lenne, ha nem gyakorolnák tömegesen. A rászorulóknak ez is egy lehetőség a tél túléléséhez.
Bank nem hitelezne se munkanélkülinek, se olyannak, akinek a családban a létminimumhoz sincs elég bevétele. Hitelez más! Vannak olyan pénzintézetek - törvényesek! -, amelyek még a televíziók reklámműsoraiban is büszkén ajánlják azonnali készpénzes kölcsöneiket, igaz, apró betűvel a kétszáz százalékot meghaladó THM-et. Munkanélkülinek, jövedelemnélkülinek ők sem adnak, van azonban erre bejáratott mód: vegyen föl valaki a családból kölcsönt. Akinek igazolható bevételei vannak. Ilyen a nyugdíj, a gyermekgondozási, netán a munkaviszony. Szombatonként aztán feltűnik az intézet ügynökének gépkocsija, hogy beszedje a törlesztéseket, esetleg új hiteleket adjon. Papíron, szerződéssel, szabályosan. Ezt az ügynököt hívják sok helyen hetesembernek. (Megkérdeztük a PSZÁF illetékesét, mennyiben szabályosak ezek a - nyugodtan állítható - uzsorahitelek. A válasz: szabályosak. Sok a költség rajtuk. S gondolom, a kockázatot is fel lehet számítani. Mert kockázatos az akció, az biztos.)
Aztán vannak kamatolók. Meglepő lehet, hogy leginkább a romanép körében. „Van itt is egy cigánygyerek, aki akár tízezret is kölcsönöz. Két nap múlva tizenötöt kell visszaadni, ha késik vele az illető, még többet." (Balogh Félix, a nyírlugosi cigány kisebbségi önkormányzat képviselője.) Az uzsora divat a perifériákon, és akkor is, ha volt már adós, aki nem látott kiutat a helyzetéből.
A helyzetről kitűnő riportot írt Doros Judit. (Pénzt vagy életet. Népszabadság, 2008. március 1.) Zsolt, a húszéves tarnaszentmiklósi fiatalember adósságcsapdába esett, gyorsan növekvő „kamatolós" (tehát nem banki) hiteltartozását munka és kereset hiányában nem tudta visszaadni. Öngyilkos lett. A megrázó írás e sötét világ drámáit tárta fel. Szegény ember fosztogat szegényt. A helyi önkormányzatok ismerik a tényeket, azonban semmiféle lehetőségük nincs a kamatolás megfékezésére. Az pedig súlyos és járványos, a társadalom, pontosabban a politikai osztály figyelmét elkerülte. Beláthatatlan következményei leszek, ha továbbra is tehetetlenek maradunk.
Miközben a populisták arról szónokolnak, hogy megszűnnek a kistelepüléseken az iskolák - és e községek jókora része a perifériákon található -, aközben hallgatnak egy apróságról: az oktatás színvonaláról. Korábban se volt a falvakban a tanárképzők gyakorló intézményeihez hasonló, magas színvonalú a tanítás, de amióta a tanfelügyelői intézményt felszámolták, tovább romlott a helyzet. Nagyjából tízéves adat, hogy a városokban tanuló általános iskolások közül harminc százalék jut egyetemre vagy főiskolára, a kistelepülésekről viszont mindössze két százalék. A különbség tizenötszörös!
Ennek részben a fenntartó önkormányzatok az okai, mert nem követelnek a pedagóguskartól (ritkán van meg hozzá a szakmai alapjuk). Másrészt - és ezt se kellene félvállról venni - sok önkormányzatnak bizony nyűg az iskola fenntartása. A központi támogatás nem úgy érkezik, hogy ennyire meg ennyire lenne szükség, hanem a gyereklétszámtól függően. Ez a szám azonban egyre csökken, és ezt a perifériákon már régóta tapasztalják, mert ott a csökkenés erősebb az országosnál. Amíg az önkormányzat bírja, addig kiegészítik más forrásokból. „Gulácson ötszáz éve van iskola, és a következő ötszáz évben is lesz." (Vass Albert polgármester. A falu lakónépessége 970 fő.)
Szabolcsban az elmúlt években rendszerint ezerötszáz fő körül volt a diplomás munkanélküliek száma. Ha meghirdettek egy tanári állást, akkor arra húsz-huszonöt jelentkező pályázott, kivéve a nyelvszakokat, azokra négy-öt. A pályakezdők indulásának jót tett, hogy az arra aspiráló önkormányzatoknak egy évig az országos büdzsé fizette a foglalkoztatásuk költségeinek felét. Erre hamar rákaptak az önkormányzatok. (Nyírlugoson például a huszonnyolc pedagógusból nyolc volt szerződéses.) A szerződések azonban egy év elteltével lejártak, és rendszerint újak jöttek a távozók helyére. Csakhogy ez a helyzet ellentmondásos: segít ugyan valamicskét a pályakezdő tanáron, de nem segít az oktatás és a nevelés színvonalán. A régiek szerint ugyanis a hiányszakokra állandó munkaerőt kellene beállítani, mert a szerződéses a legritkább esetben törődik a gyerekek fejlődésével - mire megismeri őket, már el is köszönt.
Nagy elánnal indult a romanép felzárkóztatása. Szabolcsban - tudtommal - főként a Keleti Ébredés Kht. vállalta ennek szervezését és véghezvitelét. (A társaság köztiszteletben álló vezetője, Lőkös Sándor nemrég hunyt el.) Elsőnek a nyolc osztályt kellett pótolni, méghozzá igen népes közönségnek. Az elmúlt évtizedek minden oktatási kudarca a felszínre jött, és nemigen sikerült a felszámolásuk. Lehetővé tették, hogy akár nyolc hónap alatt elvégezzenek két osztályt. Milyen tudás járt ezzel? Egyáltalán: járhatott? Vagy csak papírgyárak működtek már az általános iskolában is? Bizony elég gyakran találkozhattam azzal a véleménnyel, hogy ha a cigányok valamiről bizonyítványt kapnak, azt hiszik, a tudásuk is megvan hozzá. Habár nemcsak cigányok jártak oda.
Csakhogy a valóság ennél is sokkal bonyolultabb. „Lasszóval kell ide fogni az embereket. Azt kérdezik: Mennyit fizetnek, hogy én mindennap menjek az iskolába? Ez nem vicc! Alátámasztom önnek konkrét számokkal. 2004/5-ben huszonnégy fő tanult, és havonta negyvennégyezer forintot kaptak azért, hogy bejárjanak az iskolába. A következő évben már csak huszonegyezer forintot fizetett a munkaügyi központ, és akkor már nem jöttek. Azt mondták: Enynyi pénzért nem akarok tanulni." (Szűcsné Kujbus Zsuzsa hodászi lakos, volt nyírlugosi iskolaigazgató.)
Az nyilvánvaló volt, hogy e gyorstalpalókon alapvető tudást nem lehet szerezni. Egyenletet megoldani a „deákok" közül senki nem tudott, maximum anynyi előnyt tulajdonítanak az iskolába járásnak, hogy a környezet kultúrájából ragadt rájuk valami. Az se kevés, persze. Ám a továbblépéshez ismeretekre volna szükség, mert a legegyszerűbb szakmának is vannak olyan alapjai, amiket csak olvasással lehet elsajátítani. Az olvasás pedig kényes ügy. Érettségizetteknél, sőt felsőiskolásoknál is, nemhogy gyorsított alapképzésben részt vevőknél. Így aztán a további képzéseknél a legegyszerűbb szakmákra fokuszálnak. Erdőmunka, erdőápolás - ez valóságos, de azért remélhetőleg kisgépkezelői (a motoros láncfűrészekre gondolok) nem jár vele, mert az végzetes lehet. Másutt - például Gulácson - most indul a kosárfonói tanfolyam. Lassanként több a kosárfonó a megyében, mint a fűztelep, ahonnan az alapanyagot be lehetne szerezni. És a termék is alig értékesíthető.
„Az állam sok pénzt ad az átképzésekre, de utána semmi." (Balogh Mária, a megyei cigányszervezeti munkatárs.) Van olyan vélemény, hogy a bőrszín miatt nem alkalmazzák őket, de ez alig-alig állja meg a helyét. A vállalkozásoknak hasznos munkaerőre lenne szükségük, és ha ilyet találnak, akkor ragaszkodnak is ahhoz. Nem a bőrszín, hanem a tudáshiány riaszt, az, hogy „egy szóbeli utasítást sem képes megérteni valaki" (M. Tibor nyírtassi kőműves), ami a magyar nyelv ismeretének zsenge voltát jelzi. Ide vezet az olvasás mellőzése! És ez nemcsak a romanépre jellemző!
Sokan úgy látják, hogy amit gyerekkorban nem tanul meg a polgártársunk, azt később csak kivételes esetben fogja. Az oktatás azonban nem az iskolánál kezdődik, hanem az óvodánál. Már ha nincs bölcsőde. (Falvakban szinte sehol sincs.) Hogy beszélni tudjon. Aztán pedig komolyan venni az iskolázást. (Országos visszhangot kiváltó kísérlet a monoki önkormányzaté: segélyt csak annak, aki járatja a gyerekét az iskolába. Meglehet, hogy - ma még? őszig? akkor tárgyalja újra az Országgyűlés a segélyezés ügyét - törvénysértő ez az eljárás. De az ellenkezője is az: a sokat hiányzó gyerekek szülőit megbírságolhatják, ám azok képtelenek megfizetni a bírságot.) Mit tegyünk, hogy a tanár rendszeresen a padban találja a nebulót? Mert a magántanulói rendelkezés korszakos tévedés. „Ha a szülő úgy dönt, hogy magántanuló lesz a gyereke, a pedagógus semmit sem tehet. Az elmúlt évben öt szülőt próbáltam lebeszélni a szándékáról. Nem sikerült." (Szűcsné Kujbus Zsuzsa.) Borítékolható: a perifériák magántanulójából nem lesz képzett munkaerő.
Felzárkóztatás? Oktatás? Képzés? Átképzés? Sziszifuszi munka. Abbahagyni? Nem szabad. Keresni a járhatóbb utat? Kötelező. Több pénz kellene? Nemigen. Elegendő az évi 250-300 milliárd. Változásra azonban - úgy tűnik - szükség lenne, hogy megszűnjenek a papírgyárak, és ne hasznavehetetlen szakmájú munkaerő kerüljön ki a rendszerből. Hátha egyszer fennmarad a kő.
Egy interjúból idézek: „Ezt a képzetlen tömeget a nálunk működő gazdasági rendszer nem tudja és nem is akarja alkalmazni, bármennyire is kívánatos lenne. Ezért mondom, hogy nem szabad erre gazdaságpolitikát építeni s azt remélni, hogy az iskolázatlanok mind munkát fognak találni. Nem fognak. Sokkal inkább az a cél, hogy ne termeljük újra ezt a tanulatlan réteget. Napjainkban a nyolc osztályt elvégzők 20 százaléka funkcionális analfabéta... Emberek százezreit támogattuk abban, hogy olyan helyen építsenek lakást, ahol nincs munka, nem is lesz, saját, adóssággal terhelt ingatlanuk foglyai. Inkább arra kellene ösztönözni őket, hogy költözzenek, ingázzanak, támogassuk a közlekedést, az utak építését és a bérleteket. Menjenek a munka után." („Nem az emberek erkölcstelenek, hanem az állam". Interjú Mihályi Péterrel. hvg.hu, 2008. június 3.)
Abban tökéletesen egyet lehet érteni Mihályi Péterrel, hogy ne termeljük tovább a tanulatlan réteget. Ez korparancsnak tekintendő. Az interjúban azonban van néhány „budai szemléletű" ítélet. Például a költözés.
A 2001-es beregi árvíz után az újjáépített házakra, továbbá a nagyobb költséggel helyreállítottakra is 15 évre jelzálogot jegyeztetett be a kormány. Ezt csak akkor kellett megfizetni, ha a tulajdonos eladta a házát. Senki nem fizetett miatta egyetlen fillért sem. E térségben ingatlanforgalom azelőtt sem volt, ám nem ez okozta az áruba bocsátások elmaradását. Láttam olyan 70 négyzetméteres tarpai családi házat, amelyre 15 milliós jelzálogot jegyeztek be, mert annyira rúgott az építési számla. Hasonló ingatlant Tarpán 3-4 millióért lehetett venni, és a telken a lakóépülethez még almáskert is csatlakozott. Vagyis olyan helyzet alakult ki, hogy ha valaki eladja az új vagy felújított házát, akkor a kapott vételáron felül még egy kisebb vagyont kellett volna fizetnie. A jelzálogbejegyzés mégsem volt teljesen fölösleges: visszafogta az új épületekkel való nyerészkedést.
Nemrég - kormánykezdeményezésre - törölték e jelzálogbejegyzéseket. Alapos indokkal: az amúgy is stagnáló ingatlanforgalmat még inkább ellehetetlenítette. Sorra haltak ki az öregek, és az örökösök - akik többnyire nem e településeken éltek - nem tudták értékesíteni a jó minőségű házakat sem. Ezek a lakatlanul álló házak gyors romlásnak indultak. A jelzálogtól megszabadulva legalább eladhatókká váltak. „A beköltözők többsége roma." (Vass Albert polgármester, Gulács.)
Az általam bejárt két periférián - a Beregben és a Dél-Nyírségben - tömegesen lakatlanok a házak. „Nyolcvannyolc ház van, amely még áll, de lakatlan. Némelyiket tízezer forintért kínálják." (Szabó Árpád, korábbi polgármester, Lónya. Lakosok száma 850.) „Nyolcvannál több az üres lakás. A forgalmi értékük pedig alacsony." (Csik Mihály polgármester, Nyírbéltek. A településen háromezren élnek.) De legkevesebb húsz házat a fecskefészeknyi falvakban is eladnának - üresen, lakatlanul.
A Bereg lakossága az 1960-as népszámlálás óta a felére csökkent. A természetes szaporodás - születések száma mínusz halálozás - ott pozitív, ahol sok roma él, bár már köztük se túl gyakori a négy gyereknél több. A migráció miatt azonban még a városokban (Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Nyírbátor meg a kisebbek) is csökken a lakónépesség. Figyelmeztetőnek tartom, bár kirívó eset, hogy 2004-ben a dél-nyírségi Bökönyben 24 fiatal pár kötött házasságot, és mind a huszonnégy elköltözött a faluból. Pedig a téglási Hajdúsági Iparművek a szomszédban található.
A költözés folyik, immár évtizedek óta. A perifériákkal az elmúlt évszázadban egyetlen rendszer sem tudott mit kezdeni. Ha semmit sem teszünk, akkor hamarosan vagy romagettók, vagy elnéptelenedett romfalvak, műveletlen pusztaságok maradnak a most még lakott tájakon. Mihamarabb cselekedni kell! A fekete vonatok újjáélesztését sem látom indokoltnak, a közeli (15-20 kilométeres) ingázás még elfogadható, habár ez is igen drága. Támogatás kellene rá, s ezt már évekkel ezelőtt javasolta az idézett Kitörési lehetőségek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében című elemzés. Nem talált meghallgatásra.
Mit tesz az Európai Unió? Igyekszik megteremteni a falvak népességmegtartó képességét. Ehhez urbanizáció kell, ami jó ütemben folyik nálunk is. És megélhetés is kellene, persze, ami nehezebb ügy. A tömegek röghöz kötöttek e vidékeken, méghozzá nem is jelzáloggal, hanem egy rosszabb körülménynyel: a hely leértékeltségével. Jártam olyan nyírbélteki házban - Kujbus Ferencék lakásában -, amelyet hatmillióért el szeretnének adni, hogy Debrecenbe költözhessenek. Vevő persze nincs, noha a ház már Nyíregyháza kertvárosaiban is a kétszeresét érné, a fővárosi agglomerátumban pedig nagyjából a háromszorosát.
Szinte lehetetlen elmozdulni a perifériákról. A családi házakban egy élet munkája testesül meg, de eladhatatlanok, vagy ha mégis kerül rájuk vevő, akkor a kapott vételárból még telket se igen lehet venni az ország virágzóbb vidékein, nemhogy hajlékot. Hová költözzenek? Se városi nyomortanyák, se más települések sem lennének képesek fogadni milliós létszámú letelepedni szándékozót. Márpedig nem lehet feladni e népesség segítését. Hogy nem szabadna erre gazdaságpolitikát építeni? Nem gazdaságpolitika kell ide, hanem ésszerű gazdaságszerkezet kialakítása.
Szabolcsban rendszeresen 4-6 ezer között van a betöltetlen állások száma, és ezek jó része - olykor fele - szakképzetleneket alkalmazna. Ám az összetoborzásuk még a nyíregyházi Flextronicsba se mindig sikerül, ahol nem ritkaság az operátorok (magyarán: betanított munkások) felvételét jelző hirdetés. Nagy a merítési lehetőség, kiváló az autóbusz-menetrend, helyből s helybe viszi a dolgozókat. Mégsem tolonganak.
Az okok sokrétűek. Kezdve ismét az oktatással. Senki, sem az általános iskola, sem a középiskola vagy szakképző nem tanítja meg a gyereket, hogy mi vár rá. Hogy vagy vállalkozó lesz, vagy alkalmazott, de mindenképpen keményen dolgoznia kell, hogy megéljen. Munkára nevelés nálunk egyszerűen nincs. Egyetemeken se. Bonifert Mária egyetemi oktató írja erről, s engedélyével idézem:
„A munkáltatók strapabíró, magánélettel szinte nem rendelkező munkatársakat keresnek, akik alkalmazkodnak az olykor hektikus munkarendhez, és teljesen azonosulnak a társaság céljaival. A végzettség néha másodlagos szempont: a lényeg, hogy az új kolléga sokat és nagyon tudjon dolgozni.
Csakhogy ez az, amire senki nem tanította meg őket. Magyarországon a 24 évnél fiatalabbak alig ötöde dolgozik - vagy dolgozott, akár időszakosan, alkalmi jelleggel -, míg Hollandiában a kétharmaduk. Sovány vigasz, hogy ez az arány a többi volt szocialista országban sem jobb.
Ma úgy jönnek ki a fiatalok az iskolákból, egyetemekről, hogy életükben nem láttak gyárat, még a mérnökpalánták sem. A bölcsészek lila ködben élnek 5-6 éven keresztül, s ha vége a »kegyelmi időszaknak«, s kiderül, hogy nincs állás, frusztrált, megkeseredett emberként mindent és mindenkit okolnak, csak önmagukat nem." (Borítékolt csalódás - A fiatalok többsége nem ismeri a kemény munkát, de nem is óhajtja megtapasztalni. Népszabadság, 2007. április 24.)
Bonifert Mária megállapításai valósak, s jelzik, hogy mérhetetlenül nagy a baj, és a perifériákon még az átlagosnál is nagyobb. Az ország szerencsésebb vidékein a fiatal előtt még vannak példák - többnyire a szülők -, hogy naponta frissen, megmosdva, megfésülködve, tiszta ruhában munkába kell indulni. A perifériákon ilyen minta nagyon kevés van. Sem a szülők, sem a rokonság nem dolgozik, vagy csak ritkán - legalábbis törvényesen. Másrészt a nagyüzemek szétszedetésével megszűntek a munkára nevelés alapvető intézményei. Ma roppant nehéz üzemi munkára fogni a fiatalabb nemzedéket. „A fiataloknak más álmaik vannak. Bódi Guszti, Győzike vagy kétszázezres fizetés, autóval... Az ebben a világban ábránd." (Orosházi Csaba volt gyárigazgató, Nyírgelse.)
A helyzetet nem igazán a munkanélküliség alakulása jellemzi legjobban - a regisztráció szabályainak változásai és megszorításai az Orbán-kormány óta gyakorlatnak számítanak -, hanem az 57 százalékos foglalkoztatási ráta, amely az egyik legalacsonyabb az Európai Unióban. A Gyurcsány-kormány már 2004-től megkísérelte a gazdaság kifehérítését. A rendbetétel ha lassan is, de megindult. A büdzsé hatalmas összegeket fordít - évente 300 milliárd körül - a tartós munkanélküliek foglalkoztatásának elősegítésére. Reménykedni lehetett benne, hogy a foglalkoztatási ráta lassan nőni fog. Nem ez történt. A KSH 2008 első negyedévére vonatkozó jelentése szerint az arány most 56,2 százalék. Vagyis csökkent! A 300 milliárd se hasznosult, olyannak tekinthető, mint a fájdalomcsillapító: ha elmúlik a hatása, újra sajog a fej.
Lehet legyinteni a perifériák 600-800 ezres népére, hogy rájuk nem érdemes gazdaságpolitikát alapozni, de azért számba kell vennünk egy-két mögöttes dimenziót is. „Olvastam a minap a KSH népességtudományi kutatójának demográfiai előrejelzését. Szerinte 2040-ben 1,6 millió cigány él az országban, miközben a lakosság létszáma 8,2 millióra csökkenhet. Nem szabad szembekötősdit játszaniuk az ország vezetőinek ezzel, hiszen a probléma már ma is égető... Amit tanítani szoktam: nem az asszimilációjukról van szó, hanem az integrációjukról. Be kell emelni őket a társadalomba, hogy annak értékes tagjaivá váljanak. Életvezetési szokásokat is kell a körükben terjeszteni, mert például mintegy tíz évvel kevesebbet élnek átlagosan, mint az egyébként alacsony átlagéletkorú magyar lakosság. Egészségi állapotuk nagyon rossz, erőteljes az alkoholizmus, a dohányzás pedig általános." (Dr. Hajnal Béla, a Nyíregyházi Egészségügyi Főiskola volt főigazgató-helyettese.)
Legyinthetünk-e rájuk? És legyinthetünk-e a hozzájuk hasonló módon tengődő, ma is legalább félmillió, periférián élő, többi magyarra? Figyelmen kívül hagyhatjuk-e őket a gazdaságpolitikában? Vagy elég, ha biztatjuk e társaságot: menjetek munka után?!
Az ellenzéki vezér a következő tíz évben egymillió új munkahelyet ígért. Nem mondta, hogy mely ágazatokban, s azt se, hogy az országban hol, de nyugodtan meg lehet kérdőjelezni ezt az állítást. Még százezer se lesz az, különösen nem ipari vagy szolgáltató, mert nem lesz rá munkaerő (lásd erről a Paloták a vadmacskásban című szociográfiámat, 2006). Attól pedig a Jóisten őrizze meg az országot, hogy önkormányzatok teremtsenek munkahelyet, vagy a kormány, mert abból az eddigieknél is nagyobb kudarc következik, pokoli drágán.
Hogyan lehet megélni 22-53 ezer forint havi segélyből? Rákényszerülnek a feketemunkára. Miért nem vállalnak állást a felkínált munkahelyeken? Ennek több oka van, például hogy elveszítenék a biztonságot (a segélyt és a mellé járó kedvezményeket, ingyenes juttatásokat, a gyerekek ingyentankönyveit, az ingyenes óvodai/napközibeli étkezést stb.). És ennél is súlyosabb, hogy szombatonként jön a hetesember a hiteltörlesztést behajtani, s a boltban is nyitogatják a füzetet a hétközi meg régebbi vásárlások bejegyzéseivel. Mindent fizetni kellene, s a jövő hétre sem nagyon marad pénz. (Egy fölmérés szerint a cigánylakások - többnyire C-típusúak - többségében nincs spájz. Meg más se, de most ezt emelem ki.) A megkapott pénzt a többi magyar is csak kevéssé tudja beosztani, és ennek nemcsak a mind magasabb rezsi az oka.
Ugyanakkor erős a késztetés némely vállalkozói rétegeknél a gyors gazdagodásra, és ebbe nem fér bele, hogy a béren kívül mást is fizessenek, mondjuk, társadalombiztosítási járulékokat. Még az alkalmi munkavállalói könyvecske (AMK) használatát se szeretik, pedig az abba beragasztott közteherjegy a valóságosnak töredéke, és levonhatnák az összeget az adójukból. Már persze ha fizetnének adót. (Az AMK a magyar munkaügy látványos tévedése: el kellene törölni!) E réteg naponta vagy hetente számolja kézbe a napszámokat. A feketemunka közös érdek a munkavállalóival. Ezt az érdekegyezést pedig roppant nehéz áttörni, különösen, ha az arra irányuló szándék tétova.
Mit tudunk? Azt, hogy nagyarányú a feketemunka mindmáig az építőiparban. Csak ott buknak meg a pallérok, ahol ellenőrzik őket, így a hatóság többnyire biztosra megy. Pedig a közepes családi ház értékét meghaladó (több mint tízmilliós) építkezéseket be kell jelenteni az adóhatóságnak. Mégis. Több százezer illegális munkavállalóról lehet szó. Megemlítek egy esetet. Nyíregyháza centrumában épült a város hatalmas üzletháza, a Korzó. Az építkezéstől ötven méterre található az Irodaház - ez a neve - bejárata, ahol a munkaügyi felügyelőség is található. A Korzó befejezése előtt munkaügyi ellenőrzést tartottak, és találtak negyvenvalahány feketemunkást. (Néhány főn még vitáznak.) Képzeljük el, mi van távolabb.
A perifériákon nehéz tévészerelőt, vízvezetékest, kőművest, villanyszerelőt és más szakembert találni, s ha mégis sikerül, akkor az ipar nélkül dolgozik. Ha netán van vállalkozói engedélye, akkor számlát nem ad. Ha valaki kérne, akkor az ilyen balga kereshet másikat, és szerencséje lesz, ha rossz híre nem előzi meg. Hentes, fodrász minden faluban van, csak a cégtáblát nem szabad keresni. A nyírbátori munkaügyi kirendeltség korábbi vezetője mondta el, hogy a körzet valamennyi biztonsági őre rendszeres vendégük volt a harmincnapos jelentkezéseken, vagyis úgy őrködtek, hogy közben regisztrált munkanélküliként tengették mindennapjaikat.
Aztán a mezőgazdaság. A KSH 2005-ös összeírása az egyéni gazdálkodókról olyan képet mutatott, hogy 200 ezer dolgozó teljes munkaideje hiányzik. Mivel az ágazatban a foglalkoztatás szinte kizárólag idényjellegű, ezt a számot nyugodt szívvel meg lehet szorozni kettővel. Nyilván a társas gazdaságok se tartózkodnak a napszámosok feketefoglalkoztatásától, ott azonban hamarabb meg lehet bukni vele. A kenyéririgység se kicsi úr.
Manapság ott tartunk, hogy a munkára jelentkező meg se meri említeni a munkaszerződést, de még az AMK-t sem. Tudomásul vette a kialakult állapotokat, a munkáltató pedig nem szeretné, ha ütődöttnek tartanák. Nem cselekszik érdekei ellen sem a munkavállaló (neki keresetre van szüksége), sem munkaadó (akinek olcsó munkásra). Általános vélemény, hogy az ellenőrzési metódusaink rosszak, szabályaink túllihegték a jogállamiság követelményeit, a vétkest óvják, a társadalmat nem. Nem elég, ha a hatóság videóra veszi a feketemunkát, név kell, anyja neve, születési hely és idő meg minden. Így nem lett ügy abból sem, amikor a felügyelők láttán a dolgozók szétfutottak, és csak huszonkét bicikli maradt utánuk.
Ám ennél cifrább esetek is történnek. Dr. Takács Tiborné, a szakszervezetek nyíregyházi jogsegélyese: „Igazságügyi szakértő voltam egy ügyben. A vásárosnaményi Interspannál történt egy halálos baleset, de nem a cég alkalmazottjával, hanem külső munkással. A bíróság azt kérdezte tőlem, hogy milyen jogviszonyban volt a munkáltató és a sértett. Munkabaleset csak munkaviszony keretében jöhet létre. Szerelték a fűrészporos silót, a sértett beleesett és meghalt. Cigányemberekből verbuválódott brigád dolgozott ott. Nem volt alkalmazva. Feketén... Az elhalt analfabéta hozzátartozóinak azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy munkaviszonyban állt, munkaszerződéssel... És ezt előbb a munkaügyi bíróságon... Lehetetlen!"
A feketemunkával szemben olyan erős a társadalmi érdek, hogy az igazi jogállamok keményen lesújtanak a vétkesekre. Németországban előbb dutyiba vágják őket, aztán kérdeznek. Franciaországban sem kesztyűs kézzel simogatják a svarcolót. Belgiumban területi adónyomozók figyelik ezt is, olyannyira, hogy a szűrés sűrűbb, mint a szitaszövet. Nálunk kicsi a munkaügyi hatóság - bár nemrég növelték a létszámot -, de cselekedni csak fegyveres szervezetekkel együttműködve tud. Az esetenként megszervezhető, de nem lehet gyakorlat. Új szabályozásra van szükség, ezt követeli a feketemunka nem csillapodó járványa.
A bármennyire megjavított ellenőrzés csupán arra jó, hogy kifehérítsen további rétegeket, azonban nem segíti a perifériákon élő 600-800 ezres tömeg megélhetését. Nem oldja meg a közcélú munka, mert azt ugyanúgy a büdzsé fizeti, mint a segélyeket, csak jóval drágább, és nem állít elő értéket. A közmunka inkább használható volna, de igazi céljai annak is ritkán vannak. (MSZP-s országgyűlési képviselő: „Közmunkával rég belefoghattunk volna a Duna-Tisza-csatorna megépítésébe.") Ipari munkahely a perifériákon sose lesz annyi, amennyire szükség lenne, ráadásul ilyen üzemet kétszáz munkásnál kevesebbel el se szabad indítani, annyi esetében azonban szinte megoldhatatlan a heti munkabérfizetés. A havi fizetés kínosan rossz a romáknak is meg a többi magyarnak is.
Olyan megoldást kell találni, amely e szakképzetlen tömeg javarészét képes hatékonyan, gazdaságosan és értelmesen foglalkoztatni. Ilyen ágazat egy van, méghozzá az, amelyiket még említeni se szeret az elegáns fővárosi közgazdászok egyike sem, mert snassz, lehangoló, szétdúlt, „romokban hever" (Békesi László). Ez az ágazat a mezőgazdaság. Itt talál alkalmi munkát több százezer honfitársunk, ami az éhség ellen használ, az emberi élethez azonban kevés, viszont a haszonélvezői a legnyomorgóbb településen is olyan palotákat építettek, amelyek láttán a Rózsadombon lakók is csettinthetnének.
Mi kellene ahhoz, hogy a mezőgazdaság betöltse e szerepét? A mai helyzete valóban kevéssé derűs. Pedig az egyetlen hazai termelő ágazat, amelynek export-import egyenlege pozitív. Ma még, mert ez az exporttöbblet évről évre erősen csökken. Ennek oka, hogy megbomlott az egyensúly a növénytermesztés és az állattenyésztés között. Exportunk jókora része ma már gabona és takarmány. Alapanyag. Búzát, kukoricát, napraforgót, repcét termelni nem kell munkáskéz, viszont ezek a korábbiakhoz képest ma jól eladhatók. Növekvő bajban van viszont a sertés és a baromfi, pedig mindkettőben nagyhatalomnak számítottunk pár évtizede. A gondok a tejtermelésben, a marhahústermelésben és a juhászatban is tapasztalhatók.
Kertészeti ágazataink jellemzője, hogy uniós tagságunk előtt egy évtizeden át a megadott beszállítási kvótákat csupán csemegekukoricában tudtuk folyamatosan teljesíteni, másban ritkán. Vagy inkább sose. A termékeink nem voltak alkalmasak a piaci értékesítésre, máskor - és ez volt a gyakoribb - egyszerűen nem volt árualapunk hozzá. Ma sincs. Hiába szűnt meg a kvótarendszer. Az ágazatok piacszerző képessége szinte a nullával egyenlő. Nincsenek megfelelő értékesítő szövetkezetek, amelyek piaci tényezőknek lennének tekinthetők, a termelés anarchikus, az értékesítés zömmel a nagybani piacokon zajlik. Ez többnyire fekete. (Most is, amikor elvileg kötelező lenne a nyugtaadás.) Mind a zöldség-, mind a gyümölcstermesztés messze lemaradt technológiai szempontból a fejlett országokétól. Idehaza a termelés ott is kézi munkával folyik, ahol gépesíthető lenne. Ennek következtében olyan kicsik a volumenek, hogy azokkal ésszerűen nagy jövedelmet nem lehet elérni, tehát a technológiai fejlesztés is illúzióvá válik. Zöldséget termelni öntözés nélkül szinte lehetetlen. A korszerűtlen struktúra miatt mára megszűnt például a Tisza mentén a hatvanas években megépített mind a tizenkilenc öntözőfürt, mert a gazdák nem használják. „Hazánkban sajnálatosan, a jó szándékú és hasznos kezdeményezések, a sürgető igények ellenére, következetes és reális programok, valamint a végrehajtási szándék híján az öntözés szégyenletesen alacsony színvonalon tengődik." (Ligetvári Ferenc akadémikus.)
A perifériákon csaknem mindenütt lehet zöldséget termelni, csupán annyi a feladat, hogy a talajhoz és a termőtájhoz megfelelő termékcsoportot kell kiválasztani. Van helyünk velük az Európai Unió napja alatt? A primőrökkel az észak-afrikai és a mediterrán országok verhetetlenek, mi csupán réseket tudunk találni, ám később náluk túl meleg van, és akkor nem köt például a paradicsom. (Amit itt leírok, az nem csak elmélet. Kicsiben - egy faluban - megvalósítottam a hetvenes években. És a településen hadra fogható munkaerő nem is volt elegendő hozzá, autóbuszt kellett vennünk, hogy pótoljuk máshonnan.) Lényegesen növelhető lenne a mezőgazdaság exportpotenciálja az ágazat gyors és célzott fejlesztésével. Emellett a ma feketemunkát végző tömegek tevékenységét is ki lehetne fehéríteni, arról pedig szót se ejtsünk, hogy mi lesz e sok százezernyi magyarral, ha megöregszik. Ma úgy tűnik, hogy majd kegyelmi nyugdíjat kap valamennyit - ha kap.
A zöldségtermesztés még a mai járulékok mellett is jóval nagyobb jövedelmet képes nyújtani a gazdának, mint a gabona. És persze az országnak is, hiszen a termőtáj az egyik legszerencsésebb Európában. Nagy értékű exporttal az ágazat visszaszerezhetné a régi gazdasági pozícióit. (A szakminisztérium ma inkább a gyümölcsösök telepítését ösztönzi. A gyümölcsös jó kiegészítője lehet a zöldségtermesztő gazdaságoknak, de behatárolt idényjellegű munkái miatt arra nem lehet foglalkoztatást alapozni.)
Mi kellene mindehhez? Például korszerű szövetkezetpolitika. Hatalmas támogatásokat kaptak a baloldali kormányzattól a termelői értékesítő szövetkezetek vagy ezek formációi, e támogatások azonban nem hasznosultak eléggé. E szövetkezetekben a termelés a tagok gazdaságaiban folyik, csupán az értékesítés közös, meg amit még a tagok azzá tesznek. (Például a kutatást és fejlesztést, ha sokáig akarnak fennmaradni.) Ma még mindössze két olyan csoport van az országban, amelyik ígéretes, és a jövőben versenyképes lehet. (A Mórakert TÉSZ és a volt Parmalatot megvásárló Alföldi Tej Kft.) Korszerű szövetkezetek nélkül a piacszerzés reménytelen.
Aztán. Meg kellene szabadítani az egész mezőgazdaságot az adókedvezményektől. Az őstermelés a fennállása óta egyetlen munkahelyet sem teremtett, viszont a feketealkalmazással még azok elől is elszívta a munkaképes tömegeket, akik legálisan akartak foglalkoztatni. A személyi jövedelemadóról szóló törvényből egyszerűen ki kellene hagyni minden olyan paragrafust, amely a mezőgazdaságra vonatkozik. (Meg hát megszüntetni az evát, a feketegazdaság másik bájos táptalaját.)
Ma a zöldségtermelők két-három hektáron dolgoznak, a nagyobbak is csupán a háromszorosán. Ehelyett legalább 50-100 hektáros üzemekre lenne szükség, esetenként harminc-negyven munkással és a technológiai forradalom eredményeinek átvételével. Úgy tűnik, ebben a szerkezetben a perifériákon 300-400 ezer ember gazdaságosan foglalkoztatható lenne.
Nem ártana egy átfogó program az itt csak érintett megoldási lehetőségekre. Száz év után jövőképet kéne adni a perifériáknak. De nem vagyok optimista. A feltételek teljesítéséhez senkinek nem fűlik a foga.
„A korszerűség kulcsa a falu. A sah megittasult az atomerőművek szolgáltatta villamosítás víziójától, a számítógépekkel irányított futószalagoktól, a hatalmas olajvegyipartól. De egy elmaradott országban mindezek a korszerűségnek csupán imitációi... Ameddig a falu elmaradott, addig az ország is elmaradott lesz, még ha ötezer gyár működik is benne." (Ryszard Kapuscinski: A sahinsah. Budapest, 1982, Európa, 177-178. o.) Az a három évtizeddel előbbi Irán volt. Ne figyeljünk rá?
Az elmaradott perifériák sorsa eddig nem túlzottan érdekelte se az egymás torkolászásával végletekig elfoglalt politikus-ensemble-ot, se a közvéleményt, azonban eljöttek azon idők, amikor a rendszerváltozáskor elmulasztott döntéseket végre meg kell hoznia az országnak. Ez nem volt eddig se fájdalommentes, és eztán sem lesz az. Most egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a közéletben azok az indítványok, hogy miként lehet lefaragni a szociális és jóléti kiadásokat. Ennek élenjáró vesztese megint a perifériák népe lesz, cigányok és a többi magyar. A legvédtelenebbek. Megtörténhet, hogy Miskolc vagy Ózd, Nyíregyháza vagy Debrecen egy szlovákiai körzet központjának, Tőketerebesnek a sorsára jut. (Ott rendőri, sőt katonai erővel kellett leverni a megszorítások miatt kirobbant éhséglázadást.) Üzleteket rohanhatnak le, fosztogathatnak és gyújtogathatnak. Az éhező ember nem fontolgat.
Az elmaradott perifériák esélye egyben az ország esélye is. Egyik nélkül a másik aligha megvalósítható. Ma úgy érzékelhető, hogy a sál annyira megcsavarodott, hogy most már kötélként szorítja a társadalom nyakát. Cselekedni kellene, mielőtt fulladozni kezdünk.