Beck Tamás
„Nem, nem tudok még emlékezni rád."
(Várady Szabolcs)
Te nem haltál meg. Csak vádalkut kötöttél
a Mindenhatóval ellenünk és Ő téged,
mint védett tanút, eltüntetett a szemünk
elől; kaptál új nevet, identitást-talán
egy Tescóban töltöd fel a polcokat napi
nyolc órában áruval, vagy fogorvosi
asszisztensként hallgatod főnököd pimasz
megjegyzéseit a fenekedről... Esténként
új férjed horkolva szunyókál már, amikor
hazatérsz, gyerekeid pedig bömböltetik
szobájukban a rockzenét, de nincs kedved
szólni nekik. A kihűlt vacsorát unottan
odébb tolod, egy martinit futtában
felhajtasz, az éjjeliszekrényhez
támolyogsz és a fiók legaljáról
előkotorgatod előző életed
maradványait: fényképeket, melyeken
ki tudja, hogy miért, csak te nem mosolyogsz
naivan - mintha már sejtenél valamit -,
Attila fanszőrzetéből egy masnival
összekötött csomót, amit emlékül
adott neked, amikor elvetted tőle
a szüzességét... és így tovább. Sírni kezdesz,
talán a telefonkagylót is fölemeled,
hogy az utolsó pillanatban meggondold
magad; hiszen mi jó pár időzónával
arrébb helyezkedünk el és mi van, ha éppen
alszunk? Különben is - motyogsz - világosan
értésemre adta Isten, hogy ezek
veszélyes bűnözők, akik ha megtudják,
hogy élek... Higgyék inkább, hogy kötélen
himbálózom, mint felfüggesztett ítéletük,
mondják csak: „halála egzakt valláskritika"!
Egy konzumlány fedezte fel, hogy férfi
vagyok, büszke volt, mint aki új állatfajt
azonosított, amelyről úgy tudták, hogy
már évmilliókkal ezelőtt kipusztult,
erre tessék, háborítatlanul végigélt
minden világháborút? A felfedezők
örömével expedíciókat szervezett
testem belsejébe. A lélek tökéletlen
égése az orgazmus - mondta -, de sosem
tudjuk előre, mi lesz az égéstermék!
Csillagtalan, fülledt éjszaka volt az
afrodiziákum, s úgy aludtunk el egymás
mellett, mint akiknek kloroformot nyomtak
az arcához titokzatos emberrablók, hogy
a valóságon átutazva majd egy
másik térben, másik időben térjünk magunkhoz,
amelyet régen kihalt állatfajok
népesítenek be, s amelyben végbemegy
a lélek tökéletes égése is.