«Vissza

Rapai Ágnes

Fény

Túl magasra akart repülni,

pedig elég lett volna ott maradni a kályha mellett.

Melegségre vágyott, hát megkapta.

Elfeketült, a földre zuhant.

Túl mélyre akart merülni,

ameddig ember még nem merészkedett,

Gyöngyöket szórjak a disznók elé? -

futott át az agyán, aztán elfehéredett.

Túl messzire szeretett volna vándorolni,

hátrahagyva fényképalbumát, jegyzetfüzetét,

megfájdult a feje, ha belegondolt.

A sivatagig jutott, vörösre égett.

Túl közel akart jutni a fényhez,

értelmével felfogni a világosság természetét,

de az eltaszította magától,

megvakult.

Múmia

Hónod alá csapod,

megszokásból beviszed a házba,

pedig nem is a kedvenc háziállatod,

ásítasz, s úgy dobod az ágyra,

ahogy kulcsra zárod a bejárati ajtót,

ahogy rágyújtasz,

ahogy kávét főzöl,

ahogy bekapcsolod a tévét;

Voltaképpen jól érzed magad,

amíg szét nem bomlik szinte magától,

kis időnek el kell telnie, hogy felfogd,

a kezedben tartod,

a bomlásnak tehát itt az ideje, gondolod,

s abban a pillanatban eszedbe jut,

milyen ragyogó testnek láttad

még a múlt hónapban is;

Belenézel,

fekete lyukat váj agyadban

a kiváncsiság helyén,

elkezd forogni a szoba, megpörget,

fekszel az ágyadon, míg magába szippant

a huzatos hasadék, az ablaktalan kabin,

nem tudsz megmozdulni, a fizika nem enged,

olyan vagy, mint ő, pontosan olyan vagy.