«Vissza

Ágai Ágnes

Kép keretben

Egy arc. A sötét tónusból kiviláglik.

Két szem. Nézi a festőt,

aki festi a festőt. Önmagát.

Szomorú arc. Gyűrött vonások.

Kék, fehér, néhol piros vonalkák.

Az ecset festékbe mártott szálai,

vászonra kenődött csíksorok.

A háttér dúlt szobabelső.

Félig nyílt ablak. Ferde fénysugár.

Távoli alakzat, nyújtózó macska

vagy ledobott kabát

A festő szeme szigorú, talányos.

Tekintete átszúrja a képet,

szemedbe fúródik, ott megül,

és visszanéz a festőre, aki fest.

Festi a festőt. Önmagát.

Reménytelen

A mesterek nem dalnokok,

a dalnokok nem mesterek.

Ajkamra égett mind a szó,

dalolni immár restellek.

Ha fú a szél és döng az ég,

hajónkba hullám tép bele,

letört árbócán nincs legény,

mindnyájan süllyedünk vele.

Az ének kőbe ütközik,

a kő roncsolja szerteszét,

elfújja őt a fergeteg,

kopáran teng a partvidék.

Dallani nincsen már kinek,

a fül iszappal van teli,

a föld alattunk széthasad,

és álmainkat elnyeli.