«Vissza

Horváth Ferenc

Egy szonettkedvelő költő
műhelytitkaiból

A lenge jambusok szolid zenéje

szonettnyi térben érzi jól magát -

s olyik poéta ósdi szenvedélye:

leszívni jól e forma telt szagát.

Örök zenében, ősi jambusokban,

vigasztaló szonettben él a költő:

kerek, tanári, játszi verssorokkal

akármilyen hiányt vagy űrt betölt ő.

A töltelék: a mély-sekély szegélye -

a telt-üres szonett ilyes veszélye

ezúttal is felette szembeötlő.

Beburkolózva chamre-os ál-sorokba,

szolid zenébe, lenge jambusokba -

szegény poéta szimpla hurkatöltő.

Olykor

Olykor már azt gondoltad: „Végre megvan!"

S rádöbbenhettél rögtön: „Mégse, nincs meg."

Cúgos cipő volt horgodon a nagy hal,

s ahol kopogtál, nem leltél kincset.

Ha egzakt lenne, mondjuk, mint a mértan,

e világban gyűjthetnél - már ha! - kincset.

A mégis birtokolhatókhoz mérten

uralkodók maradnak így a nincsek.

Tétovázol: „Ugyan hová tekintsek?

Ki áll mellém? Vajon kinek segítsek?"

A cél kiszenved bármiféle célban.

Van asztalod, azt mégiscsak terítsd meg,

a semminek valamijét tekintsed -

s szákodba szökkent önként majd az ottan.