«Vissza

Szöllősi Mátyás

Önkívület

„Elkapni most a kézzelfoghatót!"

- mondják, de mindig felhangzik a „Még nem!"

a fárasztó körök után, s a szó

belül: „ma ennyivel lehet beérnem..."

Játékuk impozáns, bár undorító.

Eddig csak ők ittak - ideje kérnem!

Az éjszakát unom: a csődület

maga a frusztráló önkívület.

Homlokom izzad, pedig semmi dolgom.

Az egyedüllét valahogy nehéz.

Jelenlétüket megbecsülve gond nyom -

Az egyedüllét mégis tévedés,

úgy érzem. És az újra nyíló fronton

két szemem között: kétségbeesés -

S már-már a végső pillanathoz érve

előttem az újdonság terebélye:

„Őt jobban meg kéne becsülnöd!"

- mondják, és talán igazuk lehet.

Az összepréselt éjszakák között

talált nyugalmam is csak élvezet,

mint annak, ki gyűrt homlokkal szökött

el, hogy megkeresse, hogyan tehet

magának csakis annyi szívességet,

hogy nem ilyen nyamvadt holnapban ébred.

Az sem zavar, hogy sokan ismerik.

Nyugodt szívvel ad, és én elveszek.

És végre egyszer az sem tévelyít:

nincsenek alapok, ígéretek.

S legyen bizonyíték, hogy szétterít

puhán gyengébbnél gyengébb réseket.

A szívtelenség itt legalább érdem,

ebben a feledhető szenvedélyben.