Adolf Loostól, a bécsi szecesszió premodern irányának mesterétől származik a szigorú kijelentés: az ornamentika bűn. Tehát vonzó, tenném én hozzá, titkon mélyen egyetértve Wahorn Andrással, s egyúttal lerántva a leplet a puritán építészről, hisz elég közelebbről megnézni az épületeit, hogy fölfedezzük rajtuk a bűnbeesés nem is annyira rejtett nyomait. Wahorn viszont nem rejtegeti, hanem közszemlére teszi a díszítmény elfajulását, a magasabb ízlés, a „fentebb stíl" elkorcsosulását, a tiszta formák és fennkölt jelentések közönségesbe fordulását. Jól teszi, hisz láttuk, hova vezetett a művészet világának arisztokratikus elkülönítése a mindennapokétól. Új esztétikai kánon, mondhatnánk azt is, új mitológia megalkotására tesz könnyed és kaján, ám minden ízében végiggondolt kísérletet. És közben módszeresen pukkasztja is a polgárt, nem utolsósorban a művészettel foglalkozó hivatásosok rendjét. Pukk, pukk, pukk!
Gauguint, az európai művészet agyonismételt formáitól, kiüresedett ikonográfiájától, devalvált mítoszaitól keletkezett csömöre Tahitira vezérelte. Wahornt a vásárba, a KGST versus kínai piacra, az aluljárók standjaira. Mert az orientalizálás lehetőségei nálunk beláthatatlanok. Hiúságok vására, konzumált eklektika. És lám, azt tapasztaljuk, hogy ebből a gyanús televényből nemcsak új tárgytípus, hanem új, egyéni stílus is sarjad. Az ehető tanga, a céllövöldei jutalomtárgy, a pompes funčbres (gyászpompa), valamint az arisztokratákét utánzó nagypolgári berendezkedés ízlésrétegeiből táplálkozik ez a szürreális tárgykollázsokban testet öltő maniera. A díszpárna a nagy- és kispolgári otthonnak és a benne lakók által egykor több-kevesebb rendszerességgel fölkeresett bordélyháznak egyaránt reprezentatív és multifunkcionális tartozéka, a készítői és használói kreativitás igazi próbája. De párnán nyugszik a felravatalozott halott feje is, csakúgy, mint az ő tisztes és erényes életét dekoráló kitüntetések. Wahorn párnáiban mindazonáltal van valami a votivtárgyakat eszkábálók, ereklyéket és kegyképeket feldíszítők ájtatos buzgalmából is. No meg az új-guineai lugasépítő madár hímjének célirányos igyekezetéből. Ez a madár a természet színes ajándékaiból összeállított bravúros, ám minden praktikus célt nélkülöző alkalmi építményekkel igyekszik elnyerni kiszemelt párja kegyeit. Legyen a felhasznált anyag szentelt viasz, fémhuzal, polion, legyen ág, levél, tarka bogyó, fényes rovarpáncél, e kisded összeállítások az áldozat, a felajánlás tárgyai. Ahogy Wahorn üveggyöngyből, műszőrméből, műselyemből és fából faragott, szárnyas műpéniszből (vö.: a rómaiak fogadalmi tintinnábulumai) montírozott objektjei sem egyebek, mint a vágy, ha tetszik, a paráznaság poétikus és ironikus oltárai. Kultusztárgyak, melyek díszes keretbe foglalják a „magasabb rendű tudatformák" - vallás, művészet - tiszteletre és hódolatra méltó objektumait: szentek szétszóródott csontocskáit vagy egy festői életmű forgácsait. Jelen esetben autonóm rajzokat, kollázsokat, a vágy titokzatos tárgyáról szerkesztett folytatásos képregény beszédes kockáit. A kontextus persze új minőséget hoz létre, olyannyira, hogy néha nem is könnyű eldönteni, mi minek a függeléke. A befoglalt rajzot vagy a befoglaló közeget tekintsük-e applikációnak? Wahorn tudatosan játszik azzal a kétértelműséggel, amit az alkalmazott textíliák (csipkék, tüllök, paszományok) érzéki tulajdonságai és a rávarrott tárgyak (gombok, fehérneműkapcsok) keltette asszociációk ambivalenciája gerjeszt. A nagy felöltöztetési manőver voltaképpen a vetkőztetést célozza. Eredménye a közszemlére tett intimitás. A voyeur figuráját a művész és a néző játssza, kettős szereposztásban. Az öltöztetőszekrény jól őrzött kulcsa Wahornnál van. Lehet, hogy belevarrta egy párnába.
Várkonyi György