Csepeli György
Bokros Lajos volt pénzügyminiszter Rádai Eszternek adott egy interjút, melynek szövege megjelent az Élet és Irodalom 2008. május 9-i számában. Mihancsik Zsófia egy hónappal később a Mozgó Világ hasábjait használja fel rá, hogy a független szakértő szerepében tetszelgő egykori politikus szemére hányja az interjú néhány kitételét, s sajátos, a politikai tábor csak egyik felét kritizáló megközelítését. A szemrehányás műfajából következik, hogy az írásban az indulatok némileg elhomályosítják az indokokat.
A Bokrossal szemben felhozott indokok közül a legérdekesebb a nép és a reformok összeférhetetlenségének problémája, melyre Bokros nem tud értelmesen reagálni. Ugyanakkor az elmúlt két év történései alapján nyilvánvaló, hogy a 2006-ban hivatalba lépett kormány mit sem tudott kezdeni azzal az ellenzéki gátlástalansággal, mely a reformokkal szemben mutatott népi ellenállás kezelésére mutatott kormányzati képtelenségből táplálkozott. Mihancsik Zsófiának teljesen igaza van, amikor azt rója föl a hírneves csomag egykori összeállítójának, hogy kesztyűs kézzel bánik az ellenzékkel, s indokolatlanul indulatos a kormányoldallal szemben, melynek egyik szárnyát különösen megrokkantotta a közösen vetett szél okozta vihar aratása.
A lényegi kérdés, hogy egy politikai erő miként győzhet meg egy népet olyan reformok szükségességéről, melyet a nép maga nem akar belátni, s ráadásul van egy másik politikai erő, amely nem válogat eszközeiben, ha arról van szó, hogy ellehetetlenítse ellenfelét, még ha győzelme pirruszi lesz is (ha lesz), hiszen a szemét szőnyeg alá seprése nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben sem célravezető módszer a nehézségek megoldására.
Bokros reálisan sorolja fel azokat a területeket, amelyeken már régen lépnie kellett volna annak, akit a nép egyszer vagy másszor uralomra segített, s Mihancsiknak igaza van akkor, amikor Bokrost igazságtalanságban marasztalja el, nem mutatván semmiféle empátiát a második Gyurcsány-kormány iránt, amely a konvergenciaprogram Szküllája és a reformokkal szemben mutatott, ellenzék által bujtogatott népi ellenállás Kharübdisze között kísérletezett a vizitdíj, a kórházi napidíj, a tandíj bevezetésével. Mihancsik könnyen rajtakaphatta volna Bokrost a szelektív kritizáláson, ha arról is ír, amiről Bokros nem volt hajlandó beszélni. A kormánynak voltak ugyanis bevált reformlépései. Ezek sorában említhető a patikareform vagy a felsőoktatási intézmények vállalkozásait lehetővé tevő reform, az elektronikus ügyintézést lehetővé tevő rohamosan népszerűsödő ügyfélkapu vagy az autópályák megépülése, mely mérhető pozitív gazdasági és társadalmi hatásokat eredményez már rövid távon Miskolcon, Debrecenben, Szegeden. De ide tartozik az EU-tagság pozitív szaldója, ha a mérleget nem az UMFT nehézkesen és bürokratikusan működő mechanizmusai felől, hanem a mezőgazdasági kifizetések felöl vizsgáljuk, melyek politikai kamatait Gráf József élvezi.
Mihancsik mintha túlértékelné Bokros Lajost és az általa képviselt attítűdöt. Az ország jelenlegi helyzetében nem tartom lényeges kérdésnek, hogy Bokros vagy más eladta-e már vagy egyáltalán el fogja-e adni a lelkét a Fidesznek. Azokat a kérdéseket tartom lényegesnek, melyeket Bokros felvet, még ha meg is értem, s helyeslem Mihancsik indulatát, mellyel sértődött pozőrnek láttatja az egykori pénzügyért, aki nincs magában, számos társa járja az egyébként senki által nem nézett televíziók stúdióit, és írja tele a senki által nem olvasott sajtó lapjait.
Az igazi probléma, hogy nincs diskurzus arról, hogy milyen utat válasszon az ország, melynek választói nem akarnak új utat választani, mert azt hiszik, hogy az út, melyen járnak, jó. Pedig nyilvánvaló, hogy a közigazgatás helyzete abszurd. Értelmetlen pazarlás sok ezer önkormányzatot fenntartani, miképpen finanszírozhatatlan a 40 budapesti és 120 vidéki kórház, a 100 felé közelítő felsőoktatási intézmény, a 3 közszolgálati műsorszolgáltató, a pontos adatbázisok hiányában nem differenciáló, soha meg nem térülő sok százmilliárd forint, mely szociálpolitikai segélyekre megy el. És akkor még nem beszéltünk az egyre hangosabban ketyegő nyugdíjbombáról.
A másik probléma, hogy nemcsak a diskurzus hiányzik, de ha lenne, akkor sem lenne hallható, látható, mert nincsenek fórumok, melyek helyt adnának a dolgot magát vizsgáló nézetek között zajló vitáknak. Mihancsik helyesen látja, hogy nem megoldás, ha valaki a függetlenség álcájában sunyit, hevesen bírálván az egyik politikai oldalt, miközben hallgat a másik politikai oldalnak felróható szempontokról, ugyanakkor nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetben a pártos újságírás, a pártos értelmiségi kiállás használhatna, még ha nyíltan, rejtőzködési vagy megfelelési kényszerek nélkül tör is felszínre. Miként Mihancsik, én sem hiszek a szakértői kormányban, de abban hiszek, hogy a közigazgatás, az egészségügy, az állam által finanszírozott közszolgáltatások, a felsőoktatás, a nyugdíjrendszer és a szociális segélyezés rendszere csak akkor reformálható meg, ha nem válik politikai csatározás prédájává. Amint politikai indulatok szüremlenek be ezekbe az eredendően közpolitikai kérdésekbe, vitathatatlanná válnak, s csak mélyítik, szélesítik azt a gazdasági és politikai analfabetizmust, melynek fenntartásáért a jelenlegi ellenzék oly sokat tett és tesz.
A magyar nép leválthatatlan. Nem fog megváltozni semmilyen reformretorika kedvéért. Mindig azt fogja megválasztani, aki elcsábítja, s azt fogja elküldeni, aki megcsalja. Mire a nép számára kiderül, hogy ez a taktika hibás, addigra késő lesz, de a halogatók hivatkozhatnak rá, hogy kibekkelték a szükséges változásokat, s addig is jól ment nekik, amíg be nem következett a krach. Ismerjük ezt a mentalitást, melynek keserű gyümölcse volt a német megszállás 1944-ben, az ország lehetetlen mértéket öltő eladósodottsága 1989-ben.
Nem tudok jobb példát felhozni, mint a reformkorét, amikor sikerült ötvözni az ész és a szív politikáját, aminek eredményeként az érdekek egyesítése jegyében létrejött a polgári Magyarország. Az irracionalitás, piacellenesség, tőkeellenesség, tudás- és innovációellenesség Magyarországával szemben nem lehetetlen feladat a toleráns, kreatív, észszerű, gazdaságában növekedő Magyarország programjának képviselete. Más kérdés, hogy nem feltétlenül Bokros Lajost bíznám meg ennek a Magyarországnak a propagálásával.