Vásárhelyi Mária
Miközben az egyik oldalról messzemenően egyetértek Mihancsik Zsófia elemzésének legfontosabb téziseivel, és magam is érzékelem az értelmiség szerepfelfogásának és politikai szerepvállalásának visszáságait, a másik oldalon a jelenlegi kormány értelmiséghez való viszonyában is számos problémát látok.
Ami a probléma első felét illeti, magam is súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség, illetve ennek a médiához hozzáférő és a médiában megjelenő része az elmúlt években nem tekintette feladatának (tisztelet a kivételnek) hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek. És itt alapvetően nem konkrét intézkedések, hanem a társadalmi mentalitás - a közgondolkodás, az egyének saját életéhez, jövőjéhez, illetve a közösséghez, a közügyekhez való viszonya - megváltoztatása melletti kiállásra gondolok. Mint ahogy nem csupán a politikai elit, hanem az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható azért, hogy itt a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc év alatt, ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett az emberekben a kádári mentalitás, az illúzió, hogy „mindent lehet, csak akarni kell", hogy csupán a hatalom, illetve az állam akaratán múlik, hogy mennyi jut a lakosságnak a javakból. Tizennyolc év alatt még azt a pofonegyszerű összefüggést sem sikerült megértetni az emberekkel, hogy csak annyi elosztható pénz van, amennyit mi, adófizetők befizetünk, és hogy a közösből csak egymás rovására juthatunk előnyökhöz. És nem kerülhető meg a média és a médiaértelmiség felelőssége abban sem, hogy a lakosság jelentős része valóban közgazdasági analfabéta, és nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt.
A legsúlyosabb problémának azonban - az előbb elmondottaktól nem függetlenül - azt tartom, hogy az elmúlt több mint másfél évtized során egyáltalán nem sikerült az emberekkel megkedveltetni a demokráciát és a szabadságot, meggyőzni őket arról, hogy ezek olyan alapvető értékei jelenlegi társadalmi berendezkedésünknek, amelyekre nemcsak büszkék lehetünk, hanem amelyek megvédése elemi érdekünk. Gyakran élcelődünk afféle európai kulturális fölénnyel a kisvárosi amerikai társadalom bornírtságán és korlátoltságán, ám gondolhatunk róluk akármit, ezek a bornírt és korlátolt emberek mégis tisztában vannak azzal, hogy mit jelent számukra, hogy egy szabad és demokratikus ország állampolgárai, büszkék erre, és vigyáznak rá. Mert kisiskolás kortól sulykolják beléjük az állampolgári ismereteket, azt hogy mik a jogaik és a kötelességeik, hogy mindez miért fontos, és hogy miért legyenek büszkék arra az országra, amely a szabadságot és a demokráciát biztosítja számukra. Az átlagamerikai nemzeti büszkesége elsősorban nem letűnt korok vélt vagy valós történelmi hőstetteiből, hanem abból táplálkozik, hogy egy demokratikus és szabad országban élhet. Nálunk pedig, amint ezt számos kutatási eredmény is bizonyítja, a szabadságot a többség fárasztó és terhes nyűgként, a demokráciát pedig körülményes és felesleges játékszabályok gyűjteményeként éli meg. És a Kádár-rendszer iránti nosztalgia nem csupán a korabeli létbiztonságnak szól, hanem a „gyermekkorba való visszavágyásnak" is, annak az együgyű és gyermeteg felelőtlenségnek, amely megkímélte az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről. Mindez pedig nem csupán azért alakult így, mert sem a politikai elit, sem az értelmiség nem tekintette feladatának, hogy ezeket az értékeket mint fontos és megbecsülendő vívmányokat jelenítse meg az emberek előtt, sőt az elit nem elhanyagolható része tudatosan visszaélt a társadalomban dominánsan tovább élő felelőtlen infantilizmussal, hanem azért is, mert a médiaértelmiség nem elhanyagolható részének gondolkodásában sem minden mást megelőző értékként jelennek meg. A magyar médiaértelmiség - itt elsősorban a politikai elemzők jelentős részére gondolok - állapotát a „Machiavelli erényei nélküli machiavellizmus" fejezi ki számomra leginkább. Miközben ugyanis a hazai politológiából hiányzik Machiavelli lenyűgöző éleselméjűsége, elemző készsége és hazája felemelkedése iránti sziklaszilárd elkötelezettsége, aközben tökéletesen magáévá tette a machiavellista „cél szentesíti az eszközt" attitűdöt. A cél pedig az esetek döntő többségében kizárólag a hatalom megszerzésére korlátozódik, és mellékessé válik, hogy az adott politikai erő milyen célok érdekében akarja megszerezni a hatalmat, és az is, hogy milyen eszközöket vesz igénybe a hatalom megszerzése érdekében. A politológiai elemzések többségét a cinizmus és a normavesztés jellemzi, azt sugallják, vagy mondják ki nyíltan, hogy az a politikus és politikai csoport érdemli meg a hatalmat, amely birtokában van az ennek megszerzéséhez szükséges eszközöknek. És hogy történetesen éppen demokratikus vagy autoritárius hatalomgyakorlásra készülnek, és demokratikus vagy antidemokratikus eszközökkel kívánják megszerezni a hatalmat, ez nem minősíti a törekvéseiket. Mindez pedig azt is sugallja, hogyha valaki egyszer megszerezte a hatalmat, akkor attól a perctől kezdve azt tesz vele amit akar, nem köteles szem előtt tartani a jogállami és demokratikus normákat sem. Ebben a megközelítésben két választás között a hatalom működésének egyetlen normája a népszerűséget jelző mutatók állása. Ennek megfelelően mindaddig, amíg a közvélemény-kutatási adatok azt jelzik, hogy a közvélemény többsége támogatja a hatalmon lévők törekvéseit, azokat az elemzők helyes döntésnek tekintik, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e a demokratikus és jogállami normáknak vagy akár az ország hosszú távú érdekeinek. És a törekvések csak akkor válnak kritikussá, ha az adatok azt jelzik, hogy következményükként csökken a hatalom gyakorlóinak népszerűsége és támogatottsága. Márpedig én úgy képzelem, hogy a politikai elemzőt éppen az kellene hogy megkülönböztesse a politikáról a konyhában filozofálgató háziasszonytól, hogy rendelkezik egyfajta szilárd ideológiai-politikai értékrenddel, amelynek origójában a demokratikus normák állnak, és mindent ehhez viszonyítva értékel. Egy politikai döntés megítélésekor pedig legelőször azt mérlegeli, hogy az megfelel-e a demokratikus normáknak. Ha nem így tesz, akkor akarva-akaratlanul a populista törekvések ideológusának szerepét ölti magára, és a demokratikus normák megszilárdulása helyett az eróziójukhoz járul hozzá.
Egyetértek a vitaindító írás szerzőjével abban is, hogy az értelmiség egy része nem akarja vagy nem képes elvárásait a politikai realitásokhoz igazítani vagy tágabb értelemben az elmélet és a gyakorlat, a vágyak és a lehetőségek között megtalálni a kompromisszumot. Ez azonban nem hiszem, hogy kizárólag a hazai értelmiség jellemzője lenne, és abban sem vagyok biztos, hogy ez nem járul hozzá a döntésekben a helyes arányok kialakításhoz. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha minden értelmiségi „sültrealista" lenne, ha mindig mindenki a lehetőségekhez szabná vágyait, hiszen szükség van az idealistákra és az álmodozókra is a középút megtalálásához. Itt mindig az arányosság kérdése a fontos.
És persze én is látom az értelmiség jelentős részének politikai helyezkedését, ami szerintem egyébként már 2002-ben elkezdődött. Most pedig, amikor a közvélemény-kutatások elsöprő Fidesz-győzelmet valószínűsítenek, nem lehet nem észrevenni a tolongást a damaszkuszi úton. Ez pedig már átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon milyen volt a viszonya a kormánynak az elmúlt 2-4-6 évben az értelmiséghez. A miniszterelnök úr nyilvánosan és félig nyilvánosan is több alkalommal fájlalta értelmiségi támogatottságának hiányát, és szóvá tette, hogy a balliberális oldalnak nincs olyan lojális és elkötelezett értelmiségi háttere, mint a jobboldalnak. Én ezzel szemben úgy vélem, hogy soha eddig nem volt és vélhetően hosszú ideig nem is lesz olyan miniszterelnöke Magyarországnak, akinek olyan színvonalas értelmiségi támogató tábora lett volna, mint amilyet Gyurcsány Ferenc tudhat(ott) maga mögött. Ez persze azért is alakult így, mert a jelenlegi viszonyok között a demokrácia értékei iránt elkötelezett értelmiségi számára nincs valódi alternatíva, így azután számos egyébként egyáltalán nem baloldali értelmiségi számára is a demokrácia értékei mellett választás egyet jelent a balliberális koalíció választásával. Ugyanezen okok miatt önmagában a demokratikus intézmények megerősítése is a jelenlegi kormány pozícióit javította volna, ám az elmúlt években ezen intézmények megszilárdulása helyett látványos leépülésük következett be, ami az eddig elmondottaknak megfelelően erősítette az ellenzék és jelentősen rombolta a kormánypártok pozícióit. Ebben a folyamatban pedig vitathatatlan a kormánypártok felelőssége. A bíróságok, az ügyészség, a rendőrség, a közmédiumok működését ma már az ordító demokráciadeficit jellemzi, és az értelmiség részéről érkező folyamatos figyelmeztetések mintha süket fülekre találnának.
Rendkívül rossz üzenete van az értelmiség számára annak a szolidaritáshiánynak is, amiről a kormánypártok tettek tanúbizonyságot az elmúlt években. A közrádióban és köztelevízióban folyamatosan zajló politikai tisztogatás visszhangtalansága, az a tény, hogy a politikai színezetű perekben mára lényegében megszűnt a törvény előtti egyenlőség, az ítéletek tendenciózusan jobbra húznak, mindez pedig a védtelenség és kiszolgáltatottság érzését erősíti a demokratikus értelmiség tagjaiban. S bár nem szeretnék elveszni a részletekben, mégis úgy gondolom, hogy ha konkrét példán is be szeretném mutatni a balliberális politikai elit értelmiséghez fűződő viszonyát, akkor ezt a legbeszédesebben a Terror Háza és az Emlékpontok projekt története jellemzi.
A Terror Háza átadását követően a balliberális sajtóban hozzáértő és színvonalas elemzések tucatja jelent meg a Fidesz által nyilvánvalóan a történelmi baloldal lejáratása érdekében létrehozott intézményben bemutatott kiállítás morális, szakmai, ideológiai és politikai képtelenségeiről, és nem csupán hazai, hanem nemzetközi szaktekintélyek is - pl. R. L. Braham vagy Tony Judt történészek - súlyos kritikával illették az intézmény szellemiségét, manipulatív és történelmi hazugságokra épülő koncepcióját. A napokban, Nagy Imre és társai kivégzésének 50. évfordulója kapcsán Mink András történész a következőket írta a Magyar Narancsban: „A szélesebb közönség eddig személyesen és közvetlenül csak a Terror Házában találkozhatott a perrel és szereplőivel. Az állandó kiállításon 2002 februárja óta vetítik azt a propagandafilmet, amelyet a nyomozás és a per lebonyolításával megbízott ávéhás tiszt utasításai alapján vágtak össze. ...a film azzal a céllal készült, hogy halálukban is megalázza és bemocskolja a per áldozatait. A Terror Háza gesztusának alantas pimaszságát csak az tudja felmérni, aki valamelyest tisztában van a per előzményeivel és következményeivel... a Terror Háza célja a Kádár-kori propagandafilm bemutatásával sajátos módon korrelál a film egykori készítőinek aljas szándékával..." És az ÁVH által készített propagandafilm ismeretterjesztő célú nonstop vetítése csak egy az intézményben fellelhető botránykövek közül, amelyek célja egytől egyig a baloldal bemocskolása. Nehéz volna eldönteni, hogy mégis vagy éppen ezért, ám tény, hogy, miközben komoly szakmai teljesítményt felmutató tudományos műhelyek sora küszködik a működéséhez szükséges legalapvetőbb eszközök (fénymásolópapír, tintapatron, dosszié stb.) hiányával, a szakmailag és morálisan is tűrhetetlen színvonalú Terror Háza 2002 óta folyamatosan kiemelt költségvetési támogatásban részesül. És miközben a balliberális politikusoknak láthatóan fogalmuk sincs sem arról, hogy rangos tudományos műhelyekben mi történik, milyen esetenként nemzetközileg is jelentékeny kutatási eredmények születnek, sem arról, hogy az ott dolgozók milyen körülmények között végzik munkájukat, addig - valamiféle számomra tökéletesen értelmezhetetlen kompenzálási szándék által vezérelve - egymás sarkában járva és a média érdeklődésétől kísérve látogatnak a Terror Házába, hogy részt vegyenek a tudományos konferenciának álcázott médiashow-k valamelyikén. Márpedig teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az alternatíva ebben az esetben rendkívül egyszerű: vagy Nagy Imrét választjuk, vagy a Terror Háza által bemutatott történelmet. A kettő együtt egészen biztosan nem megy!
Ennél is súlyosabb üzenet az értelmiség számára mindaz, amivel az Emlékpontok projekt körül fodrozódó botrány során szembesülhetett. A projekt, amelynek megvalósításához a magyar kormány több pénzt biztosít (1,2 milliárd forint), mint amekkora összeggel az összes hazai tudományos kutatást támogatja ( az OTKA 900 millió forintból gazdálkodik) magán viseli mindazokat a jellemzőket, amelyek miatt a hazai tudományos életből aki teheti, külföldre menekül. A kutatási terv botrányos nyelvi és szakmai színvonala, a kuratóriumi tagok nyilvánvaló politikai szempontok szerinti összeválogatása, a rendelkezésre álló pénz tervezett elosztása (amiből egyebek között az is kiderül, hogy az 1,2 milliárd forintból csak azok a gyerekek nem látnak egyetlen fillért sem, akik valójában a projektet megvalósítják) majd a történet nyilvánosságra kerülését követő ködösítés és hazudozás egyértelművé teszi, hogy a projektnek semmi köze sincs a tudományos megismeréshez, sem az eszmei célként megjelölt társadalmi kohézióhoz erősítéséhez, és nem szolgál mást, mint hogy az 1,2 milliárd forintból néhányan nagyon jól járjanak. Mindez pedig hangsúlyozottan olyan körülmények között, amikor a tudományos intézményhálózat a gazdasági összeomlás határán tántorog, és a kutatóhelyeken nemhogy kutatásra, hanem fénymásolópapírra sincs pénz. És akkor még nem ejtettünk szót a támogatást elnyerő közalapítvány kuratóriumának alapvetően a radikális jobboldal felé húzó összetételéről, akik között egy nyíltan szélsőjobboldali internetes portál főszerkesztője is helyet kapott. Így azután nem lepődhetünk meg azon sem, ha a balliberális értelmiség arculcsapásként éli meg a projekt támogatását.
A demokratikus értékek iránt elkötelezett politikai és értelmiségi elit tagjai egyaránt felelősek a demokrácia minőségének hanyatlásáért, és bár mindkét fél számos okot találhat rá, hogy szemrehányást tegyen a másiknak, a jelenlegi helyzetben sokkal fontosabb lenne hatékony együttműködést kialakítani a közös értékek és érdekek szerint.