Mélyi József
Az emlékmű és az átalakuló nyilvánosság
„Nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű" - állította egykor Robert Musil.1 Úgy tűnik, a közép- és hosszú távon valóban nem csak a tárcairodalom szintjén érvényes kijelentés a mai magyar valóságra aligha alkalmazható, hiszen hazánkban az elmúlt években számos köztéri mű felállítása kapcsán robbant ki vita a szélesebb nyilvánosság előtt, láthatóvá téve az egyébként „a figyelem ellen valamiféle impregnáló anyaggal"2 ellátott szobrokat. Sőt a legnagyobb médiavisszhangot kiváltó példákat áttekintve már-már úgy tűnik, mintha a közös múltunkat tematizáló emlékművek némelyike egy adott pillanatban a nyilvánosságot vagy annak egy részét riasztó, másokat viszont vonzó, foszforeszkáló bevonatot kapna. A második világháború áldozatainak emléket állítani kívánó XII. kerületi Turul hosszúra nyúló krízise; a budapesti központi 56-os emlékmű előkészítésének ellentmondásai; két veszprémi szoborügy: Melocco Miklós Radnóti-átiratáról elhíresült Brusznyai Árpád emlékművének születése és átalakulása, illetve Rajk László 1956 emlékére készült szobrának eltüntetése; vagy a győri Országzászló újrafelállítása miatt támadt vihar ezt a tézist látszik igazolni. A legismertebbé vált példákból kirajzolódik, hogy a „láthatatlanság" megszűnése összekapcsolódik a 20. századi magyar történelem három nagy traumája: Trianon, a második világháború és az 1956-os forradalom kérdésével. Bár nemzeti történetünk e három kulcsmomentumának megjelenítése a rendszerváltás óta folyamatosan emlékműszobrászatunk meghatározó problémái közé tartozik, nem véletlen, hogy emlékezetkultúránk döntő jelentőségű témái a közbeszédben a korábbinál jóval intenzívebben mintegy három éve jelentek meg.
A 2005-ben a Böszörményi út elején felállított turulszobor ügye a nagyobb nyilvánosság előtt vízválasztóként mutatott rá számos olyan kérdésre és tendenciára, amely már a rendszerváltás óta jól kitapinthatóan jellemezte köztéri szobrászatunkat. A különböző politikai erők reakciója, a jobb- és baloldali, kerületi és a fővárosi döntéshozók ellentétes álláspontja, a történészi és művészettörténészi vélemények súlytalansága egyrészt a korábban is nyilvánvalóvá vált szabályozatlanságra világítottak rá, másrészt a szimbolikus térben bekövetkezett hangsúlyeltolódásra és az addig sejtett határok áthelyezésének szándékára.
A köztéri emlékművek állításának szabályozása nem sokkal a rendszerváltást követően zilálódott szét.3 A szoborállítás állami monopóliumáról rendelkező és annak rendszerét szabályozó törvény ugyanis 1990-ben hatályát vesztette, és számos alapproblémát hosszabb távon is előre bekódoló szabályozás váltotta fel. Az 1991-ben elfogadott új törvény a szobrok állítását az önkormányzatok hatáskörébe utalta, az addig szakértő és lebonyolító szervként működő Képző- és Iparművészeti Lektorátust pedig csupán koordináló és szakvéleményezési jogkörrel ruházta fel. A már a kilencvenes évek elejétől kezdődően jelentkező konfliktusok nagy része a megrendelők és a szakvéleményezők gyakori - nemritkán politikai - érdekellentétéből származott, illetve abból a vákuumhelyzetből, amelyben a szakértői véleményt adó intézmény nem rendelkezett sem vétójoggal, sem egyéb szankcionálás lehetőségével. Így adódhatott számtalan példa az elutasító szakvélemények ellenére felállított szobrokra, az engedély nélkül létrejött emlékművekre vagy éppen a környezetükhöz nem illeszkedő alkotások létrehozására. Ma már jól látható, hogy 1990 óta a magyarországi köztéri szoborállítás viszonylag lassan és fokozatosan vált nemcsak esztétikai, de politikai értelemben is parttalanná: az átfunkcionált első világháborús szobroktól az ötvenhatos emlékművek hatalmas tömegén, a millenniumi Szent István-szobrok özönén át vezetett az út az önkormányzatok és a magánadományozók mai, sokszor tisztán politikai indíttatású szerepvállalásához és gyakori szereptévesztéséhez.
A XII. kerületi Turul ügye a szabályok hiányosságaiból és a politikusi tehetetlenségből kifolyólag három éve gyűrűzik tovább: a legfontosabb állomásai többek között az engedélyezés, tiltás, felháborodás és a felkínált átfunkcionálás voltak. Időközben, a hoszszú jogi és politikai csűrés-csavarás közepette - amelyben a tiltakozók csupán a liberális oldalról érkeztek, miközben a szocialisták sokáig egyáltalán nem szóltak a témáról - a botrányba kezdetektől fogva, de egyre csökkenő intenzitással bevont nyilvánosság a három év során szinte már el is felejtette, milyen tartalomról és kontextusról volt eredetileg szó. A turul mint a magyar múlt misztikus szimbóluma többek között a 19. század végi millenniumi szoborállítási láz legkedveltebb motívuma volt, majd lassan átértelmeződve előbb általános harci jelképpé, majd a Trianon elleni tiltakozás jelévé vált. A rendszerváltás óta a köztéri szobrokon egyre gyakrabban felbukkanó motívum ezeket az értelmezési rétegeket keveri; így nyeri el például különös - a hagyományőrző mellett harcos és irredenta - jelentését a nemrég a munkácsi várba visszahelyezett turulszobor is. Ahogy Ungváry Krisztián megállapítja, a többféle - elsősorban harci - jelentéssel terhelt jelképként fennmaradt motívum nem alkalmas a háborús áldozatok emlékének őrzésére, hiszen ezzel a szoborállítók „azt az értelmezést erősítik, hogy Budapest polgárai valamilyen eszme harcosai is".4 A szabályozás hiánya és a politikai játszmák mellett e példa nyomán is világos, hogy egy korábban jó időre a nemzeti emlékezet perifériájára szorult motívum a régi értelmezésekkel szándékosan megterhelve, miként válik a nyilvánosság előtt egyre köznapibbá, és hogyan foglalja el ma már szinte magától értetődően a valós, de elsősorban a szimbolikus teret.
A szimbolikus (köz)tér megtöltésére irányuló, mindenekelőtt a szélsőjobboldal felől érkező szándék az utóbbi években jelent meg egyértelműen a szélesebb nyilvánosság előtt is. Pedig e térfoglalásra irányuló kísérletek már a rendszerváltást követően megkezdődtek, elsősorban az addig tiltott vagy elfeledett szimbólumok felhasználásával. A legszélsőségesebb példa talán egyben az egyik legkorábbi is: a most felújított dégi kastélyparkban, a fák alatt megbújva 1991 óta szinte észrevétlenül ott áll az 1. SS páncéloshadtest5 elesett katonáinak emlékműve, rajta az SS jelmondatának kissé módosított változatával. A hely pedig ma is szélsőjobboldali csoportok zarándokhelyeként szolgál.
Bár itt valóban kivételes esetről van szó, általánosságban elmondható, hogy a rendszerváltás után szabaddá váló nyilvánosság előtt rég túlhaladottnak vélt, a köztudatban - legalábbis sokan így hitték - szélsőségesként megbélyegzett eszmék és jelképek bukkantak fel a köztéren is. A nemzeti emlékezet korábban a köztéri kontextusban lejáratott, anakronisztikusnak tartott szimbólumai: az Árpád-sávos zászló, a turul, a Trianon tragédiájára6 utaló feliratok és jelek kerültek elő, ráadásul szigorúan régi, elsősorban két világháború közötti konnotációikkal összefűződve. Az utóbbi három év fejleményeként a szélsőjobboldal, amely 2006 ősze óta szinte folyamatos szereplője a média szélesebb nyilvánosságának is, a köztéren egyre hangosabban tartja napirenden a misztikus nacionalizmus jelképeinek, a történelmi sérelmek szimbólumainak változatlan formában történő visszaállítását, illetve újrabevezetését. Ebben a tendenciában a nemzeti jelképek és nemzeti hagyományok kisajátításának kísérletét figyelhetjük meg, oly módon, hogy közben a szimbólumok korábbi, sok esetben a távoli múltba nyúló jelentéstartománya a nyilvánosság szeme láttára alakul át.
E tendencia jelenlegi legkézzelfoghatóbb példája a budapesti Szabadság téren, az egykori Országzászló helyén felállított efemer sátor, amely egyrészt Trianonra, másrészt a szovjet katonai emlékmű - egyes politikai erők szerint - jogosulatlan jelenlétére emlékeztet. A sátor előtt álló egyik kereszten, amelyet az állítók a náci terror német áldozatainak ajánlottak, egy bevésett horogkereszt tűnik fel, mintegy a tiltott önkényuralmi jelképek versenyében.
Győrben a Ne-felejcs Polgári Egyesület szintén három évvel ezelőtt, 2005 nyarán indította el az aláírásgyűjtést az 1934-ben felállított Országzászló, a trianoni békediktátumok igazságtalanságát tematizáló emlékmű újrafelállításáért; ehhez csatlakozott később az Összefogás a Polgári Körökért Egyesület, valamint az Öregcserkész Baráti Kör. A kezdeményezést a korábbi szocialista városi többség először elutasította, ezzel szemben a 2006-ban megválasztott jobboldali városvezetés már támogatta. Az emlékmű időközben egyes erőtlen tiltakozó hangok ellenére elkészült, miközben teljesen átalakította magát a teret: Deim Pál korábban felállított, az 1956-os forradalom emlékére készült Golgota-szobra új kontextusba és az új szimbólumok jelenléte nyomán megváltozott térbe került - az új szoborállítók elképzelése szerint mintegy kiegészíti az emlékhelyet, a forradalom áldozataira emlékeztetve. A park tervezője és a szobrász eközben méltatlannak találta, hogy falat húznak fel az országzászló elé, amely eltünteti a korábban már ott állt művet; a lektorátustól kapott szakvélemény a győri önkormányzat eljárását törvénysértőnek nevezte. A győri alpolgármester szerint azonban a közterület nem élvez szerzői jogi védettséget, a Golgota pedig eddig nem volt szem előtt, ezután viszont díszburkolatos út vezet hozzá... Az új emlékművet felavatása után a Magyar Gárda őrizte.
A fizikai térbe való beavatkozások is jelzik, hogy a köztéri emlékszobrok - és alkotóik - az utóbbi időben sokkal közvetlenebb módon váltak a politikai játszmák közvetlen szereplőivé - játékszereivé. Az esztétikai köntösbe burkolt, nyilvánvaló politikai szándék leginkább Rajk László veszprémi 56-os emlékművének eltüntetése kapcsán volt tetten érhető. Rajk szobrának elbontása, amely tekinthető a szimbolikus politizálás rég nem látott, de régről ismert eszközének, új határvonalakat jelöl ki az emlékművek politikai jelentésmezőjében. A Rajk-féle szobor eltűnésével párhuzamosan megvalósuló, Melocco Miklós által tervezett Brusznyai-emlékmű elsősorban a Radnóti-verssor meghamisítása miatt kapott hatalmas médianyilvánosságot, miközben a szobor anakronisztikus formavilága és esztétikai utalásrendszere alig kapott figyelmet.
A szélsőjobboldali gondolkodás számára a múlt jelenvalósága és ennek anakronisztikus elemekkel való tudatos megerősítése különösen fontos szerepet tölt be. A nemzeti hagyománnyal, a nemzeti traumák kulcskérdéseivel kapcsolatban ez a politikai erő a múltfeldolgozás hazánkban érezhető vákuumába lépve következetesen tolja el a köztéri határokat. A főváros legfontosabb szimbolikus terein, a Kossuth téren, a Szabadság téren, a Hősök terén ez a határátlépés szinte mindennapos gyakorlattá vált. A szimbolikus tér elfoglalásának lehetősége természetesen - nem csupán a másik oldalon - szimbolikus vákuum meglétét tételezi fel. Erre az űrre a legjobb példát a Városliget szélén a forradalom ötvenedik évfordulójára felállított központi 56-os emlékmű, illetve a vele párhuzamosan keletkező „ellenemlékmű" szolgáltatta. A központi emlékműről már avatása előtt kiderült, hogy nem tölti be azt a funkciót, amit a forradalom központi emlékhelye ideális esetben betölthetne. Ennek legfőbb oka nem elsősorban esztétikai vagy formai, sokkal inkább a nyilvánossággal és a kommunikációval függ össze. A kortárs emlékművek esetében ugyanis a mű nyilvánosság előtti képviselete ugyanúgy hozzátartozik egy alkotás jelentésmezőjének kialakításához, mint maga a kézzelfogható mű. Ha az előkészítés, felállítás során az alkotók nem nyilvánulnak meg, esetleg kevésszer vagy rosszkor és rossz helyen teszik, az egész mű értelmezési kerete eltolódhat vagy összezsugorodhat. Az alkotócsoport ebben az esetben az előkészítés során nem vállalt fel nyílt vitát, nem tett közzé nyilatkozatot, nem sikerült meggyőznie politikusokat, hogy tematizálják a problémát, így hozzájárult a vákuum kialakulásához, amelyet többek között az 56-os szervezetek által pártolt ellenemlékmű töltött be.
Az 56-os emlékművekkel, a vákuummal és a határok eltolásával kapcsolatban egy általános kérdés is felmerül: vajon a nemzeti múltat tematizáló emlékmű szerepe az lenne, hogy összefogja a nemzetet, vagy inkább legyen a morális problémák kikristályosodásának eszköze? Hazánkban jelen pillanatban nem igazán léteznek sem az előbbire, sem az utóbbira irányuló kísérletek, miközben újabb és újabb emlékművek borítják rá közös múltunkra az egyre anakronisztikusabb rétegeket. Nemzeti traumáinkat feldolgozó emlékműveinkben folyamatosan régi dilemmáink és rég elhasznált, kiforgatott motívumaink jelennek meg: nincsenek új megközelítések a sokszorosan megváltozott helyzetben. Kortárs köztéri művészetünkből pedig leginkább a problémákat kikristályosító, valóban múltfeldolgozó, köztéri (public, öffentlich) mű hiányzik.
Németh Lajos professzor valamikor a nyolcvanas években azt mondta, hogy ezt az emlékműállítást valahogyan abba kellene hagyni. Ugyanezt a gondolatot görgeti tovább Wehner Tibor is: „Ez a kor avult ismételgetések helyett... úgy teremthetné meg önnön tükörképét, úgy hagyhatna nyomot utókorának, ha nem emelne szobrokat és emlékműveket. Az üresség felmutatása, a nyomtalanság keltése által teremthetne adekvát korképet."7 Az üresség felmutatásához azonban valószínűleg mégis és sokkal inkább a múltat valóban feldolgozó, a véleményeket igazából kikristályosító, a szó valódi értelmében vett kortárs ellenemlékművekre lenne szükség, olyan jelenvaló köztéri művekre, amelyek egyértelműen rámutatnak okokra és következményekre. Ahogy például Micha Ullman berlini könyvégetés-emlékműve teszi, a hozzá tartozó egyetlen Heine-idézettel: „Ahol könyveket égetnek, ott embereket is fognak." A szimbolikus tér határait valószínűleg az okok és következmények határvonala jelöli ki. Mi ezt a vonalat, amely egy múltját ismerő társadalomban egyben a szalonképesség határa is, az elmúlt években legalábbis figyelmen kívül hagytuk, vagy nem volt elég erőnk, hogy meghúzzuk. A köztér pedig nyilvánvalóan arra való, hogy megjelenjenek benne az okok és következmények, a közös emlékezet.
Talán nem is véletlen, hogy nyár elején a Böszörményi út elején álló turulszobor mellett lévő reklámtáblán a következő hirdetésszöveg volt látható: „Mit mondanál ma három évvel ezelőtti önmagadnak?" A kérdés a Turul szomszédságában magára az emlékezetre, annak lényegére vonatkoztatható. Hiszen ha működne a mondatba foglalt időugrás, mi más lenne a lényege, mint az emlékezet kitágítása? Nem szólna másról, mint az időkerék visszaforgatásának lehetőségéről, arról az információról, amit semmiképp nem lenne szabad elfelejtenünk: lépéseink következményeiről. Az emlékezés és emlékeztetés pedig éppen arról szól, hogy lenne mit mondanunk.
Az igazán fontos kérdés most persze egyelőre az, mit mondanánk majd három év múlva mai önmagunknak.
Jegyzetek
1 Robert Musil: Emlékművek. In Robert Musil válogatott művei. Próza, dráma. Fordította Bán Zoltán András. Pozsony, 2000, Kalligram Könyvkiadó, 335. o.
2 Uo.
3 A rendszert és annak mai szabályozatlanságát a legpontosabban Wehner Tibor foglalta össze. Wehner Tibor: A köztér (részleges) nyilvánossága. Szoborállítási abszurditások Magyarországon. Új Forrás, 2004/9.
4 Ungváry Krisztián: Jómadarak - A turulemlékműről. Magyar Narancs, 2005. október 13.
5 Kovács Zoltán András-Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. Budapest, 2001, Paktum Nyomdaipari Társaság.
6 Boros Géza: Trianon köztéri revíziója. Mozgó Világ, 2003/2.
7 Lásd 3. számú jegyzet.