Hiller István, Konrád György, Mészáros András
és Várkonyi György a Fapados Szalonban
Moderátor Pikó András, hozzászólók Váradi Júlia,
Barabás János, Marosi Ernő, Ágoston Zoltán, Pinczehelyi Sándor, Sándor Iván, Vitányi Iván, P. Szűcs Julianna
- A Mozgó tematikus összeállítását olvasva megerősödött az a benyomásom, ami a pécsi EKF kapcsán amúgy is az általános közvélekedés, hogy ezt legjobb esetben is csak tisztességes vereségre lehet kihozni. Mindenki azt szeretné, hogy csak nehogy valami eget rengető lebőgés legyen a dologból, csak ússzuk meg valahogy... Önök hogy látják, tényleg olyan rossz a helyzet, hogy csak ilyen „távlatos" céljaink lehetnek az Európa Kulturális Fővárosa pécsi programjával kapcsolatban?
Hiller István Kétségkívül van némi pikantériája, hogy épp ma este beszélünk Pécsről. Ma van ugyanis a szabad demokraták és szocialisták koalíciójának utolsó napja. Emellett itt a ballagás, és hogy a témát összekössem az előzőekkel, ma járt le az a megbízatási határidő, amikorra egy tisztes emberekből álló csapat a pécsi kulturálisfőváros-programot befejezte. Útközben vagyunk. Én mindenesetre határozottan állítom, hogy a tisztes vereségnél többre számítok, és erre is játszom. Nem szoktam az „ússzuk meg" hozzáállást vallani. Most optimistább vagyok, mint három hónappal ezelőtt, és még nem vagyok annyira optimista, mint időarányosan egy évvel ezelőtt.
- Ezt hogy értsük?
Hiller Azért vagyok optimistább, mint három hónappal ezelőtt, mert az elmúlt két hónapban több történt, mint az elmúlt fél évben összesen, ráadásul ez az elmúlt két hónap pozitív irányba vitte a dolgokat, a korábbi fél év pedig inkább hangoskodással és konfliktussal - ami önmagában nem baj - telt el, és a dolgok nem a megoldás irányába mentek. Jó hír, hogy Pressburgerék befejezték a munkát, és jövő héten a nyilvánosság előtt átadják ezt a programtervet. Innentől kezdődően arról vitatkozhatunk, hogy ez jó vagy rossz, mi van benne, mi nincs benne, kritizálhatjuk, hogy a program megfelel-e Pécsnek, az EKF-nek, és nem arról vitázunk, hogy van vagy nincs, miért nincs, és mi vezetett oda, hogy nincs.
- Mészáros András tud többet erről a programról?
Mészáros András Nem tudok többet, mint a miniszter. Mindenféle háborús kifejezések szoktak elhangzani Pécs kapcsán, ez egy mozgó célpont, lőnek is rá folyamatosan okkal, ok nélkül. De ez nem magyar betegség, ez mindenhol így történt, ahol korábban volt Európa kulturális fővárosa. Írországban, Ausztriában a sajtó és azok, akik valamilyen módon lemaradtak arról a bizonyos villamosról, folyamatosan támadtak, kritizáltak, keresték a hibákat. Ezzel nincs is probléma, ez része a játéknak. És ennek az állandó pergőtűznek a része az a fajta mentalitás, ahogy te is kérdezel. Félreértés ne legyen, nem akarok átmenni abba a szerepbe, hogy a sajtót hibáztatnám mindazért, ami most van és ahol tartunk, de azért kétségtelen, hogy a mai magyar valóságban - és nemcsak EKF kapcsán - a pozitív hír nem hír. Tudnék számtalan példát mondani, amikor kommunikációs munkánk során tudatosan bekészítettünk patronokat, pozitív patronokat, egyszerűen nem bírták átvinni a sajtó ingerküszöbét. Álnegatív hírek, álbotrányok átviszik ezt a küszöböt, és bejárják az esti tévéhíradókat.
Én egyébként kifejezetten optimista vagyok, és ez nem a pozíciómból adódó optimizmus. Hadd vitatkozzam Hiller Istvánnal egy kicsit, miközben persze tudomásul veszem, hogy ő az elmúlt két hónapot tekinti előrelépésnek: itt az elmúlt nyolc hónapban nagyon komoly előrelépések történtek. Nagyon komoly szakmai előkészítő munka folyt, és most eljutunk oda, hogy szeptemberben megkezdődnek a beruházások. Mind tartalomban, mind építményekben igazi minőséget, jelentős arculatváltozást fog hozni ez a projekt Pécsnek, és ami ennél sokkal fontosabb, hosszú távra fogja meghatározni Pécs kulturális arculatát is. Ebben most egyébként nehéz vitatkozni, mert mi ígérünk valamit, ami majd akkor válik el, amikor megtörténik. Tehát addig is tisztelettel meghallgatom mindazokat, akik kételkednek, akik másképp gondolkodnak, elmondom az érveimet. A kritizálók azonban információhiányban szenvednek, és információhiányban mondanak véleményt.
Hiller Engem az foglalkoztat, hogy lehet-e és érdemes-e durván félúton számvetést csinálni. Szerintem lehet és érdemes azzal a meglátással, hogy ebből automatikusan nem következik a végeredmény. Országunk modern történetében ez a program mégiscsak az egyik legnagyobb kulturális esély. 2016-ig nem lesz egyetlen magyar város sem Európa kulturális fővárosa. Ezért én mindent abból az aspektusból vizsgálok, hogy ezt a lehetőséget tudjuk-e úgy használni, értékelni, befogadni, hogy javítsa a majdani végeredmény lehetőségét.
Ez a történet nem úgy indult, hogy egyszerűen építünk egy épületet, csinálunk benne egy programot, aztán majd remélhetőleg kitűnő előadóknak tapsolunk. Ez úgy indult, mint egy párját ritkító közös vállalkozás. Közös vállalkozás helyi értelmiségiek és civilek, a város hivatalossága és az ország kulturális politikájának felelősei között, akik a lehetőséget Brüsszelből elhozták. Ebben történt a legnagyobb kár. Szerintem egyébként amit fizikailag föl lehet és föl kell építeni, a legjobb tudomásommal mondom: föl fog épülni. Ha egy hét múlva beszélgetnénk, őszintén remélem, akkor már azt mondhatom, hogy ezek a kitűnő emberek jó programsorozatot állítottak össze. Nincsen okom kétségbe vonni, hogy pécsiek és budapestiek és Pressburgerek és Konczok ne állítanának össze egy jó programot. Ez a történetnek, mondhatni, a prózai része. Egy ilyen vállalkozásnak azonban kell hogy legyen egy emberi, mentalitásbeli, azt mondanám: lírai része. Engem leginkább ez érdekel, mert az első résznek látom a megoldását. Jobban látom, mint a másodikét, hogy amikor megtörik valami lélekben, az helyreállítható-e. Helyrehozható-e az az emberi, pszichikai, attitűdbeli megközelítés, ami ezt a vállalkozást ismételten egy közös, jó terv hangulatával övezi.
- Most Várkonyi Györgyöt, a tematikus szám társszerkesztőjét, a Pécsi Modern Képtár főosztályvezetőjét kérdezem: miért és mitől tört meg a kezdeti varázs?
Várkonyi György Nyilván egyik táplálója lehetek ennek a furcsa, megváltozott fílingnek, amiről itt miniszter úr beszélt, és talán nem is csak azért, mert lemaradtam volna a villamosról. Egy tekintetben nyilván személyesen is érintett és csalódott vagyok: ez a konkrét ügy az egyik nagy beruházás, a nagy kiállítótér likvidálása a programból, de ezt most nem részletezném. Inkább a mérleget egészíteném ki, hiszen a tematikus szám lapzártája óta is történtek fejlemények. Az egyik fejlemény sajnos a botránykrónikához tartozik, hiszen lapzárta után jelentette be Czakó Zsolt egy nyilvánosságra hozott levélben, hogy megszakítja a kapcsolatot a menedzsmentközponttal, merthogy „a menedzsmentközpontban általánossá vált a fejetlenség, kapkodás, dilettantizmus stb. stb.". Valószínűleg nem állok egyedül a véleménnyel, hogy Czakóval az egyik utolsó garanciális minőségi elem vált ki a szisztémából. És az utolsó elem volt az arculat, ami még az indulás értékpreferenciáihoz és ízlésnormáihoz tartozott. Ő volt az utolsó kieső a győzelmet jelentő pécsi civil összefogásból és a győztes pályázatot megalkotó tágabb szellemi közösségből. Az első, ugye, Takáts József volt. Akivel az EKF-ügyről és egyáltalán a kulturális várostervezésről való gondolkodás minősége szakadt meg. A második Tarróssy István volt, akivel az értékalapú szervezőképesség minősége vált meg ettől a szisztémától, a harmadik Freivogel Gábor, a főépítész, akivel egy nélkülözhetetlen funkció folyamatossága szűnt meg: egy ilyen komplett, sokágú beruházási program nem nélkülözhet főépítészt.
- Bocsánat, hogy közbevágok, de mivel lehet magyarázni ezt a negatív hangulatváltást?
Várkonyi Sorra kerültek ki alapemberek a győztes pályázatot író csapatból, és alapvetően azért, amit Takáts idézett egy pécsi politikustól a győzelem után: „Na, ez volt az utolsó, hogy a civilek kezébe kerülhet egy döntés. Mostantól a főszerep a politikusoké." De folytatnám. Tehát Freivogel Gábor működésének színvonalától függetlenül ezt a nélkülözhetetlen funkciót ma egy bizottság látja el, egy ad hoc bizottság, és hadd idézzem azt az ismert mondást, hogy a teve egy olyan ló, amelyet bizottság tervezett. Hát meglátjuk. Aztán a negyedik volt Méhes Márton, akivel - én ezt nagyon szeretném itt expressis verbis kimondani - a tisztesség, a szakértelem és a konzultatív diplomáciai készség minősége távozott ebből a projektből. A lemondásának okai ebből a tematikus blokkból kiderülnek. Az ő funkcióját egy paritásos alapon létrehívott testület veszi át. Hozzá kell tennem, hogy egészen szürreális, tudható, de nem bizonyítható személyi próbálkozások után, mert odáig se volt egyszerű eljutni, hogy egy ilyen bizottság fölálljon, amelyiknek a jó szándékát természetesen semmiféle alapunk és okunk kétségbe vonni. Én azért kíváncsi volnék, hogy ezen a lovon, amit ők megalkotnak, lesz-e púp vagy sem. A helyzetük azonban nem könnyű, mert Méhes Márton után távozott a művészeti divízió is. Ennek a bizottságnak a mandátuma ma jár le. Engem az nyugtalanít, hogy vajon lesz-e, aki ennek a bizottságnak a döntéseit végrehajtja, támogatott projektjeit menedzseli, ugyanis nagyon sok múlik azon, hogy egy csődbe ment pszeudokulturális vállalkozásnak, az Expo Center néven elhíresült rendezvényszervező cégnek a felszabaduló munkaerő-feleslegéből töltik-e föl az EKF-menedzsmentközpontot. Ezen rengeteg múlik. Miután a bizottság mandátuma lejár, nem tudom, milyen jogosítványaik lesznek, lesz-e szakmai kontroll, vagy vajon most egy más ízlés diktál, más jelent értéket.
Mészáros Szomorúan hallgatom Várkonyi Györgyöt, mert ezek ex cathedra kijelentések, és nélkülöznek bizonyos információkat, amiket persze szívesen megadtam volna, ha leülünk beszélgetni. Nem szeretnék belemenni olyan személyeskedésbe, hogy most Gipsz Jakab mit csinált, hogy csinált, soroltál itt neveket. Az illetőket megtisztelem annyira, hogy mivel nincsenek jelen, nem mondom el azokat a konkrétumokat, amelyek elég határozottan megcáfolnák a Várkonyi György által mondottakat. Talán majd egyszer megírom. A lényeg, hogy tiszteletben tartjuk a döntéseket, a helyi és az országos kurátorok döntéseit. Már köttetnek a szerződések, miniszter úr rendelkezésre bocsátotta az OKM forrásait, a város is, az NKA-val vannak kisebb súrlódások, ám azt gondolom, hogy az idei programok megvalósulnak. De ha megnézem ennek az idei programsornak a valódi értékeit, akkor már erősen vitatkoznék - és nem csak én! -, hogy ez valóban az a színvonal-e, amit ez a város és ez a program megérdemel. A legnagyobb kérdés azonban, hogy mi akadályozza meg azokat az embereket Pécsett, akik valamilyen módon sérültek, megsértődtek, megbántódtak, hogy visszajöjjenek az ügybe. Én magam megkerestem Takáts Józsefet, hogy csatlakozzon bármilyen formában. Tarrósy Istvánnal rendszeresen konzultálunk. Támogatom bizonyos programjait, részt vesz, együttműködünk. Én amikor odakerültem, abszolút nyitást mutattam, mindenkivel leülök. A helyi tévé műsorában megkövettem azokat, akik akár előttem, akár az én időszakomban bármilyen módon sérültek, megbántódtak. Mitől van ez a merev elzárkózás ahelyett, hogy azt mondanánk, gyerekek, mese nincs, össze kell fogni? Voltak viták, konfliktusok, nehézségek, de most össze kell fogni, és együtt kell dolgozni. Sértődőst, megmondóst játszani a pálya széléről nem segít.
Konrád György Azt hiszem, tudom, mi az oka annak, hogy ezek a különböző kollégák, akiket szinte mind ismerek és nagyra becsülök, elhárítják az egyéb munkálkodást ebben a programban. Meg is mondom, hogy mi az oka ennek: ön az oka. Amíg ön ott van, garantált a kudarc. Ön nem tudta oly módon formálni azt a hangulatot Pécsett, amely lelkesedett, és amely örült annak, hogy Pécsre ilyen szerep hárul, nem tudta oly módon alakítani, hogy ebben a pécsi értelmiségiek, művészek magukra ismerjenek, méltóságot és méltányolást kapjanak. Ön fölényesen, gyakran nyeglén, parancsolgatóan kezelte munkatársait, elbocsátott embereket, vagy fegyelmit indított azért, mert mondták a véleményüket. Ön zsarnokoskodott. Önről azt terjesztik a városban, hogy hárommillió forintot kap ezért a sok akadályoztatásért. Szerintem nagy hiba és nagy gyávaság a városvezetés részéről, hogy önnel állapodtak meg. Önnek sem kulturális érdemei nincsenek, semmi más érdemeit ebben az országban nem látni, amely önt erre a rendkívül különös szerepre följogosította volna. Most is, amiket mondott, az mind csupa kellemetlen megjegyzés, piszkálkodás, ármánykodás. Önnek nem volt egyetlen nagyvonalú kijelentése arra vonatkozóan, hogy mi legyen ebből az EKF-ból, abból a bizonyos érzületből, amire miniszter úr hivatkozik. Mondok én is neveket! Van egy német filmrendező, úgy hívják, hogy Mihail Klut. Csinált Magyarországon mintegy kétszáz kulturális dokumentumfilmet a ZDF-nek, az ARD-nek írókról, művészekről, többek között pécsi művészekről, és nagyon szereti Pécset, és nagyon szeretett volna műsort csinálni. A német tévéállomásokon azt kérdezték: Pécs? Hol van az? Mi az? A helyzetet nem kell mentegetni, fordult volna önökhöz, hogy valamennyire támogassák ezt a filmet. Kellett volna talán 40 ezer euró a filmhez. Miért kellett a film? Azért, hogy előre fölkészítse az érdeklődést, mert ha már lezajlott a program, utólag a beszámolók érdektelenek. Előre kellett volna hangulatot csinálni. Na most, a Ruhr-vidéken nagyon sok ember vállalkozott arra, hogy szívesen tárgyalnak, kapcsolatot vesznek fel, tanácsokat adnak. Grazban találkoztam egy emberrel, aki a grazi Európa Kulturális Fővárosa rendezvénynek a vezetője volt. Kedves, értelmes ember, és mondja, hogy megalapítottak egy bizottságot, amely az Európa kulturális fővárosainak a vezetőiből létesült, amely tanácsokat adott volna nagyon szívesen Pécsnek, és írtak a polgármesternek, Tasnádinak. Nos, az a válasz jött rá, hogy nincs szükség rájuk, mert elég okosak vagyunk mi magunk is. Erről a Tasnádi úrról nekem megvan a véleményem. Szerintem irreális, amit mond, mindig csak megnyugtatja a kedélyeket, minden nagyon rendben lesz, mondja, miközben semmi nincs. Egyetlen dologban van valóban igaza, és ott egy érzékenyebb, realisztikusabb felfogása van, nevezetesen abban, hogy Pécsett parkokat, kertes részeket, zöld foltokat, kedves helyeket kellene renoválni, karbantartani, kicsit fejleszteni. Ő bízta meg önt, Mészáros úr, nem tudom, milyen összeköttetések révén került ön a jelenlegi pozíciójába, de biztos, hogy nem a pécsi művész- vagy értelmiségi közvélemény jóváhagyásával. Önről ott semmiféle jó véleményt nem hallottam, egyetlenegy darabot sem. Ezzel szemben mindegyik azt mondta, hogy amíg ön ott van, addig nem lesz semmi. Úgyhogy én az ön helyében legelegánsabban azt tenném, hogy venném a kalapomat. De ön ezt nem fogja megtenni, és az ön ilyen meg olyan kapcsolatai, gondolom, elég erősek ahhoz, hogy meg se kelljen tennie. Azt mondhatnám, hogy Pécsett ugyanazt lehet tapasztalni, mint Debrecenben, hogy a pártok ráülnek a kultúrára, rátenyerelnek az értelmiségiekre és a művészekre, a funkcionáriusok fontoskodnak, és azt hiszik, hogy ők fontosabbak, mint a művészek, a civilek. Ön nem civil, ön funkcionárius, méghozzá igen jól megfizetett funkcionárius, de a funkcionáriusok körében sem igazán hangulatot teremteni tudó valaki. Ott volt egy polgármester, a Toller, aki tehetségesebb volt sokkal, mint a mostani polgármester, erőszakosabb és akarnokabb is, de most itt belemegyek valamibe, amiben nem fognak velem egyetérteni, hogy ő akarta mindenáron, hogy Pécs legyen az Európa Kulturális Fővárosa magyar nyertese. Pécs egy volt azok közül a magyar városok közül, amelyek ebben a dologban szerepet játszhattak, de nincs annyi szuflája, tartaléka, ereje, szépsége, hogy egy ilyen rendezvényt elláthasson kultúrával, szervezéssel, jó hangulattal, tehetséggel és műsorokkal. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy végül is az ötlet maga kérdéses, de Pécsett észlelni lehetett a nagy lelkesedést, majd aztán a fokozódó elkeseredést. Nekem mind beszámoltak arról, hogy szomorúak, hogy csüggedtek, meg hogy miért szálltak ki a dologból, de egyik sem utalt ott önre. Egy kis gyávuska közvélemény is van Pécsett, ez a benyomásom. Ennek az óvatosságnak, ami a helyi vezetőkkel szemben nem ok nélkül nyilvánul meg, Debrecenben lehet a párját látni, ennélfogva nyugodtan lehet mondani, hogy a politikusok hajlamosak rá ma is, mint régen, 89 előtt, hogy ráüljenek az értelmiségi közvéleményre, az értelmiségieket mellékessé nyilvánítsák, és magukat felfújják. Ön egy ilyen felfújt jelenség, és azt hiszem, hogy amíg ott van, addig Pécsett nem lesz semmi sem. Ezt én így kívülről mondom; ön mondhatja, hogy ez arrogáns kijelentés, de majd meglátjuk. A Georgio Pressburger egy drága ember, gőze nincs arról, hogy mi ez, hogy micsoda Pécs, éppenséggel ott járt egy kicsit, kellemes rendező. Ha meghívta volna egy olyan művészeti vezető, aki tudja, hogy ő mire képes, és tudja, hogy milyen kapcsolatokat tud létrehozni, akkor borzasztó hasznossá tudott volna lenni. De addig, amíg az önelégült pécsi politikai vezetés és ez a kht., amelynek ön az irányítója, amelyről jót soha sehol nem hallottam, nem olvastam, nem azért, mert olyan gonosz lenne a magyar sajtó, nem azért, mert ilyen szerencsétlen hangulatban van ez az ország, hanem azért, mert nincs mit mondani, szóval amíg ez így van, addig Magyarország meg fog szégyenülni Péccsel is, és én azt mondanám, hogy ha Hiller miniszter úrban van erély, akkor lépéseket tesz annak érdekében, hogy öntől megszabaduljanak, hogy az előkészületek élére olyan művészeket tegyenek, akiknek van Pécs városában reputációjuk. Vannak, akiket tisztelnek, akiknek valóságos érdemeik vannak, olyan értelmiségieket, akiknek a szavát másutt is figyelmesen hallgatják, és akkor el lehetne ismét indítani egy olyan hangulatot a városban, amely odavonzza a vendégeket. Olyan helyekre szeretnek menni az emberek, ahol jó a hangulat. Pécs amúgy sem igazán szerencsés város, mert az ipara leépült, mert a rendszerváltozás sok jót a gazdaságban nem hozott, és aztán jöttek még olyan illúziók vagy álmok, amelyeket meg lehet érteni, de kívülről az ember csak szkeptikus véleményeket fogalmazhat meg, ilyen például az az óriási, kétezer férőhelyes koncertterem.
- Most már csak ezer férőhelyes.
Konrád Most már csak ezer. Van ezer ember, aki koncertre jár Pécsett. Ennél butább ötletet el sem tudtam volna képzelni. De értem, hogy egy kisváros nagyváros akar lenni. A provincialitásnak ez a rákfenéje, a nagyzolás. Egy kisváros azt is mondhatja, hogy én nagyszerű kisváros vagyok, szép kisváros vagyok, és a kis vonzerőimet fejlesztem. Nagyon kellemes Pécsett sétálni, ez egy édes város. Itt is egy kis múzeumot, ott is egy kis valamit lehet találni. Nem kell ezeket mind összevonni valami nagyszabásúba. A „small is beautiful"-ból kellett volna kiindulni, hogy hogyan lehet egy kisváros élhető, vonzó, kulturálisan megnyerő és kreatív. Szoftvernek nevezi ezt a rossz, technokratikus nyelvezet. Nem szoftver ez, kultúra. Olyan kultúra, ami megjelenik egész jó ötletekben, amelyeket például a Méhes Márton kezdeményezett. Jó események zajlottak, jó kulturális események, jó művészeket hívtak meg, kezdődött valami bizakodás. A művész kollégák felemelték a fejüket, azt mondták, hogy ez jó. Én Méhes Mártont Berlinből ismerem, a Collegium Hungaricum tehetséges igazgatóhelyettese volt, jó hangulatot teremtett, megtanulta a kulturális kapcsolatépítés és diplomácia stílusát, modorát, értékeit. Valószínű, hogy éppenséggel Németországban lesz egy nagyon jó pozíciója, ha a kelet-európai német kisebbségek kulturális tevékenységének összefogására fogják fölkérni. Azért teszik, mert ismerik a munkáját. Ön, uram, nem hozott Pécsnek dicsőséget, csak elűzte ezeket az embereket.
Mészáros Nagyon rövid leszek. Konrád Györgyöt olyan mélységesen tisztelem, hogy tudomásul veszem és elfogadom a véleményét. Ugyanakkor a „monnyon le" felszólításnak értelemszerűen nem fogok eleget tenni, mert a munkámat még nem végeztem el.
Konrád Nem azt mondtam, hogy mondjon le.
Mészáros Annyit válaszolnék csak, Gyuri bácsi: remélem, lesz alkalmunk rá, hogy egyszer leüljünk egy pohár bor mellett kicsit elbeszélgetni, és akkor talán picit megvilágíthatom a dolgokat. Azt viszont le kell szögeznem, tényszerűen bizonyítható, hogy a kht.-tól senkit nem bocsátottam el, mindenki saját akaratából vagy a szerződés lejárta miatt ment el.
Konrád Ellehetetlenültek.
Mészáros Bizonyára ilyen is volt. Arra is reagálnék, amit még az elején miniszter úr említett, hogy konfliktusok övezték az elmúlt hónapokat. Egyszer szememre hányta egy újságíró ugyanezt, hogy nagyon sok a konfliktusom. Azt bátorkodtam válaszolni - és az ilyen válaszaimra szokták mondani, hogy flegma vagyok -, hogy nem nekem van másokkal konfliktusom, hanem másoknak van konfliktusa velem, mert amikor odaérkeztem Pécsre, bizonyos addigra kialakult status quókat megkérdőjeleztem. Elolvastam bizonyos dokumentumokat, föltettem bizonyos kérdéseket, és megváltoztattam bizonyos rendszereket. Csak annyit szeretnék ezzel mondani, hogy ma a felügyelőbizottság ülésezett, az elmúlt időszakot teljes mértékben törvényesnek, szabályosnak, átláthatónak minősítette. Odaérkezésemkor ez nem volt elmondható. Tisztelettel megköszönöm, ha Gyuri bácsi leül velem egyszer egy pohár borra, és akkor tudunk beszélni.
Konrád Kedves Mészáros úr, ha már nem lesz a kht. vezetője, szívesen.
Mészáros Akkor szomjan maradunk egy darabig, Gyuri bácsi.
Hiller Én azt próbáltam figyelemmel kísérni, ki hogyan próbálja megoldani, menedzselni azt az óriási lehetőséget, amit a kulturális főváros jelenthet. Nagyon tanulságos. A törökök összeültek egy kormányülésen Ankarában, és hoztak egy döntést, amelyben megtették a török kulturális minisztert első számú felelősnek és az isztambuli program fővezérének, bocsánat, fővezírének, alelnöknek pedig az isztambuli kereskedelmi kamara elnökét nevezték meg. Megvolt az ukáz, gondolom, egy pillanatra megmutatták nekik a díszes selyemzsinórt, és azt mondták, hogy barátom, te ezt levezényled mint hivatalnok, te meg megszerzed hozzá a pénzt mint a kereskedelmi kamara elnöke.
Mészáros Bocsáss meg, a törököknél egy kétszáz fős testület van, és abból kettő a civil.
Hiller Hát azért mondom, ez Törökország, összesen kettő civil, azóta lehet, hogy már csak egy. A másik képlet pedig a németeknél Essen, de ez igazából nem is pontos, hiszen ott 51 település összefogása adja Európa kulturális fővárosát, és amikor az esseni városházán voltam, letakarították a nagy belső falat, és fölrakták ennek az 51 településnek a címerét. Ott ez az Európa Kulturális Fővárosa. Működik valamiféle mechanizmus, amit előírni nem lehet sem a német, sem a tartományi közlönyben, csak hát ezek demokráciakörök - hogy klasszikussal is éljek -, most úgy képeznek közös halmazt, hogy kijön belőle Essen, a Ruhr-vidéki kulturális főváros. Nálunk ebből a két példából semmi nincsen, merthogy annyira nem erős a kormány, és annyira nem erős a demokrácia sem. Én azt érzem, hogy a kulturális fővárossal kapcsolatban a helyi értelmiség, a civilek nem ellenségesek, inkább szomorúak. Nem támadólag lépnek fel, még csak azt sem mondanám, hogy legyintenek, inkább egy kicsit lehajtják a fejüket. A lényeg, hogy hogyan közelít a hivatalosság a civilhez. Ha előír neki, az nem működik. Újra kell kezdeni a párbeszédet.
- Kérdés, hogy mi lehet az újból kezdett párbeszéd tárgya a civilek és a hivatalosság között. Mennyire rugalmas például a pécsi értelmiség, ragaszkodik-e a Takáts József által vezetett csapat nyertes koncepciójához, vagy hajlandó - kicsit mentve is a menthetőt - kompromisszumokra ezen a téren?
Várkonyi Akik ezt a pályázatot végül is létrehozták, nem fesztiválban gondolkoztak. Előttük az lebegett, hogy egy kulturális léptékváltás lehetőségéhez juthat Pécs, ami természetesen új és hiányzó infrastruktúrák megteremtését kell hogy feltételezze, amelyeknek természetesen vannak fenntarthatósági szempontjai is. Nagyon jó dolog tudásközpontot csinálni, és ez egy perspektivikus fejlesztés a város számára, de tudjuk, enélkül is lehet Európa Kulturális Fővárosa programot lebonyolítani. Tehát nem azt mondom, hogy itt mindennek úgy kellett volna meglennie, ahogy azt az első öt kulcsprojektben megálmodták, de azt - és nem szeretném, ha ez személyes sérelemnek tűnne -, hogy a modern magyar képtár rehabilitációjának, a múzeumintegrációnak és átszervezésnek a lehetősége elesett, nagyon súlyos érvágásnak tekintem. Annál is inkább, mert ebben együttműködés volt a város és a megye között, legalábbis egy deklarált együttműködés, és amikor ez a döntés már lebegtetve volt, még nem volt közgyűlési határozat róla, akkor egyértelműen nyilatkozott a megye, hogy fenn tudja tartani. Tehát mondvacsinált, hajuknál fogva előrángatott, cáfolható érvek voltak a nagy kiállítótér ellen. Bármelyik ellen föl lehetett volna hozni.
Hiller Mondok valami nagyon furát. Mi a kultúrában az esetek döntő többségében pénzhiánnyal küszködünk, és sok tervünket pénzhiányra hivatkozva ejtjük. Az Európa Kulturális Fővárosa Pécs projektben nincsen pénzhiány. Amióta a lerombolt országunk felépült, infrastruktúrára, kulturális programokra ennyi pénzt magyar város nem látott. Több mint harmincmilliárd forintról van szó, ez rengeteg pénz. Ebből a programokra is tisztességgel van keret. Engem kritizáltak is azért, mert nem írtam alá, hogy ez a pénz a város rendelkezésére álljon. Nem írtam alá, mert biankó csekket nemhogy hárommilliárd forintról, de háromszáz forintról sem írok alá. Abban a pillanatban, hogy látom, hogy van egy jó kulturális programegyüttes, huszonnégy órán belül aláírom, de addig nem.
Mészáros Ahogy országosan nem egységes az értelmiség véleménye bizonyos dolgokban, úgy Pécsett sem egységes az értelmiség. Vegyük példaként a konferencia- és koncertközpontot. Még mielőtt elkészült volna a megvalósíthatósági tanulmány, hosszú hónapokon keresztül szó szerint mindent elkövetett a pécsi értelmiség egy része, követelték, lobbiztak, hisztiztek, hogy ragaszkodnak hozzá, hogy legalább kétezer személyes legyen a koncertközpont. Nem érdekli őket a fenntarthatóság. Ezt írásban, üzenve, miniszter úrnak, miniszterelnöknek, minden módon kifejezte a helyi zenei élet krémje. Utána a tanulmány azt mondta ki, hogy körülbelül ezer fő az a befogadó kapacitás, ami fenntartható lesz, és kimondta, hogy évente hány koncertet, hány konferenciát kell tartani abban az épületben. Az EU megköveteli a fenntartást 2010 után öt évvel is. Erre garanciát vállalt a város, a megye, az egyetem a különböző projekteknél.
Váradi Júlia Ez az egész Pécs-történet a mai Magyarországot tükrözi. A terv egyre határozottabban csúszott át a kultúra területéről a politika és a gazdaság keretei közé, ahol - legyen bármiről is szó Magyarországon - óhatatlanul minden el szokott dőlni. Emlékszem rá, amikor Konrád György, Parti-Nagy Lajos, a Jelenkor Kiadó körül csoportosuló írók, a művészek, a képzőművészek, Pinczehelyiék és mindenki más hihetetlen lelkesedéssel vetették bele magukat, hogy itt végre van egy lehetőség, Magyarországnak van egy lehetősége. Én nem éreztem úgy, hogy ők itt elsősorban egy városról beszélnek, éppen azt sikerült megragadniuk, ami a lényeg: egy város segítségével Magyarországot lehet úgy képviselni, hogy az Európában majd valamiféle nyomot hagyjon. A kezdeti lelkesedés hihetetlenül gyorsan elfogyott, és ennek nemcsak a Toller László tragikus balesete volt az oka, hiszen már akkor, amikor Toller Lászlónak még nem volt semmi baja, lehetett hallani, hogy az emberek azon veszekednek, kié lesz a pénz, ki hogyan fogja használni ezt az irdatlan összeget. Na most, egy ilyen zavaros helyzetben, ahol senki nem tudhatja, hogy neki mi a puvoárja, meddig érnek a döntései jogai, hogy neki mi a dolga egyáltalán, mi a szerepe, miért várjuk, hogy bármiféle koncepció megszülessen?
A másik dolog: Porto Európa kulturális fővárosa volt néhány évvel ezelőtt; én egy rádióműsor kapcsán jártam ott jó néhány napig. Felmértük, hogy mit csinál egy kulturális főváros, hogyan használja fel kulturális fővárosi rangját, funkcióját. A kulturális főváros vezetői címét egy nyelvfilológus költőnő kapta meg, aki ezért az egyetemi katedráját odahagyva teljesen átalakította az életét, és aki értelmiségi a városban bármiféle szempontból szóba jött, azt mind bevonta a közös gondolkozásba. Ettől olyan lelkesedés támadt Portóban, hogy még odáig is kiterjedt ez a városról szóló kulturális gondolkozás, hogy a gyerekeknek olyan feladatokat adtak, hogy hogyan kellene kialakítani Portóban az iskolák környékét. Bárkit kérdezhettünk, csak pozitív válaszokat kaptunk. Na most, kérdezzünk meg itthon bárkit akár Pécsett, akár Pécsen kívül. Miért romlik el itt minden?
Barabás János Nemrég létrehoztak egy tárcaközi bizottságot, amely a kormányzati feladatok összehangolásával foglalkozik, minthogy rengeteg kormányzati feladatcsúszás és hiba is történt az elmúlt hónapokban a pécsi EKF ügyében. Ennek a tárcaközi bizottságnak az elnökévé engem neveztek ki. A bizottságban részt vesznek azoknak a minisztériumoknak a vezető képviselői, akik valamilyen módon érintettek, és részt vesznek azok a pécsi illetőségű vezető emberek, akik a programért felelősek: a polgármester úr, a város országgyűlési képviselői, Mészáros András. Abban, ami EKF-ügyben történik, abban az ország morális, kulturális kitettsége - hogy ezt a kemény fogalmat használjam - 85 százalékos. A kormányzat pénzügyi kitettsége pedig 85-87 százalékos. Morálisan, kulturálisan, politikailag abszolút nem mindegy, hogy milyen képet sugárzunk. Én is úgy vélem, hogy van esély rá, hogy ez siker legyen. Azt kell végiggondolni, hogy mi a siker kritériuma, és jó lenne erről beszélni. Itt vannak ezek a beruházások, óriási fejlesztések, 34-35 milliárd forint a kulcsprojektekre, ezek valamikor el fognak készülni. Van esély rá, hogy ezek 2010 során, határidőre elkészüljenek, de sok minden történhet. Úgy vélem, hogy nem az a siker első és kizárólagos mércéje, hogy a tudásközpont, ami tulajdonképpen egy megyei és városi könyvtár, 2010. január 1-jén átadható-e vagy sem. A koncertterem-kongresszusi központ jó lenne, ha időben elkészülne, hogy ott a kulturális fővárost jelképezve jó koncertet lehessen tartani. De azt hiszem, hogy a siker szempontjából az a legfontosabb, amire Konrád György utalt, a közterek, parkok rendbetétele, az, hogy a városnak legyen levegője, hogy lehessen jókat sétálni, hogy esemény legyen, hogy karneváli hangulat legyen, hogy nyüzsi legyen, hogy programok legyenek, hogy élet legyen, hogy valami kis jókedv legyen. Tehát az a bizonyos fíling, az a bizonyos légkör a siker és a program igazi mércéje. Azt még el kell mondanom, hogy Mészáros Andrást nagyon régóta ismerem. Jó menedzsernek tartom; konfliktusos, konfliktusokat generáló ember. Sokat tanult a munka során, és azt hiszem, hogy ez a program nem enged meg még egy személyi változást. András nem fog lemondani, tovább fogja vinni ezt a programot. Olyan menedzsmentkapacitást kell mellé fölépíteni, ami vele együtt ezt a programot sikerre fogja vinni.
Marosi Ernő Itt most sok minden elhangzott erről a bizonyos programgyártó testületről. Tegyük fel - amire a névsor ismeretében látok némi esélyt -, hogy netán nem lesz tökéletes a program. Készül-e majd helyette másik? Tudniillik az az érzésem, hogy van egy elem, ami bele van építve az eddigi menetbe, és nem látom okát, hogy miért pont most változna. Nem látok semmi biztosítékot rá, hogy holnaptól minden másképp lesz. És amiért ezt gondolom, az a fíling itteni túlhangsúlyozása. A fílingnek nem a munka közben kell létrejönnie, hanem a munka végén. Amikor levonultak a munkások, és már csak a színpad marad. Az összes ilyen dolognál végül is az számít, ami utána marad. És ha már a fílingről van szó, a magam területén látok valamit, ami elég okot ad a pécsi értelmiségnek arra, hogy rossz érzései legyenek. Ez pedig a bánásmód a pécsi gyűjteményekkel. Amióta Pécs európai kulturális főváros akar lenni, azóta zsinórban ismétlődnek a botrányok az elidegenítési szándékokkal, a műalkotásoktól való megszabadulás elképzeléseivel, lízingeléssel; még a bezúzás nem fordult elő, de várható. Pécsett egy modern magyar nemzeti múzeum anyaga van széttagolva mézeskalács házikókban és egyebekben, ami önmagában a fenntarthatatlanság esete. Nagyon érdekes lenne felülvizsgálni, mik azok az értékek, amelyek ma is értékként vállalhatók. Nem hinném, hogy Vasarely ma az első vonalba tartozik, és nem a harmadik-negyedikbe. Félek, hogy már csak Magyarországon világhírű. És sok minden mással kapcsolatban is vannak ilyen félelmeim. A túlhangsúlyozott Zsolnay-kultusszal is. Ugyanakkor Pécsett nagyon jelentős gyűjteményi anyag van. Amikor én azt merészeltem mondani, hogy Pécsett egy nemzeti modern művészeti gyűjteménynek az anyaga van jelen, akkor azt mondtam ki, hogy nemzeti lehet valami, ami nem Budapesten van. És ez bizony a regionális politikának nagyon lényeges kérdése. Ez már persze egy másik kontextus, de nem független attól, amivel kezdtük. Tehát ilyen szempontból nagyon nem tartom elsinkófálandónak azt a bizonyos múzeumot. Nem kiállítóteremként, hanem maradandó múzeumként.
Ágoston Zoltán Én a Jelenkor főszerkesztőjeként és irodalomkritikusként vagyok érintett. Annak idején, a pályázat kezdeti szakaszában mi, jó pár tucat pécsi értelmiségi művész összefogtunk, és ahelyett, hogy a gyerekeinket neveltük, pénzt kerestünk vagy szórakoztunk volna, ezekkel a dolgokkal foglalkoztunk. Kultúra 2010 Baráti Társaság, vagy valami ilyesmi volt a nevünk. Ezt hosszú ideig gyakoroltuk, több embert meghívtunk ebbe a körbe. A főigazgató úr is volt ott, Tasnádi Péter és mások, nagyon sok ember megfordult nálunk, Konrád György természetesen, és sokat beszélgettünk mindarról, hogy mit kellene csinálni. Ez rendkívüli módon foglalkoztatta az embereket, de mára azt mondhatom helyzetjelentésként, hogy megcsalatva és rettenetesen kiábrándultnak érzi magát mindenki, aki ebben a dologban részt vett. A pályázat eredeti tartalma az volt, hogy társadalmasítani kell mindazokat a gondolatokat, amik a program kapcsán megfogalmazódtak, hogy a kultúrafogyasztási szokások jelentősen nőjenek. Ez minden kulturálisfőváros-programnak célja szokott lenni. Számtalan ilyen minőség- vagy szintbeli emelkedés történt Rotterdamtól kezdve a legkülönbözőbb városokig, a város közönségét kell fölemelni - hogy ilyen klasszikus liberális kifejezéssel éljek - a kultúra erejével. Mentalitásbeli dolgokat kellene megváltoztatni, és erre is jó a kulturálisfőváros-program. Fogyasztási szokásokat stb. A decentralizáció is fontos tartalma volt ennek a pályázatnak. Az tehát, hogy Magyarország alternatív kulturális, ne adj' Isten, gazdasági és más hangsúlyokat kapjon, és ne tényleg továbbra is ez az egyetlen város legyen ilyen városállamként ebben az országban, az nem jó Magyarországnak és nem jó Budapestnek sem. Ne adj' Isten, odáig elmehetünk ebben, hogy legyenek alternatív turisztikai célpontjai Magyarországnak, hiszen azért sírnak a kulturális meg a turisztikai szakemberek, hogy nem nagyon tudnak mást eladni az országban ilyen szempontból. Rengeteg olyan dolog van, amit át kellene gondolni, és ez kulturális szakemberek és egyebek nélkül nem fog menni. A társadalmasítás mozzanata ilyen értelemben nagyon fontos. Amikor a főigazgató úr megérkezett, nyilván úgy gondolta, hogy minden cseppfolyós, nem elég hatékony ez az egész, nem elég áramvonalas stb., viszont nem szabad elfelejteni, hogy a menedzsmentközpontot nem lehet úgy elgondolni, hogy minden kompetenciát, minden jogkört magába szippant, és körülhatárolja magát valamiféle fallal, mert nagyon rossz szociálpszichológiai jelenség zajlott le azzal, hogy megerősítette a menedzsmentközpontot, és hivatalszerűvé vagy olyanná tette, ahogy nyilván egy menedzsernek ezt a dolgot tennie kell, ugyanakkor ez azzal járt, hogy ez az értelmiségi társaság, ez mind-mind folyamatosan kinn rekedt, ugyanakkor a menedzsmentközpont légüres térbe került ezáltal. Nem sorolom ezeket a dolgokat a végtelenségig, inkább azt kérdezem, hogy milyen biztosítékot kaphatunk mi mindannyian, az ország összes embere, hiszen ez mindenkit érint, hiszen valóban nem csak Pécs bemutatkozása ez, szóval mit lehetne abba az irányba tenni, hogy a bizalmat valami módon viszszanyerjük, és hogy tényleg ne ilyen rettenetes kudarctörténet legyen ez a történet, mert eddig szerintem a legtöbb emberben ekként jelentkezik anélkül, hogy ez bármiféle ellenséges propaganda ódiumát vonhatná magára.
Pinczehelyi Sándor Kicsit furán érzem magam, mert ha körülnézek, itt tulajdonképpen hárman vagyunk pécsiek, akik elég sokat nyüzsögtünk ennek a kulturális fővárosnak az első pillanatától kezdve. Hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki részt vett a Toller László polgármester által felkért programtanács munkájában. Ez mindjárt a kezdet kezdetén volt, hogy a város elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, akkor kineveztek, felkértek bizonyos embereket, akik szerintük valamilyen művészeti ághoz valamilyen formában értenek vagy legalábbis valamilyen affinitásuk van. Ez a programtanács hetente kétszer két délutánt töltött el azzal, hogy a saját ötleteit és az egyéb beérkezett ötleteket összegereblyézze és megfelelő formába öntse. 2006. december 31-én kaptunk egy levelet Tasnádi Péter polgármestertől, amelyben megköszönte eddigi munkánkat, és azt mondta, hogy a város más struktúrában képzeli el a kulturálisfőváros-programot, és akkor mi boldogan felkiáltottunk, hogy vége az önagyonülésezéseknek. Meggyőződésem egyébként, hogy ez a program, amit mi annak idején összeállítottunk, és amit a kutya nem kérdezett tőlünk egészen két hónappal ezelőttig, ez egy jó program volt. Meggyőződésem, hogy az a program, amit állítólag hétfőn elő fognak vezetni, minimálisan fog különbözni attól - legalábbis a képzőművészet tekintetében -, amit én annak idején leírtam. Ez az egyik dolog, amit szerettem volna elmondani, és csak azért, merthogy Somlyódi Nóra cikkéből kimaradt, hogy ez a programtanács megszűnt.
De hadd térjek vissza a kályhához! Szerintem ott csúszott el az egész, amikor Toller László - sajnos most nem tudja megvédeni magát - mint politikus belépett ebbe az EKF-történetbe, és nem hagyta azokat az embereket dolgozni, akik nagyon sok mindent tettek az EKF sikeréért. Tényleg kínos, hogy ezt kell mondanom, de így van. Presztízskérdésnek tekintette, hogy kommunikáció csak a városházán vagy az ő személyén keresztül történhessen, bizonyos emberektől bizonyos jogköröket megvont. Az a véleményem, hogy a politikának ki kellene vonulnia ebből az egészből.
Várkonyi Marosi Ernő tanár úr észrevételére: azt gyanítom, hogy amikor Pécsett egy nemzeti múzeum lehetőségéről beszél, abban igen nagy szerepet tulajdonít a Modern Magyar Képtár gyűjteményének. Annak a gyűjteménynek, amelyiknek az éves látogatottsága - és nemcsak a mostoha bemutatási viszonyok miatt - körülbelül egytizede a Vasarely Múzeuménak, és azt is meg kell hogy mondjam, hogy a Vasarely Múzeum anyagából Szegeden rendezett időszaki kiállításnak pár hét alatt volt annyi látogatója, mint az állandó kiállításnak Pécsett. Ezek a dolgok így működnek egyébként nagyon régóta: egyszer egy nagy német művészettörténész azt mondta, hogy vigyük át a múzeumból a Rembrandtokat az utca túloldalára, és sorba fognak állni az emberek az időszakos kiállításra. Úgyhogy sajnos meg kell hogy cáfoljalak: legjobban házalni a Vasarelyvel tudunk, és nem csak Kelet-Közép-Európában. A politikusok, a döntéshozók számára egyedül ez számít, mindig azt szokták az orrunk alá dörgölni, hogy na és mennyi látogatója van a Modern Magyar Képtárnak, és abból mennyi a fizető természetesen. Ez az egyik megjegyzésem. A másik, hogy nem szeretném eloszlatni azt a kialakulni látszó konszenzust, hogy van itt egy reményt keltő elem, a közterek és parkok rehabilitációja mint egészséges gondolat és olyasmi, aminek beláthatatlan fönntartási következményei nincsenek, és ezt mindenki így gondolja, azért egy picit mégis rontanék az ünnepi hangulaton. Minket mint szakértőt megkeres például egy konkrét pályázat ügyében a pályázatnyertes stáb, és azt tudjuk meg tőlük, hogy kaptak a megbízás mellé a várostól egy névsort szobrászokról. Na most ezt tessék összevetni azzal, amit Mélyi József írt a közterek művészete ügyében!
Bojár Iván Nagyon röviden egy-két dolgot. A Kultúra 2010 csapatába én is kaptam meghívást. Havonta találkoztunk, aztán abbamaradtak a találkozások. Már akkor látszott egyfajta kiábrándultság, egyfajta savanyú érzés. Azért nem szeretném magamnak vindikálni azt a jogot, hogy én tettem mindent tönkre Pécsett, tehát hogy akkor kezdődött volna a hanyatlás. Mindenesetre én ott föltettem egy-két kérdést. Például volt egy beszélgetés a Dantéban, ahol föltettem a kérdést, hogy miben vagytok ti egységesek. Egy sörözőt képzeljenek el, ez volt a Dante söröző kertje, ott ült ad hoc módon húsz-huszonöt ember, és beszélgettünk mindenről. Én mint teljesen új ember tájékozódva, keresgélve a kapaszkodókat azt kérdeztem, hogy van-e valamifajta egységesen kommunikálható üzenete ennek a társaságnak. És sajnos az volt a reagálás, hogy mindenki elkezdte nézni a sör habját, és odáig ment a dolog, hogy azt se tudták megfogalmazni az ott ülők, hogy van-e egyetlenegy dolog, amiben egységesen tudnának föllépni, sőt valaki megfogalmazta, hogy igazad van, még odáig se jutottunk el, hogy legyen egy képviselőnk, aki valamilyen fórumon képviselje ezt a társaságot. Én ezzel a helyzettel nem tudtam mit kezdeni, tudomásul vettem, hogy ez van, aztán ez a tevékenység valahogy abba is maradt.
Baromi sok mindenről volt itt szó, egyvalamiről nem, hogy mi a cél. Csinálunk kulturális fővárost, mert kell, mert megnyertük. De mi a cél, mit akarunk vele? Mi a cél turisztikai értelemben, kulturális marketing értelmében, városmarketing értelmében, és még sorolhatnám. Szerintem az, hogy Magyarországról nagyon jó képet mutassunk. Halmozzuk fel az összes értéket, ami ma létezik ebben az országban, és ezt a jó képet mutassuk magunkról Pécsett és Pécsen keresztül, mert ennek az országnak mindenekelőtt arra van szüksége, hogy jobb legyen a közérzete, büszkébb lehessen a saját dolgaira, saját teljesítményére, illetve elemi szüksége van arra, hogy a globális versenyben valamit tudjon mutatni magáról. Nem érzékeltem a mai beszélgetésben, hogy erről a célról lenne szó. Mindezt azért hoztam csak fel, mert úgy érzem, hogy amit az imént elmondtam, többféleképpen tudjuk szolgálni. Most itt kétféleképp vagyok, részben mint lapszerkesztő, galériatulajdonos, részben pedig mint budapesti városi ember. Nekünk feladatunk lesz, és éppen a héten kezdtünk el gondolkozni, dolgozni azon, hogy 2011 első felében Magyarország adja Európa soros elnökségét, következésképpen megint lesz egyfajta lehetőségünk, hogy Magyarország Forma-1 alapon időnként a képernyőre kerüljön, az Arte Magyarországról sugározzon adásokat, a sajtóban cikkek jelenjenek meg rólunk. A két eseménysorozatnak nyilvánvalóan össze kell kapcsolódnia valamilyen formában, kommunikációban, üzenetekben, egyebekben. Jelen pillanatban nincsen országmarketing, nem tudjuk, mik azok a brendelemek, amelyekre Magyarország támaszkodik. Ahhoz, hogy ezekkel a dolgokkal tisztában lehessünk, azt is pontosan kéne tudni, hogy Pécs mi. Ehhez természetesen nagyon fontos, hogy jöjjön létre egy olyanfajta értékkataszter, amiből meg lehet nézni, miből dolgozunk. Ennek a városnak van egy fantasztikus értelmisége és van egy művészvilága, és van egy drukkerköre. Ezzel a körrel kell dolgozni, és ezzel a csapattal, ezekkel az értelmiségiekkel, művészekkel, ezeknek az embereknek a fejéből, ízléséből, szívéből fog előjönni az a spirit, amit el lehet majd adni, amiből majd lehet valami. Lehet persze világsztárokat hívni, három tenort, de ez nem ugyanaz. Nem tudom, hogy ez a programalkotó csapat mit főz ki, meg hogy miből dolgozik, de úgy érzem, nagyon fontos, hogy ezt a bizonyos elvesztett bizalmat újra lehessen építeni. De változatlanul visszatérnék a célhoz, amit nagyon pontosan kellene tudni - és ez szerintem kormányzati feladatkör -, a célnak világos definíciót kell adni. Én ezt most nem látom. Ami a kulturális fővárosokat illeti, jártam Glasgow-ban, Genovában, Grazban és tavaly Szebenben is. Ugye, Szeben volt az, amelyik egy fesztivált rendezett, kifestett homlokzatokat és köztereket alkotott. Rendkívül hasznos dolog. Romániában ez nagyon-nagyon kontrasztosan jelent meg, hogy van egy elképesztően kiglancolt város, amely úgy csinál, mintha nem is Romániában lenne, és ez hatalmas eredmény és hatalmas érték is egyébként, azért is, mert hiszen ott marad, ezek kézzelfogható dolgok, politikai siker, közösségi siker. Nem kulturális siker, ebben az értelemben Szeben semmit nem tett hozzá a kulturális fővárosok sorozatához. Volt Vasarely-kiállítás, tánccsoport, lángosevés, minden. Rendbe rakták a múzeumot, raktak bele légkondit, egyebeket, voltak pozitívumok, de valójában a köztér megújítása volt a siker. Tehát ha Pécs most a közterek megújítására fordítja a figyelmét, ami fontos és helyes dolog, akkor azért arra is kell figyelni, hogy a kulturális tartalom is intenzív legyen, akkor lehet majd bizakodva beszélni erről az eseménysorozatról, az viszont emberek nélkül nem megy.
Vitányi Iván Hát borzasztó volt ez a mai este. Fennmaradt egy nagy kérdés. Hogyha meg akarjuk mutatni Európának Magyarországot, de nem is Magyarországot, hanem a magyar kultúrát, akkor meg lehet-e mutatni a magyar kultúrát a magyar értelmiség nélkül? Ez volt itt a kérdés. Előfordulhat-e, hogy hónapokon keresztül dolgozzon és mindenfélét megcsináljon egy olyan bizottság, amelyről Pinczehelyi beszélt, és utána azt mondják, hogy jó napot kívánok. Abban a pillanatban voltaképp az egészet abba kellett volna hagyni. Így nem lehet. És lehet-e olyat kérdezni, hogy hát ott volt az értelmiség, mindenki nézte a habot, és nem mondott egységeset. Hát ki gondolja azt, hogy az értelmiség egységeset mond? Az értelmiség arra való, hogy ne mondjon egységeset, hanem hogy tízen tizenötfélét mondjanak. Itt valami nagyon nagy hiba történt. Emlékszem, egyszer összejöttünk, Fekete Nagy Béla, Martyn, a nagy ősök, és ők arról beszéltek, hogy Pécsen azért lett képzőművészet, mert az ő fiatalságukban, a múlt század elején a festés a pécsi értelmiségi fiatalság természetes időtöltése volt. Na, ebből lett Fekete Nagy Béla, ebből lett Martyn, még Vasarely sem az utolsó ebben a dologban, és ebből lett Pinczehelyi és Lantos és így tovább. Na most nem ezt kellene felmutatni? Hát nem ezt kellene mutatni, hogy van egy ilyen város Magyarországon, ahol egyszerűen megtermett a képzőművészet, és nem is akármilyen? Én is voltam Portóban, és láttam ugyanazt, amiről Váradi Júlia beszélt, láttam, hogyha bevonják az értelmiséget, akkor mi történik. Tehát nem az az első kérdés, hogy milyen szervezet legyen, hanem az, hogy hogy lehet az értelmiséget bevonni, és ha ebben nem történnek lépések, akkor azt javaslom a minisztériumnak, hogy fújja le az egészet.
P. Szűcs Julianna Szubjektív kódával zárnám. Én nem vagyok pécsi, de Pécsett vagyok egyetemi oktató. Azért lettem Pécsett egyetemi oktató, mert hanyatt-homlok menekültem egy másik városból, ahol egyetemi oktató voltam, mert nem bírtam elviselni, és kerestem magamnak egy olyan várost, ahol jól érzem magam. Na most ez a jó érzés, Vitányi Iván erről beszélt, ez nem volt új keletű dolog. Volt az én generációmnak, Vitányi Iván generációjának is egy konszenzusa, hogy Pécs más. Magyarország, mondtuk mi, pestiek, voltaképpen két városból áll: Budapestből és Pécsből, legalábbis ami a kultúrát illeti. Ennek megvolt az oka, mert voltak olyan városok, amelyek jók voltak egy tantárgyból, ki énekből, ki tornából, ki rajzból, de csak Pécs volt olyan, amelyik egyenrangú volt, kicsit így, kicsit úgy, de mindent tudott. Tudta a színházat, tudta a képzőművészetet, tudta a táncot, mindent tudott. Ráadásul Pécsnek volt egy spirituális apportja, amiről Vitányi Iván beszélt, ami valamilyen módon őshonosan megteremtette a kultúrát, és legalábbis az elmúlt negyven évben ebben a spirituális apportban valamilyen módon a tagadás ősi szelleme is benne volt, például hogy ami Pesten nem nagyon ment, akkor az Pécsett valahogyan mégiscsak elment. Volt egy őshonos, tartásos értelmiség. Lehet, hogy mint Konrád György mondta, ez egy kicsit gyávuska értelmiség volt, de valamilyen módon tartása volt, ami ilyen értelemben láthatatlan érték, és ez valóban nem hardver és szoftver, hanem az egyetlen olyan, ami Pesten kívül valóban magyar kultúrát jelentett. Amit Marosi Ernő mondott, az se véletlen, hogy egyedül Pécsnek van nemzeti múzeumra esélye, ezek miatt, ez egy kis, modellértékű Magyarország, kisebb, mint Pest, de benne van egész Magyarország. Enélkül ez nem megy. Illetve lehet, izomból lehet. Amikor a Dózsa György úton kiállították a különféle városok pályázatát, megmondom őszintén, nekem Miskolc tetszett legjobban, ez egy vicces dolog volt, olyan szép lett volna innen győzni, mert Miskolc igazán szerencsétlen város, rosszak a kulturális feltételei, de ilyen kulturális fővárosok is voltak, gondoljunk Thesszalonikire. Izomból Debrecen is meg tudta volna csinálni. Győr meg gazdag volt, közel volt Bécs. Én mégis magától értetődőnek tartottam, Toller ide, Toller oda, hogy Pécs fogja megnyerni, éppen azért, mert egyedül ott van kontinuus kultúra Pesten kívül. Na most ez került veszélybe. Én a szívügyemnek tekintettem, hogy ezt a kis pécsi blokkot megcsináljuk a Mozgó Világban, és úgy látszik, végtelen történetté kezd dagadni. Nyilván még vissza fogunk erre térni, nem is szeretném ilyen értelemben lezárni, csak hát erőnk fogytán egyelőre nagyon köszönöm a jelenlétet, és a bátorságot is.