Fáy Miklós
Tavasz Mallorcán
Hogy miért az Esőcsepp prelűd a legnépszerűbb a 24 Chopin-prelűd között, az nem nagyon bonyolult kérdés. Ez a leghosszabb. Persze ha elfogadjuk azt a Nádasdy Kálmán-féle elméletet, hogy az emberek csak hiszik, hogy szeretik a zenét, de alapjában véve nem szeretik, akkor ez nem elég erős érv. De ekkor jön a Nádasdy-elmélet második fele, hogy el kell hitetni velük, vagy velünk, hogy szeretjük a zenét. És erre tökéletes az Esőcsepp-prelűd. Szép dallam, fáradt és szomorú, de kicsit sem tolakodó, és mindehhez még története is van.
Története van a zenének is, ahogy az egyenletes kopogás felett megjelenik a borongás, és semmi, de semmi rosszra nem lehet gyanakodni, esik, hát esik, csöpög az ereszről, de nem vihar, nem hideg, csak hát a borús időnek is az a tulajdonsága, hogy elmúlik. Chopinnél azonban nem múlik, hanem épp ellenkezőleg, tovább borul. Megindul a bal kéz szólamában valami sötét, tragikus dörömbölés, a kis Frédéric egy kicsit leveti jólneveltségét, és igazán félni kezd a haláltól. Majd vállat von, visszatér a kezdő dallam, és nem mondhatjuk, hogy ugye, egészen más most már, mert pont az a lényege, hogy egyáltalán nem más, csak az eső esik szüntelenül, ilyen az élet.
Ha ilyen az élet, akkor én sem állok ellen, és Mallorcán időzve megveszem a buszjegyet Valldemossába, fél óra az út Palmától, nem megyek egyedül, pedig nincs szezon. Az atrófiás ábrázatú sofőr szívogatja a busz mellett a cigarettát, aztán az órájára néz, gyors mozdulattal eldobja a csikket, zárja az ajtókat, indulunk fölfelé a hegynek. Előttem két csúnya, északi asszonyság, másikoldalt úgynevezett felvilágosult anya, szárított gyümölcsöket esznek a lányával, vegyesen társalognak lengyelül és angolul, és olyan vidám dolog, hogy azért honleány, elmegy megnézni, hol húzott le egy telet a leghíresebb lengyel.
Vacakolok a zsebemben, érzem a kísértést, hogy fülembe zúgassam Ashkenazyval a prelűdöket, de aztán elszégyellem magam, bámulok ki az ablakon, az is elég épületes. Valldemossa hamar itt van, a lengyelekkel felsülök, mert leszállnak, de ott maradnak a megállóban, eszünkbe sincs a kolostor felé venni az irányt, pedig tábla mutatja, fekete profilok, hogy Chopin- és Georges Sand-emlékhely, és valami Habsburg főherceg is itt találta meg a nyugalmát. Nem kell túl sokat képzelni Chopin vonzerejéről, amikor Valldemossa felől érdeklődtem, a hotelben sem azt mondták, hogy igen, a híres Chopin-szobák, hanem hogy Michael Douglasnak és Catherine Zeta-Jonesnak is ott a kastélya.
Nem is tudom, hogy kell-e ez nekem. A kolostor ott áll, az udvaron a zeneszerző mellszobra, egy pillanatra elmegy a kedvem az egésztől, a belépő is indokolatlanul drágának látszik, és végül is nem mindegy, hogy hol készültek a prelűdök? És nem csalás az egész? Chopinnek nem volt sok kedve Mallorcára menni, csak Georges Sand erőltette, hogy az enyhe tél majd jót tesz a betegségének. Nagyon nem tett jót, mert Mallorcán a levegő párás, azonkívül a helyiek, amikor megtudták, hogy tüdőbeteg jött közéjük, féltek a fertőzéstől, kerülni kezdték romantikusékat. Chopin és hölgye nem kapott szállást, és már indultak volna vissza, amikor csodák csodájára felajánlották nekik a valldemossai kolostorban a lakás céljára átalakított cellákat. A hely tüdőbetegek számára kifejezetten előnytelen, az áprilisi nap is gyenge ahhoz, hogy átmelegítse a vastag falakat, de legalább fedél volt a fejük fölött.
További gond, hogy nem volt zongora. De nemcsak a kolostorban, hanem egész Mallorcán. Chopin őrjöngött, hogy a fejében zsongnak a dallamok, és nincs zongorája, hogy dolgozhasson. Hosszas levelezésbe kezdtek tehát a Pleyel céggel, és végül hetek múlva kaptak is valamit, ami még pianínónak is szerény, inkább olyan, mint valami szerény bútordarab, amin véletlenül zongorázni is lehet. Csoda, hogy legalább ezt el tudták szállítani a szigetre, lehetett dolgozni.
Az ember persze elgondolkodik, hogy amikor Ashkenazyt hallgatja, és panaszkodik magában, hogy jaj, de csúnyán csörömpöl a zongora, milyen fémes-fás hangja van, akkor nem finomkodja-e az érzéketlenségig magát. Ha Chopinnek jó volt az a hangszerkezdemény, ha a művek maguk azon a billentyűs éjjeliszekrényen születtek és szólaltak meg, akkor talán nekünk is meg kellene felelnie az Ashkenazy-hangzásnak. Amúgy sem illik nagyon panaszkodni, hiszen ha az a kérdés, hogy miért pont Ashkenazyval hallgatom a prelűdöket, akkor nem tudok más választ, mint hogy ez volt a legolcsóbb a boltban. 1600 forint mégsem túlzott összeg az emberiség közös örökségének megszerzéséért.
Utólag sem tudok sokkal jobbat választani. Martha Argerich szebben játssza, de az a felvétel már megvolt bakeliten, Grigory Sokolov félelmetesen tökéletesen játszotta el a darabot április végén a Zeneakadémián, de épp a tökéletesség félelmetessége ijeszt el tőle, Claudio Arrau száraz és sápatag. Egy idő után egyébként is torkig lehet lenni a lemezek összehasonlítgatásával, már régen nem a műveket hallgatjuk, csak hogy Ashkenazy ezt így csinálja, Argerich meg amúgy, na most melyik a jobb.
Nem mintha az egyetlen felvétel hallgatása lenne a megoldás. A hallgató fegyelmezetlen, és inkább keresi a véletlent, jobban mulat a zenén kívüli eseményeken. Például azon, ahogy a legelső prelűd végén megszólal egy madár. Nyilván nem a stúdióba tévedt be, csak nyitva hagyták az ablakot, de elég ahhoz, hogy ránőjön az előadásra, és egy idő után a hallgató mindig a madarat várja. Fontosabbak lesznek a körülmények a mondandónál, akár azért, mert az interpretáció nem elég szuggesztív, de lehet, hogy nem kell elkomorulni: így érezzük közelebb magunkat a pillanathoz. Mert a madárral együtt a hangrögzítés már tényleg a pillanatot ragadta meg, Ashkenazy, aki nyilván maga is hallotta a madárdalt, amikor visszahallgatta a mesterszalagot, nyilván nem véletlenül hagyta, hogy ez legyen a végső változat, hangsúlyozva, hogy nem a legvégső igazságot akarja kimondani, hanem így zongorázott 1978-ban egy derűs napon.
Lehet szeretni érte. Bár itt éppen az interpretáció sem érdektelen, mert nagyon prelűd, valóban bevezetésként hangzik, nem önálló műként, odaül a zongorához, és keresgél, kicsit megindul, gyorsan visszavesz. Prelűd, csak nem jön utána semmi, nincs fúga, mint Bachnál, hogy a mesterség és a szív egymást váltsa, hogy az érzelmek kieresztése után azt mondaná, eddig muzsika, mostantól zene, eddig daloltunk, mostantól alkotunk.
Illetve nem vagyok pontos, mert Ashkenazynál vannak párok, az első prelűdre válaszként hat a második, a két prelűd bizonyos értelemben mégis prelúdium és fúgaként hat, és egyszer-egyszer később is észrevehető ez a megoldás a sorozatban. Meg, persze, vannak egyéb esetek is, amikor elfelejtjük, hogy prelűdöt vagy etűdöt hallgatunk, mint a G-dúr darabnál, ahol talán a bal kéz gyötrődéseit túl is hangsúlyozza Ashkenazy a jobb könnyed dallama rovására. Van olyan este is, amikor prelűd helyett keringőt hallunk, mint a 7. darabban, nosztalgikus zenélőóra-muzsika, hogy ne értékelődjön egészen le, Ashkenazy megint inkább borong, lazul a ritmussal, improvizatív módon játszik, de azt hiszem, jól teszi: annyira rövid a darab, hogy elviseli ezt az egyetlen hangulatot.
Egyáltalán nem tökéletes a lemez. Néha nem megy elég mélyre, csak a felületen kaparászik a zongorista, súlytalannak tűnnek a hangok, az E-dúr prelűdben, ami szintén inkább hat etűdnek, mint prelűdnek, jó magasról kell rádobálni a játékosnak az ujjait a billentyűkre, hogy dörögjenek az akkordok, érződik, hogy Ashkenazy maga is bizonytalan, nem technikai értelemben, csak nem tudja, mit kezdjen az egészszel. A nagy hangerő itt mintha arra szolgálna, hogy a játékos magát is meggyőzze, ez a mű ilyen, vagy így kell szólnia, nem kell ezen olyan sokat elmélkedni.
Lehet, hogy igaza is van. Elég egy pillanatra megint visszagondolni Valldemossára, hogy ebből a dörgésből menynyi szólalhatott meg a kis Pleyelen. Vagy arra, hogy egy terítővel letakart Steinway is állt a sarokban, fölötte fényképek, híres és kevésbé híres zongoraművészek portréi, néhány kedves szó, hogy nagyszerű élmény volt itt lenni, ez a legjobb Chopin-emlékhely a világon. Keresem az ismerősöket, Lugansky, Jean-Yves Thibaudet, Alicia Larrocha. Ashkenazy képe nincs kint a falon, nyilván számára Chopin elevenebb tapasztalat annál, semmint hogy a lakására kelljen járnia. Egy pillanatra én is elbizonytalanodok, amíg a zongora mögött cuppogva uzsonnázó banyát nézegetem, mit szólna a kis Chopin, ha tudná, hogy az Adrian Leverkühn által emlegetett kalandtalan életét mégis megpróbálják kalandosítani, ő fázósan húzza össze magát, és küszködve fogalmazza meg a halhatatlanságot, mi meg jól tápláltan nézegetünk le az erkélyről: azért volt neki kilátása, kérem szépen. De jogunk van bornírtnak lenni, 8 euró 50-et fizettünk érte.
Chopin: 24 prelűd. Vladimir Ashkenazy. Decca, 1978.