Takács Ferenc
Egy dilettáns élet
1982-ben, James Joyce születésének századik évfordulóján az ír televízió dokumentumfilmet mutatott be az Ulysses szerzőjéről, Van valaki, aki megért engem? * James Joyce világa címmel. Ekkor még akadtak - bár egyre kevesebben - olyanok, akik személyesen ismerhették Joyce-ot: velük a dokumentumfilm „riportere", Richard Ellmann irodalomtörténész, James Joyce életrajzírója készített interjúkat, mégpedig az eredeti helyszíneken, Joyce vándoréletének változatos állomáshelyein. Így Triesztben is, ahová 1904-ben érkezett a regényíró, hogy azután néhány hónapos polai kitérőt követően 1915-ig egy évtizedet töltsön el az akkor még osztrák-magyar birodalmi fennhatóság alatt álló városban, íróvá érésének és szellemi arculata kiformálódásának legfontosabb évtizedét. (1919-ben, miután a háborús éveket Zürichben vészelték át, a család visszatért Triesztbe, de az Olasz Királysághoz csatolt és gyorsan jelentéktelenné sorvadó provinciális kikötővárosban már nem érezte jól magát az író, 1920-ban Párizsba tette át székhelyét.)
A dokumentumfilmben megszólalt az akkor már igen idős Letizia Svevo Fonda Savio, az 1928-ban balesetben elhunyt módos trieszti üzletember, Ettore Schmitz - írói nevén Italo Svevo - leánya. Felidézte Joyce angoltanári működését a helyi Berlitz-iskolában, ahol őt is tanította, s beszélt apja és Joyce barátságáról, illetve arról, hogy Joyce folyvást ilyesféle kérdésekkel nyúzta apját, a zsidó származású cégvezetőt, akinek magánórákat adott: „Ha én ezt és ezt mondom önnek, akkor ön, Schmitz úr, mint zsidó, hogyan reagál erre?"
A magánórákból baráti kapcsolat lett: Joyce gyakran megfordult Schmitzék házában. Joyce egy alkalommal felolvasta a házigazdának és feleségének, Livia Schmitznek A holtak című elbeszélését, mire Schmitz megjegyezte, hogy valamikor ő is írogatott, két regényt is megjelentetett ifjúkorában, de ezek teljesen visszhangtalanok maradtak, úgyhogy el is ment a kedve az írástól. Joyce elolvasta a két regényt (az 1892-es Egy életet és az 1898-ban kiadott A vénülés éveit) és meglepve fedezte fel irodalmi értékeiket.
A kora 20. századi modernista regényírás egy különös csereügylete vette evvel a kezdetét, valamiféle izgalmas alkotói adok-veszek, mégpedig igen fontos következményekkel. A Joyce-szakirodalomban ma már közmegegyezés, hogy az Ulysses másik főhőse, az érett és megállapodott polgárember, Leopold Bloom alakja, aki a költő- és esztétapalánta Stephen Dedalus tükre és ellenpontja a regényben, életbeli minták után készült, s ezek között a minták között a legfontosabb éppen Italo Svevo volt, a maga fizikai vonásaival, egyéniségével és habitusával. Beleértve olyan apróságokat is, mint Svevo bajusza, amelyet Bloom orra alatt látunk viszont, vagy olyan fontosabb és jelképibb ügyet, mint a Szombathely-kapcsolat: innen vándorolt ki Írországba Bloom édesapja, Virág Rudolf - Svevo életrajzírói tudnak egy Magyarországról származó nagyapáról az író felmenői között.
Ezt a kölcsönt Joyce gondosan viszonozta, mégpedig a lehető leggavallérosabban. Biztatta Svevót, és erősítette benne tehetsége tudatát, a jelek szerint sikerrel: Svevo újra kedvet kapott a regényíráshoz, és 1923-ban - tehát előző regénye megjelenése után huszonöt évvel - kiadta a Zeno tudatát, élete fő művét, a modern olasz prózaírás remekét. Az ekkor már Párizsban élő Joyce segített abban is, hogy a regény ne tűnjön el a visszhangtalanságban, amellyel - akárcsak elődeit - az olasz kritika és az olvasóközönség először fogadta. A regényt széltében-hosszában reklámozta, s neves francia irodalmárok, köztük Valéry Larbaud és Benjamin Crémieux figyelmébe ajánlotta. Joyce ügyködése nyomán lelkes méltatások jelentek meg a könyvről, s a francia visszhangra az olasz kritikusok is felfigyeltek: először Eugenio Montale nyilatkozott elismerően Svevo munkájáról. 1927-ben francia fordításban, 1930-ban angolul is kiadták a regényt.
Joyce rokonszenvét nem csupán Svevo tehetsége és könyvének irodalmi értékei vívták ki. A trieszti író helyzetében, önérzékelésében és identitásában a maga hibrid- és migránslétének a tükrébe pillanthatott. Trieszt, a soknyelvű, sokvallású és rendkívül kevert lakosságú város maga volt a megtestesült identitászavar, mindennek minden mással való folytonos keveredése. (Joyce egy üzleti vállalkozásához a következő helybeli olasz befektetők járultak hozzá: Antonio Machnich, Giovanni Rebez, Giuseppe Caris és Francesco Novak. Ezekkel a befektetőkkel Joyce barátja, a szintén olasz Nicolň Vidacovich vette fel a kapcsolatot.) Ez a hibrid jelleg a városban beszélt nyelvre, a triestinóra is rányomta bélyegét: a nemzeti nyelvi normától (a toszkántól) igencsak elütő nyelvváltozat volt ez, amelyet mindenki egy kicsit másképpen használt, attól függően, hogy a város melyik etnikai közösségéhez tartozott. Mindennapos trieszti élmény volt, hogy az ember ért mindenkit, aki megszólítja az utcán, csak hirtelenjében épp azt nem tudja, hogy mármost milyen nyelven is szólnak hozzá.
Német-zsidó apa és olasz anya szülötteként - írói neve is ezt a családi örökséget tükrözi: „Italo Svevo" annyit tesz, hogy „olasz sváb" - Svevo is először a triestinót tanulja meg, majd - Németországban, a kereskedelmi szakiskolában - a németet. Az olasz irodalmi nyelv, a toszkán norma így harmadik nyelve volt, tanult, művi, tudatosan s némileg idegenkedve kezelt idióma.
Környezete és a maga nyelvi identitásának ez a cseppfolyóssága és bizonytalansága megjelenik a Zeno tudatában is. Sajátosan kevert nyelvhasználat a regényé, mivel - amint erre több kritikusa is felfigyelt - a toszkán irodalmi nyelven folyvást áthallik a triestino a maga föld közeli képlékenységével. A könyvvel szembeni ellenállásnak is alighanem ez a jelleg volt az egyik oka, olyannyira, hogy az 1927-es második olasz nyelvű kiadás alkalmából szükségesnek látták a szöveg valamelyes átfésülését.
Pedig ez a nyelvhasználat - akár tudatos döntés eredményeként, akár önkéntelen következményként, az eredményt tekintve mindegy - voltaképp stilizációs elvként működik a regényben, s ebben a minőségében fontos jelentéseket közvetít. A regény fikciója szerint a szöveg, amit olvasunk, Zeno Cosini trieszti üzletember írásos önvizsgálata, emlékeinek felidézése, mely pszichoanalitikusa, bizonyos S. doktor tanácsára készült. Azonban Zeno tudata, freudi értelemben vett Énje nemigen látszik alkalmasnak arra, hogy az ilyen vizsgálódásnak a tárgya lehessen. Egyénisége ugyanis maga a teljes egyéniséghiány, énje cseppfolyós, képlékeny, és híján van mindenféle valamennyire is szilárd formának és határozott körvonalnak. Ugyanez áll az énjéről alkotott ön-elbeszélésére (mint ahogy hétköznapi kommunikációjára is): emlékeit folyvást manipulálja, élete tényeit nyelvi eseményekkel írja felül: ...én, aki ha csak kinyitom a számat, torzítok; ferdítve, torzítva kell szólnom dolgokról, emberekről, különben hiábavalónak érzem a beszédet. Sosem voltam szónok, mégis a beszédnek vagyok betege. Számomra a szó esemény önmagában is, így semmiféle más esemény nem korlátozhatja, nem ejtheti rabul. (110. o.)
Sőt maga sem tudja, mi az, ami tényleg megesett vele, s mi az, amelyet utólag talál ki - majd rájön, hogy e kettő megkülönböztetésének sem alapja, sem különösebb értelme nincs. Emlékképei nyomába ered, s addig hajkurássza őket, míg végül meg nem lettek. Most már tudom: kitaláltam őket. De aki kitalál, az alkot, nem hazudik. Az én kitalációim ... ugyanoly szilárdak, színesek, pimaszak voltak, mint az eleven dolgok. (576-577. o.)
Zeno énjének - mint ahogy Zeno valóságának is - a szubsztancialitása merő látszat. Valójában mindkettő folyamat és tevékenység csupán, olyan nyelvi eseménysor, amelyben egyik sem marad azonos önmagával. S ez a nyelvi eseménysor maga is abban a cseppfolyós, képlékeny közegben folyik, amely a szöveg nyelve: a toszkán és a triestino között tartalmasan „habozó" nyelvhasználat közegében. A fordítás ebből szükségképp keveset képes csupán érzékeltetni, bár a szöveg - Zeno reflexiói - gyakran érintik, mégpedig kifejezett formában, a szöveg előállítójának - Zenónak - a nyelvi helyzetét és ennek a helyzetnek a folyományait. Van, amikor ez a nyelvi helyzet kisebbrendűségi érzés forrása. Zeno keserűen állapítja meg, hogy szerelmi vetélytársa, Guido Speier, könnyedén, természetesen beszélte a toszkán, vagyis irodalmi nyelvet, míg nekünk Adával (aki Zeno helyett Guidót - a triestino helyett a toszkánt - választja) a csúf trieszti dialektus jutott osztályrészül. (158. o.) De ugyanennek a nyelvi helyzetnek vannak ennél komolyabb összefüggései is. A könyv keretfikciója és - mondjuk így - metatémája a pszichoanalízis, azaz az eltitkoltnak-elfojtottnak a beszéd révén a felszínre hozása, a homályos megvilágítása a kimondás segítségével, a szavak híján lappangó emlékek (élettények) szóba öntése s evvel láthatóvá és kezelhetővé tétele. Mindez két előfeltevésen nyugszik, egyrészt azon, hogy ez a lappangó tényállás egyszer s mindenkorra adott és változatlan, másrészt azon, hogy a nyelv (bármely nyelv) minden esetben képes ennek a tényállásnak az egyértelmű feltárására és napvilágra hozására.
Ám Zeno esetében mindkét előfeltevés tarthatatlan. Láttuk: eldönthetetlen, hogy emlékképei tények vagy fikciók, valódiak vagy kitaláltak, s különben is folytonosan változnak. De a tényállás feltárására használatos nyelv érvényessége viszonylagos, megbízhatósága pedig kétséges. Olasz nyelven aligha vallhatok a teljesség és őszinteség igényével, jegyzi meg Zeno (589. o.), s valamivel korábban így töpreng el a nyelvben feltáruló tények és igazságok érvényének viszonylagosságáról:
Túl nagy hitelt ad a doktor a vacak vallomásaimnak... Ő nem tanult mást, csak orvostant, így hát fogalma sincs róla, mit jelent olaszul írni a magunkfajtának, aki dialektusban beszél, de írni nem tud úgy. Az írásbeli vallomás csak hazug lehet. Mi minden egyes toszkán szavunkkal hazudunk! Ha tudná, hogy előszeretettel mesélünk el olyasmit, amihez megvan a szövegünk, s kerüljük azokat a témákat, amelyekhez szótárt kellene igénybe vennünk! Márpedig eszerint válogatjuk mi ki életünk följegyzendő epizódjait. Nyilvánvaló, hogy merőben másként festene az életünk, ha a saját dialektusunkban beszélnénk róla. (575-576. o.)
A feltárandó tényállás megfoghatatlanul képlékeny, a feltárásra használatos nyelv gyanúsan megbízhatatlan: a regény metatémáját, a pszichoanalízist Zeno „esete" ironikusan viszonylagosítja, a freudizmus épületét az énhiány és a nyelvi identitászavar komikuma aknázza alá. A Zeno tudata pszichoanalitikus regény, mely egyben a pszichoanalízis szatírája is.
Ennek a szatírának az eszköze Zeno figurája, az inautentikusság és önmagával nem azonosság, azaz valamiféle antropológiai őszintétlenség mulatságos, bár rokonszenves megtestesítője. Akaratgyenge, sodródó, mindenestül a körülmények által irányított alak, aki valahogy soha sincs „jelen", ettől aztán - bár folytonosan megsértődik és neheztel mindenkire - igazán soha semmi baj nem történik vele. Az élet dilettánsa: műkedvelő és amatőr mindenben. Legyűrhetetlen vágy hajtja az asszonyokhoz, de hogy melyikhez, mindegy neki: ha Ada kikosarazza, megkéri Alberta kezét, s ha ő is nemet mond, elveszi Augustát. (Leánya aztán az Antonia nevet kapja, nyilván az egyöntetűség kedvéért.) Dilettáns üzletember - bár a végén a pénzcsinálásban is szerencsés. Ifjúkorától betegségek gyötrik, ezért is jár pszichoanalízisbe - de a betegeskedésben is amatőr, lévén hipochonder, képzelt beteg, akinek igazából semmi baja. A dohányzásról nem képes leszokni, rágyújt a sokezredik „utolsó cigarettára" is, de túlél mindenkit, megéri az első világháborút, s feljegyzései végén arról fantaziál, hogy a világot nem ártana felrobbantani valami mindennél pusztítóbb robbanószerrel, amitől aztán vége lenne ennek a betegségnek, amit az életnek nevezünk. (Amely kórt ő persze lábon hordta ki, minden baj nélkül.)
Vannak könyvek - „klasszikusoknak" szokás nevezni őket -, amelyeket időről időre ki kell adni újra, hogy kéznél legyenek, ha kellenek. Ilyen könyv a Zeno tudata is. Örömmel nyugtázzuk a harminc-egynéhány évvel későbbi újrakiadás tényét: a modernista regényírás egyik alapműve most - felfrissített és átfésült magyar szöveggel - újra olvasható. Így ismét alkalom nyílik, hogy eltöprenghessünk Joyce-ról, Freudról, nyelvről, életről és hasonlókról.
Italo Svevo: Zeno tudata. Telegdi Polgár István fordítása. A fordítás szövegét Barna Imre gondozta. Budapest, 2008, Európa Könyvkiadó, 3200 forint.