Győrffy Iván
Nemzetönéletrajz
Ha van filmműfaj, amit könnyű elrontani és félreérteni, az a történelmi sorsdrámáé. Csak az utóbbi évtized magyar filmtermésére gondolva: a Hídember vagy a Sorstalanság egy-egy gigantomán félreértés. Persze egészséges kultúrában ezek kitermelik saját alternatívájukat vagy szatírájukat is (l. pl. a Legkisebb film a legnagyobb magyarról című Kálmánchelyi-sziporkát), ez mégsem menti meg az önjelölt vagy kinevezett ideológusokat attól, hogy felpumpált luftballonjaikat csak addig kísérje a közönség figyelme, amíg az villámsebességgel el nem tűnik a filmglóbusz korszellem-horizontja mögött - ha szabad ilyen pongyolán fogalmazni. A nemzeti sorskérdések tárgyalása, a történelmi keretbe foglalt képes beszéd persze nagyon is érvényes műfaj, erről Jancsótól Wajdáig egész életművek tanúskodnak, más kérdés, hogy a kulturális represszióból kiszabaduló kelet-európai filmmunkások ugyanazon a hangon már aligha képesek folytatni paraboláikat.
Abszurd a kifejezés, de Andrzej Wajda legújabb, a katyńi tömegmészárlásról forgatott filmje „üdítő" kivétel. Természetesen nem mérhető a Csatorna, a Lotna, a Tájkép csata után vagy A márványember és a Vasember mércéjével, de még a Pan Tadeusz ironikus történelmi tablójával sem. Paradox módon túl közeli, túl fájó még az emlék, amelynek feltárása és boncolása a filmvásznon zajlik - annak ellenére, hogy 68 éves a távlat. Ennek két oka van: egészen a közelmúltig, 1989/90-ig csak szájhagyomány útján lehetett tudni az igazat Katyńról, a szovjet és lengyel diktatórikus rezsim egész tákolmánya többek között erre a hazugságra, a náci Németország által a lengyelekkel szemben elkövetett gyalázatos katyńi gaztettre súlyosodott. A másik ok a személyes érintettség: Wajda a Lotnában már egyszer megpróbált emléket állítani a Szmolenszk környéki erdőkben legyilkolt apjának, Jakub Wajda századosnak, de hogy is lett volna képes erre az adott ilyen világpolitikai kontextusban? Ahogy újraszabták a történelmet, újra le kellett porolni az elhallgatások és hazugságok vastag porrétegével fedett emlékeket is, amelyek éppoly elevenek és fájók, ha egy elvesztett apáról vagy ha egy áldozati szerepbe kényszerített nemzetről tanúskodnak.
Szikár, megalkuvásoktól mentes, megrendítő erejű film a Katyń.
Wajda kezéből kicsúsznak, majd újra összefutnak a történet szálai,
ügyet sem vetve a tér és idő törvényszerűségeire, hogy aztán a hosszan
kitartott, a mészárlást a maga nyerseségében megmutató zárójelenetben
összeálljon a film szövete. Külön-külön látjuk a Wajda szüleiről
mintázott Andrzej százados és felesége, Anna sorsát a sorsfordulótól,
1939. szeptember 17-étől kezdve, amikor a Molotov-
Ribbentrop-paktum értelmében, az érvényes megnemtámadási szerződést
semmibe véve a szovjet erők is benyomultak Lengyelországba, és baráti
alapon felosztották a nácikkal a területet, a (halál)táborokba
hurcolandó emberekkel együtt. Látjuk a szovjet és a német megszállók
kegyetlenkedéseit, Andrzej szüleinek sorsát, egy lengyel tábornok és
feleségének párhuzamos történetét, egy testvértrió tagjainak eltérő
életvezetési stratégiáit, egy fiatal fiú tragikus elbukását, s ezek
mind-mind egy irányba tartanak, szellemi vagy fizikai kapcsolatba
lépnek egymással a filmen belül, mind részei lesznek a korántsem
szobormerevségű nemzeti emlékműnek.
Wajda, aki saját bevallása szerint is e régóta fontolgatott tervvel csak a megfelelő irodalmi nyersanyagra, jelesül Andrzej Mularczyk Post mortem című írására várt, nem igazságot tesz, inkább közszemlére teszi azt. Mítoszt sem teremt, hiszen az már készen állt, épp csak hús-vér, a felsőbbrendű hősöktől messze álló emberek hiányoztak hozzá. Igazából ez Andrzej Wajda legnagyobb érdeme: dacára a lengyel belpolitika kampányízű elvárásainak és a rá mint ikonikus rendezőre nehezedő nyomásnak, nem beszélve a már két évtizede újrafeltépett és még mindig vérző sebről s a személyes örökségről, sikerült nemcsak érthető és hiteles, de arányos, kellő távolsággal felvértezett, mégis mélyen megrázó alkotást teremtenie.
A tények ismeretesek: 1939 szeptembere után az NKVD szisztematikusan felszámolta a lehetséges lengyel ellenállás (vagy túlélés) zálogát jelentő hivatalnok, tisztviselő, katonatiszt, diplomás értelmiségi, birtokos réteget, százezresével deportálva a „politikailag megbízhatatlanokat" és hozzátartozóikat, csecsemőtől az aggastyánig. Jórészük nem élte túl a kegyetlen körülményeket. De a három katonai táborban, Kozelszkben, Sztarobelszkben és Osztaskovban fogva tartott, a háború kezdetén harc nélkül elfogott hivatásos és tartalékos tiszteknek esélyük sem volt a túlélésre: az NKVD vezetője, Berija előterjesztésére Sztálin és elvbarátai aláírásukkal szentesítették kivégzésüket. Őket és az innen-onnan összeszedett, egyes források szerint 22, mások szerint 25 ezer tisztet, hivatalnokot 1940 áprilisában és májusában egyenként lőtték tarkón, majd temették tömegsírokba. A németek 1943-ban megtalálták az egyik tetthelyet a katyńi erdőben (azóta ez a helységnév a szimbóluma a szovjetek által legyilkolt és jogfosztott lengyelek tragédiájának). Az immár szövetséges csapatok közötti ellenségesség elhintése, valamint a bolsevik veszedelem hangsúlyozása érdekében pedig saját vizsgálóbizottságot szerveztek, Goebbels még propagandafilmet is forgattatott. A szovjetek eleinte ködösítettek, azt állítva, hogy úgymond Mandzsúriába szöktek vagy szétszéledtek a lengyel tisztek, majd felháborodva a nácikra kenték az egészet - vizsgálóbizottság, preparált holttestek, jelentés, propagandafilm... Még a nürnbergi perben is felvetették a vádpontok közé Katyńt, de a szovjet rémtettről máskülönben szemtanúk és dokumentumok útján már ismeretekkel rendelkező angolszász szövetségeseket nem tudták meggyőzni, így végül a vádat ejtették... Az egymást váltó szovjet és lengyel pártfőtitkárok tudomása ellenére a beismerés a szovjet birodalom felbomlásáig váratott magára, amelyet exhumálás és újrahantolás követett - ám a tettet az orosz hivatalos szervek a mai napig sem hajlandók népirtásnak elismerni, pusztán köztörvényes bűncselekménynek titulálják.
Lehet azzal vádolni a fenti eseményeket körüljáró Wajda-filmet, hogy nem elég alapos, túl szerteágazó, vagy erősen tipizálja a sorsokat. Ugyanakkor kár lenne tagadni: lényegében mentes a műfajhoz gyakran társuló romantikus heroizmustól, nem rágja a nézők szájába a tanulságokat, nem vádirat, éppen egyszerűségében és szűkszavúságában, tárgyilagos sokszempontúságában meggyőző és megrázó munka. Tele van súlyos és szimbolikus képekkel, szövegekkel, amelyek azonban a gyakori vágásoknak, visszafogott zenének, lassú ívben közelítő-távolító kamerának köszönhetően csak az összkép legvégén válnak örök érvényű állóképekké. Maradandó látomás egyebek mellett a feszületről leszakított, Andrzej feltételezett zubbonyával letakart és a pap által imával (utolsó kenettel...?) hintett szobor-Krisztusé a halott és haldokló katonák gyűrűjében, az ispotállyá kinevezett templomkertben. Feledhetetlen az egyszerre Wajdáról (aki szintúgy képzőművésznek tanult, fiatalkorában apja katonai felöltőjét hordta, díszkardját a kertben elásta stb.) és korábbi, tragikusan és értelmetlenül elhunyt Wajda-hősökről (Lotna, Csatorna, Hamu és gyémánt) mintázott Tadzio mondata, akinek Katyńban megölt apja miatt cenzúráznia kellett volna az életrajzát: „Az embernek csak egy életrajza van." És a retinába ég az utolsó mozzanat is: miután a film ötödét a fogolytábor lakóinak szervezett transzportja, sokszorosan ismételt brutális kivégzése tölti ki, a földgép végül a sírgödörbe lökött halottakra kotorja a talajt, amelyből a kamera úgy tekint ki, mintha egy lenne a legyilkoltak közül.
Mindezek ellenére a film mégsem felirat egy szobortalapzaton, amelyet ünnepnapokon illő megkoszorúzni. A színészi játék és a sokszálú forgatókönyv lehetővé teszi, hogy empatikusan osztozhasson a néző a remény és a kétségbeesés, az emberi tartás és a tehetetlen belenyugvás között hányódó katonák, köztük a tábornok, Andrzej és barátja, Jerzy érzéseiben. Hasonlóképpen a férje visszatértében mindvégig bízó, a túlélésért küzdő Anna sorsában, és a minden ajtónyitásra ismeretlen apját váró Veronikáéban is elmerülhetünk. De a józanság és kollaboráció vékony határmezsgyéjén egyensúlyozó, majd a szakadékba ájuló Jerzy, Andrzejnek a németek által az egyetemről elhurcolt, majd hivatalosan is halottá nyilvánított apja, reménykedő és önmarcangoló anyja, a szintén kivégzett repülőtiszt Piotr két nővére, az alkalmazkodó iskola-igazgatónő és a lázadó-elbukó Agnieszka történetét is ki-ki azonosíthatja a félmúlt történelmében és saját családi krónikáiban.
Az idős mester úgy koronázta meg életútját, hogy nyoma sincs a szintézisre, a fárasztó önismétlésre és a közönség azonnali behódolására építő igyekezetnek. Katyńból, amelyben sokan nemzeti panteont látnak, van kivezető út. Talán erről szól majd Andrzej Wajda következő filmje.
Katyń. Színes lengyel történelmi dráma, 100 perc, 2007. Rendező Andrzej Wajda; író Andrzej Mularczyk; forgatókönyvíró Przemyslaw Nowakowski, Wladyslaw Pasikowski, Andrzej Wajda; operatőr Pawel Edelman; zeneszerző Krzysztof Penderecki; vágó Milenia Fiedler, Rafal Listopad; szereplők Artur Zmijewski, Maja Ostaszewska, Andrzej Chyra, Magdalena Cielecka, Antoni Pawlicki.