Almási Miklós
Az áldozat bűntudata és egyéb rémségek
Már az elején beleütközöm egy maróan igaz gondolatba: „A trauma és a terror médianyilvánossága újfajta szórakozási rekreációs lehetőségeket kínál a média fogyasztóinak, a trauma mindennapi fogyasztási cikké válik." Mondja Erős, és máris megfogott. Hoppá, mondom magamban, itt van valami, jóllehet még nem lapoztam rá a trauma fogalom rétegeinek kifejtésére. A kínálat nagy, viszont tény, hogy a néző élvezi (finomabban szólva: szórakoztatja) a mások kínja, a seb, a terroráldozat látványának kibontása, közelhozása, és hát sajnos nemcsak a mechanizmus, hanem a szenvedés egésze mint élmény. Fontos mondat - a könyv tele van ilyen fontos (félbeharapott) mondatokkal, kifejtésükkel boldogabb lettem volna. De viszsza a trauma „populáris élvezetéhez": amit nemigen tudok felfogni, jóllehet olykor engem is elkap egy-egy krimi, háborús dokumentumfilm, ilyen-olyan terror-köznap képsora. De pár kocka után képtelen vagyok tovább nézni, és jön a csatornaváltó. Ezért talány számomra, hogy miképp bírják nézni, sőt: miért szeretik nézni egyébként... Nagyzolok, voltaképp sejtem a motívumokat, szadi van a mélyén, meg az, hogy nem engem, hanem azt ott, netán a rossz embert gyötrik (előtte ő szadizott), de az is lehet, hogy ennél is rosszabb a képlet: az áldozattá válás folyamatának látványától nem tudnak elszakadni. (Van ilyen: Mel Gibson Jézus passió-filmjének vértől tocsogó képeit nem hittanóra helyett nézik...) Mondom, próbálok menekülni a mindennapos traumaélvezet-kínálattól: Wildlife, National Geography, benne érdekes tengeri állatokban gyönyörködöm, Istenem, végre egy kis nyugalom. De nem sokáig: Úristen, jön egy nem-tudom-mi, felfalja ezt meg azt, aztán rögtön őt is felfalja valaki - folyik a vér. Odébb: költenek a poszáták, csodaszép, ajjaj, jön a róka, kilopja a kismadarat - megint folyik a vér. A békés természeti kép és véres természet aránya (tévében) a szadi felé billen: nincs menekvés. Nem tudnak mást mutatni? Nem, mert kérem szépen, ez a természet rendje. Kishal felfalja... stb. De ne szépítsük a helyzetet: a sztoriválogatásban szerintem kiemelt szerepet kap a néző rejtett szadizmusigénye is. Akárki legyen is, akit kínoznak. Szórakozunk és szórakozgatunk. Ami már belelóg a pszichoanalízisbe, ha jól gondolom. (Nem vagyok szakember a témában.)
Erős Ferenc egyik nagy témája a traumák egyéni és társadalmi megélésének, tudat-mellé-kerülésének folyamata. Ez a leírás (elemzés) azonnal megfogott. Itt most az áldozatról, annak élményéről - a seb tudattalan tovább éléséről - van szó. Ami nem is olyan egyszerű. Mert benne van az áldozat önkéntes hadifogsága is. Egyfelől visszatérő rettenetes képek gyötrik, „megszállva tartják", ugyanakkor a traumatizált ember nem is akar ettől szabadulni, kvázi „ápolja" a fájdalmas képsorokat, pedig ettől beteg. Másfelől - és ez a meghökkentő - nem tudja elmesélni a trauma „eseményét". Nem tud - mert nem lehet - beszélni róla. Még a terapeutának sem - mondja Erős. „E képek kényszerítő módon ismétlődnek, anélkül azonban, hogy a személy képes volna asszociálni rájuk, reprezentálni, leírni, szimbolikus formában megjeleníteni őket. Paradox módon éppen a nyers, brutális, pontos tények azok, amelyek ellenállnak az élettörténeti, narratív emlékezésnek és feldolgozásnak." Ez utóbbi, az elmondhatatlanság tökéletes leírása a jelenségnek. Ráadásul azon az általánosabb szinten, ahogy Erős elemzi a jelenséget: nemcsak a holokauszt-túlélőknél, de szexuálisan megkínzott gyermekeknél vagy a háborús veteránoknál egyaránt ez működik. A rémség maga.
Mert az elmesélhetetlenség van jelen a háborús élmények traumájában, az ún. „poszttraumás stresszzavarban" (PTSD-vel) is, amit először (Erőstől tudtam meg) a vietnami veteránokkal kapcsolatban vizsgáltak komolyabban. Pontosabban ők harcolták ki, hogy ez a tünetcsoport bekerüljön a pszichiátriai katalógusba. Kiderült azonban, hogy ezeknek a szerencsétlen veteránoknak nem sikerült a pszichiátriai kezelést - gondozást - igénybe venniük: ahhoz már nem volt elég súlyuk (az amerikai közvéleménynek elege lett belőlük). De gyanítom, hogy azért sem sikerült ez a gondozásba vétel, mert maguk a katonák nem tudták elmondani, mi az, ami kínozza őket. Illetve: nem is akarták, a traumával jobb csendben (titokban) együtt élni... Erős is említi, hogy a traumához erős (hamis) bűntudatkomplexus kapcsolódik, ami ugyancsak meggátolja az elmesélést. Ugyanezt tapasztalta kommunista börtönből szabadult - megkínzott - baloldaliak esetében. Náluk is ilyen volt a társbérlet a traumával: egyetlen szót sem. Szóval nem megy. Rémes história, ha belegondolsz. (A VietVet katonák lelkével/sorsával viszont jó néhány film foglalkozik: l. pl. a klasszikust, a Taxisofőrt De Niróval.) Csak azért jut eszembe, mert az iraki háborúnak már ma is számos PTSD-áldozata van. És kezelésük, ill. ennek elmaradása viták tárgya napjainkban.
Fontos írás a Mérei Ferencről írott dolgozat. Legendás alakja a magyar pszichológiának, szociálpszichológiának és még sok minden másnak, Erős számos általa bevezetett jelenség szerkezetét mutatja be. Így pl. az együttes élmény fogalmát. „Gondolatmenete szerint milliós tömegeket destruktív és barbár cselekedetek elkövetésére csak úgy lehetett befolyásolni, hogy a vezetők felhasználták, manipulálták mindazt, ami a tömegekben már eleve benne volt. ...a vezető akaratát, csak kerülő úton, a csoportban meglévő hagyományokra, szokásokra, a társadalmi alakzatokban érvényesülő csoportdinamikai sajátságokra építve képes rákényszeríteni a csoport egészére." Hát igen. Fájdalmas gondolat, kikerülhetetlen. Ugyanis ettől a Mérei-tézistől kezdve nehéz a bűnöket áthárítani a főnökre, Führerre, a Nagy Vezérre stb. Mérei szociálpszichológiát forradalmasító hatása innen is ered, ám paradox módon az is, hogy sokáig periferikus volt a jelenléte. Az egyéni felelősség-társadalmi determináció-történelmi helyzet vitájában Mérei felfedezése kényelmetlen gondolat. Ami fű alatt mégis terjedt, ám hivatalos elismerése késett. (Elhallgattatásában persze az 56 utáni börtön nyomott a legtöbbet...) Erős dolgozata bevilágítja ezt a gondolati műhelyt - szép és összefogott írás. Amivel adós maradt, az Mérei legendaszerű jelenlétének magyarázata: mitől olyan fantasztikus a hatása? Amikor élete vége felé ismét előadott az egyetemen, a legnagyobb termet szétverték a hallgatók, annyian voltak kíváncsiak a gondolataira. Be lehet mutatni e szinte mitologikus hatást? Nem hiszem. Pláne, hogy Erős a Mérei-életművel kritikusan is foglalkozik - pl. volt egy korszaka, amelyben a pszichoanalízisről rosszallóan nyilatkozott. Szóval: a legendakutatás nem megy. Pedig jó lett volna.
Sok izgalmas tanulmányra bukkanhatsz. Hermann Imre antiszemitizmusfelfogása, Lélekgyógyászat a háború szolgálatában - Freud, Ferenczi és a „háborús neurózisok". A pszichoanalízis egykori határterületei, amint bekerülnek a mainstreambe. Ezek az írások nagy tudományos apparátussal dolgoznak, lábjegyzet, utalás, visszautalás. Ez így illik. Pedig Erős akkor ragad magával, ha esszészerű, ha egy-egy gondolat kapcsán kitör a filológia fegyelméből, és szabadon futó (önálló) koncepciót vázol. Ez utóbbi nem mindig sikerül: a filológia fegyelme gúzsba köti. Nem kéne engedni. Annál is inkább, mert a pszichoanalízis szociálpszichológia felé való meghosszabbítása ma úgy kell, mint fejbe a szem: valahogy úgy érzem, a korszellem nem kedvez a szociálpszichológiának - legfeljebb e valamikor szárnyaló diszciplína marketing-alkalmazásainak -, ezért Erős törekvése az én szememben a divattal szemben szinte hősies cselekedetnek (is) tűnik.
Erős Ferenc: Trauma és történelem. Szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok. Budapest, 2007, Jószöveg Műhely. 204 oldal, 1990 forint.