Mihancsik Zsófia
„Mára megközelíthettük volna az osztrák vagy a német
életszínvonalat" (Rádai Eszter interjúja Bokros Lajossal
az Élet és Irodalom 2008. május 9-i számában)
A legutóbbi idők fejleménye, hogy néhány szerző és néhány írás elkezdte feszegetni, van-e és mekkora felelőssége a magyar értelmiségnek abban, hogy a magyar társadalom húsz évvel a rendszerváltás után olyan állapotban van, amelyet sokan mentális szennyezettségként, teljes normanélküliségként, a közügyek és a közgazdaság dolgában mutatott végzetes tudatlanságként írnak le, nem beszélve a ma már a hétköznapi magatartások részévé vált agresszivitásról.
A magyar értelmiségen belül külön kasztnak számít a közgazdász szakma. Tekintélyét még a Kádár-érában szerezte, és a minden értelmiségi csoportot elérő politikai megosztottság is talán őket érte el legkevésbé. Újabban azonban, ha nem is a nálunk megszokott értelemben, a tekintélyes közgazdászokat is mintha elérné a politikai igazodás kényszere. (Már itt, az elején hangsúlyozom, mert a későbbiekben nem szeretném minden mondatomhoz hozzáfűzni: tisztelet a kivételnek.) Nem hiszem persze, hogy a közgazdászok mások lennének, mint amilyenek mi, az összes többi magyar állampolgár vagyunk. Nem hiszem, hogy elfogulatlanabbak, higgadtabbak, emberi gyarlóságoktól mentesebbek lennének, mint bárki más. Azt azonban hiszem, hogy ha valaki szakemberként az ország sorsáról nem általában és elvileg, hanem a napi politikai és társadalmi realitásokba ágyazva próbál meg gondolkozni - azaz nem pusztán kívánatos, hanem megvalósítható megoldásokon gondolkozik -, értelmesen ezt csak úgy teheti, ha a politikai és társadalmi erőviszonyokat felméri, nevén nevezi őket, és javasolt megoldásaiban számol velük. Mondandójának a hitelessége múlik ezen: meg kell győznie engem, a közvélemény egyik alkotóelemét arról - hiszen mi másért fordul a médianyilvánossághoz -, hogy nemcsak javaslatok megfogalmazására, hanem annak a helyzetnek a megítélésére is alkalmas, amelyben a javaslatait megvalósítaná, és sem súlyos személyes vagy politikai elfogultságok, sem olcsó taktikázás, sem szakmai szűklátókörűség nem rontja le a szavahihetőségét.
Bokros Lajos egykori pénzügyminiszter olyan szakember, akinek évtizedek óta folyamatosan vannak országjavító szakmai, sőt politikai ambíciói is (ez utóbbit egy 2006-os interjújából tudjuk: „...csak akkor gondolkodnék erről [hogy ti. elvállalná-e a miniszterelnökséget], ha volna esély arra, hogy a saját magam által sikeresnek vélt programot végrehajtsam"). Az Élet és Irodalomnak adott legutóbbi interjúja azonban olyan, mint az állatorvosi ló: telis tele van olyan mondatokkal, megállapításokkal, elhallgatásokkal, amelyekkel más szakembereknél is rendszeresen találkozik az olvasó. Az alábbiakban megpróbálok megjegyzéseket és kérdéseket fűzni az interjú azon állításaihoz, amelyek nemcsak Bokros Lajos helyzetfelmérésének - szerintem komoly - defektusairól árulkodnak, hanem szűkebben a közgazdászszakma, tágabban a közvélemény-formáló értelmiség magatartásában és vélekedéseiben is fellelhető tipikus - szerintem rossz, hibás, félrevezető - megközelítési módokról is.
Ezért aztán nem is foglalkozom ebben az írásban Bokros Lajosnak azokkal a mondataival, amelyek szerintem személyes hiúságról, sértettségről, önelfogultságról szólnak, mint például: „A kormány az én miniszterségem idején ... sohasem ígért olyat, amit nem tartott volna be." (Kérdésem, ha lenne, így szólna: Gyurcsány Ferenc mi olyasmit ígért 2006 májusa óta, amit ne tartott volna meg?) Vagy: „Azok a félreformok, reformszilánkok, amelyeket a jelenlegi kormány elindított, nem alkotnak... öszszefüggő, egymást erősítő elemekből álló programot..." Bezzeg a Bokros-csomag idején „volt több igen fontos reform, így például... a tandíj bevezetése a felsőoktatásban, a családi pótlék rászorultsági alapon történő folyósítása, az önkormányzatok hitelfelvételének szigorítása vagy... az államkincstár létrehozása." (Ennyit - Bokros Lajos felfogásában - a „reformszilánkok" és a „fontos reformok" közti különbségről.)
Úgyhogy nézzük a lényeget!
1
„...manapság sajnos a kiszámíthatóságnak semmi jelét nem tapasztaljuk. 2006 januárjában a kormány csökkentette az áfát, félév múlva emelte."
Egyrészt: nemigen találkozom a nyilvánosságban olyan értelmiségi véleménynyel, amely számolna a parlamentáris demokráciák alkotmányos alapelvével, a négyévenkénti választással, és hajlandó lenne tudomásul venni azt a tényt, hogy tömegdemokráciában a választások előtt a kampányidőszak arra szolgál, hogy a lehető legnagyobb számú választót megnyerjék a politikai pártok. Nem elég tehát két választás közt tisztában lenni azzal, hogy „a magyar állampolgárok fejével baj van, mert gazdasági analfabéták, az elemi összefüggéseket sem látják a kiadások és a bevételek közt" (Bod Péter Ákos), tisztában kell lenni ezzel a választási kampányidőszakban is, amikor ennek az „analfabéta" tömegnek a megnyerésén áll vagy bukik a kormányzás lehetősége, minden párt számára. És ha tisztában vagyunk vele, akkor nem azon siránkozunk, hogy minden párt kénytelen alkalmazkodni a közönségéhez, és ígérni, ígérni, hanem a valóságtorzítás mértékét és az arányát vizsgáljuk a szükségképpen eltúlzott választási ígéretekben (mondhatom így is: ki hazudik gátlástalanabbul), vagy hallgatunk.
Másrészt és ebből következően: minden józan magyar állampolgárnak tudnia kell a különbséget kormányzási időszak és kampányidőszak közt. Vitatkozni lehet azon, hogy helyes-e - mérték és arány szempontjából -, ha egy kormány az áfacsökkentés eszközét is beveti a választási kampányban, de ezt a lépését egy súlyos megszorításokat következetesen megvalósító kormányzati időszak második évében felhozni ellene legalábbis tévedés.
2
„A legutóbbi négy évben már ugyanaz a kormány volt hatalmon, természetes tehát, hogy ennek a felelőssége nagyobb."
(Arra a kérdésre, hogy melyik kormánynak mekkora a felelőssége „a túlköltekező, a belső kereslet mesterséges felpörgetésén alapuló, így súlyosan egyensúlyromboló gazdaságpolitikáért".)
A legutóbbi négy évből az utóbbi kettő erőteljesen különbözött az előző kettőtől, épp annak a gazdaságpolitikának az ellentéteként, amelyet Bokros kárhoztat, és annak jegyében, amelyet maga is kívánatosnak tart. A válasz tehát nem hamis, csak súlyosan pontatlan. Azért súlyosan, mert még ha csak „reformszilánkokkal" és „félreformokkal" is (meg egy teljes megszorító programot politikailag is elvállalva), a második Gyurcsány-kormány Horn nyugdíjreformja óta az első kormány, amely képes volt szembefordulni saját korábbi politikájával, és belevágott a reformokba. Ha ezt a politikai bátorságot Bokros egyenrangúnak tekinti Orbán és Medgyessy semmittevésével (vagy azzal, hogy az előző Gyurcsány-kormány két évvel a választások előtt nem fogott hozzá azokhoz a reformokhoz, amelyeknek politikai konzekvenciái épp most vannak itt a szemünk előtt), akkor nem az én feladatom a Bokros véleménye mögött rejlő személyes motívumokat keresgélni.
3
„Az államháztartás szerkezetének gyökeres megváltoztatására van szükség a közjavakat, közszolgáltatásokat előteremtő állami költségvetési intézmények finanszírozását tekintve is. Az iskolák, kórházak, hivatalok, a vasút és a posta manapság jószerével egyre több pénzt igényel, miközben alig fordít gondot az általa nyújtott termék vagy szolgáltatás minőségének javítására. Ezeknél az intézményeknél a puszta megszorító intézkedések elégtelenek..."
Nem emlékszem, hogy akár a falusi kisiskolabezárás-vitában, akár a kisposták bezárására tett kísérelteknél, akár a vasúti szárnyvonalak megszüntetési kísérleteinél, akár a kórházreform kísérleténél azok a szakemberek, akik Bokroshoz hasonlóan létkérdésnek tartják ezeket az átalakításokat, megszólaltak volna, ha kell, naponta, holott nagy a kereslet irántuk a médiában, tehát fórumuk biztos lett volna. Nem emlékszem, hogy nyíltan támogatták volna ezeket a lépéseket, elmagyarázták volna a magyarnak, hogy miért áll mindez érdekében. Akár még úgy is, hogy vitatják azokat a konkrét módozatokat, ahogyan a kormány vagy az adott minisztériumok ezeket a lépéseket elképzelték. Mert akkor legalább értelmes és érdemi vita lépett volna a „falurombolás" és „népirtás" című, napi szintű fideszes demagógia helyébe. Ehhez persze le kellett volna szögezni azt is, hogy amit a Fidesz mond, az egyszerűen uszítás, amit meg a kormány akar, az elengedhetetlen, még ha esetleg rosszul kezd is hozzá. De már sokszor megtapasztaltuk, hogy egy ilyen világos, bár a tiszta beszédhez nélkülözhetetlen különbségtételre ma nagyon kevés értelmiségi hajlandó.
„Reform helyett reformpótlék tehát nem old meg semmit. És továbbra is szentségtörésnek számít iskolák bezárásáról, összevonásáról beszélni."
A „szentségtörésnek számít" az első ügyes megfogalmazás az interjúban. Lesz még sok társa. Egyszerűen arra szolgál, hogy ne kelljen megnevezni a Fideszt, amely naponta, erőteljesen és globális nemzethalál-vízióba csomagolva utasítja el az iskolabezárásokat, és támogatja, sőt szervezi az ellenállást. Ez az elképesztő szemérmesség egyébként nemcsak ebben az interjúban, hanem általában a magyar értelmiségi és újságírói megnyilatkozásokban is jellemzőnek mondható.
„Ha például az éppen tízéves nyugdíjreformot a rákövetkező kormányok folytatták volna, akkor Magyarország ma már jóval előbbre tartana" - mondja például Bokros Lajos később az interjúban. De mintha megfeledkezne arról, hogy hívják azt a pártot, amely kormányra kerülésekor részben visszavonta a Horn-kormány idején elindított nyugdíjreformot. Amely meghirdette a „vissza az állami nyugdíjakhoz" jelszót, befagyasztotta a pénztárakba fizethető kötelező járulék mértékét, és kivonta az állami garanciát a magánpénztárak mögül. Amivel mellesleg egy törvényben rögzített szerződést is egyoldalúan megváltoztatott. A „rákövetkező kormányok felelőssége" tehát ugyanakkora volna?
4
„Öt reformot egyszerre kellett volna elindítani: a gyógyításét, az oktatásét, a nyugdíjrendszerét, a közigazgatásét - benne az önkormányzatokéval - és persze a közteherviselését, amit népszerűen adóreformnak szokás nevezni. Ezek a reformok ugyanis mind összefüggnek. 2006 rendkívül megfelelő lélektani pillanat lett volna. De nem volt sem szándék, sem bátorság arra, hogy ezen az öt területen jól összehangolt... reformok egymást erősítő sorát elindítsák. Ez a kudarc legfőbb oka."
Csak néhány kérdés:
A gyógyításéra - azóta már tudjuk Kuncze Gábortól, Horváth Ágnestől, Mihályi Pétertől - a kormányalakítás után épp abban a szellemben, irányban és sorrendben történt kísérlet, amelyet Bokros Lajos is kívánatosnak tart, ebben az interjúban is. Mit kezdjünk azzal a politikai realitással, hogy az MSZP - nem a kormányfő (!), hanem a meghatározó kormánypárt - erre nem volt hajlandó? Le kellett volna váltani a pártot vagy a frakciót? Diktatúrát kellett volna bevezetni az MSZP-ben? Hogyan? Egy félkatonai, vitamentes, a legszűkebb vezetés direktíváinak szolgai végrehajtására épülő, gerince tört politikusokkal teli párt kialakítását (dresszírozását) jó tíz évvel korábban kellett volna elkezdeni, ahogy Orbán tette a Fidesszel. És még akkor is ott van a nemhogy válasz nélkül hagyott, hanem soha fel nem tett kérdés: ezt tekinti-e a magyar értelmiség és a sajtó a demokráciában kívánatos pártszerveződés mintájának?
Az új Gyurcsány-kormány legelső államreform-törvényjavaslata, amelyet 2006. július 10-én leszavazott a Fidesz, az önkormányzatok reformjának első lépése lett volna. A törvény kétharmados. Akkor tehát hogyan kellett volna elkezdeni a közigazgatás reformját? Hogyan lehet gyorsan, hatékonyan, a törvényhozást megkerülve, az Alkotmánybíróságnak is tetsző módon, meghatározó politikai és szakmai ellenállás nélkül megszüntetni a 3200 önkormányzatból álló rendszert, vagy akár csak a megyerendszer helyett választott regionális önkormányzatokat létrehozni, hogy később aztán a közigazgatás egész rendszerét ehhez a térszerkezeti felosztáshoz lehessen igazítani? Ha erre az egyáltalán nem költői kérdésre nincs válasza Bokros Lajosnak, akkor némileg át kellene hangszerelnie az állítását: nem a kormányzati szándék és bátorság hiányáról kellene értekeznie, hanem a Fidesz hatékony és romboló gáncspolitikájáról. Miért kell a magyar újságolvasónak a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkére várnia ahhoz, hogy azt olvashassa: „Orbánnak újra és újra sikerül meghiúsítani azt, amit Gyurcsány elkezd."
Ami a közteherviselést illeti: e tekintetben is jó lenne olyan konkrét megoldási javaslatokat elővezetni, amelyek figyelembe veszik Magyarország politikai és gazdasági realitásait. Konvergenciaprogramot kellett benyújtani és elfogadtatni az Európai Unióval, benne a megszorítások mértékével és pontos ütemezésével, ami önmagában nagy terhet rótt a lakosságra. Hogy emellett hogyan lehetett volna úgy radikálisan hozzányúlni a közteherviseléshez - és az ellenoldalhoz, a költségvetés szociális kiadásaihoz -, hogy felnőttek, öregek és gyerekek tömegei ne menjenek tönkre bele, és nagyobb tiltakozások nélkül el is fogadják, erre lenne jó politikailag megvalósítható és az emberség minimális követelményét kielégítő választ olvasni.
Ha ilyen szakmai válasz nincs, akkor talán felelőtlenség kijelenteni, hogy „nem volt sem szándék, sem bátorság" az öt reform elindítására.
És ha társadalomtudósként folyamatokat elemzünk - nem pusztán a tudományos kíváncsiskodás kedvéért, hanem azért, hogy értsük, mi miért történt, és a tanulságokat legalább a jövőre nézve levonhassuk -, a tiszta és eligazító beszéd a felelősség igazságos elosztását is megköveteli. A miniszterelnök, a két koalíciós párt, az ellenzék és a társadalom közt. Azzal a politikai közhellyel ma már talán nem lenne szabad beérni, hogy a kormány és a kormányfő felelőssége mindig nagyobb, mint az ellenzéké.
5
„A vizitdíj úgy lett bevezetve, mint egy újabb fiskális elvonás. Igaz, hogy a vizitdíjból nem a központi költségvetésnek, hanem a háziorvosnak lett többletbevétele, de az állampolgár mégis azt érezte, hogy fizetni kell valamiért, amiért elvileg már többféle elvonás révén fizetett... A nagyobbik baj az, hogy a vizitdíj bevezetésével nem javult az orvosi ellátás minősége."
Ha ugyanabban az országban élünk, nem lehet ennyire eltérő a tapasztalatunk, Bokros Lajosé meg az enyém. A vizitdíj nem „úgy lett bevezetve, mint egy újabb fiskális elvonás". Molnár Lajos is, Horváth Ágnes is, Gyurcsány Ferenc is, hogy csak a főszereplőket emeljem ki, többször is világossá tette, érthető magyar nyelven, a co-payment jelentőségét éppúgy, mint azt a tényt, hogy hányan fizetnek és hányan nem az egészségügyi szolgáltatásokért. Ahogy azt is, hogy a tavaly, öt éve vagy húsz éve befizetett TB-járulék nem áll és nem állt ott soha lekötött betétként, arra várva, hogy a befizető végre megbetegedjen, és az OEP végre elkölthesse rá az évtizedek alatt befizetett pénzét. Nyerhetett volna ez a szemlélet is. Ugyanis az állampolgár szerintem magától az égvilágon semmit sem érzett. Hajlamos lett volna elfogadni ezt is, ahogy egyes embercsoportoknál ez meg is történt. Erről később, már a népszavazás előtti időszakban azok a háziorvosok számoltak be, akik mertek nyíltan kiállni a vizitdíj mellett: hogy a betegeik úgy érzik, az ő vizitdíjuk is hozzájárul színvonalasabb kiszolgálásukhoz, mert a gyorsabb és figyelmesebb kiszolgálás érdekében még egy asszisztens vagy a színvonalasabb gyógyítás érdekében egy-egy új műszer lesz belőle. Csakhogy az állampolgárnak a nyilvánosságban szívósan, agresszíven, egy éven át nap mint nap nem ezt mondták el. Hanem éppen azt, amit Bokros Lajos most úgy idéz, mintha az az állampolgár saját lelkületi leleménye lenne. Holott nem az volt. Kemény munkával végrehajtott sulykolás volt. Belesulykolták a Fidesz rendszeres sajtótájékoztatóin, belesulykolták azokban a kórházakban, amelyek csak egyetlen vizitdíjfizető ablakot nyitottak meg, hogy minél hosszabb legyen a sor és minél nagyobb felháborodás, belesulykolták azok a háziorvosok, akik képesek voltak csürheként viselkedni 2006 decemberében, amikor nemzeti zászlókat lobogtatva, magukból kikelve üvöltötték le a „nemzetellenes" kormány „nemzetellenes" képviselőjét. Belesulykolta Orbán Viktor („a vizitdíj és a kórházi napidíj valójában rejtett adó, hiszen az egészségügyi ellátásért egyszer már befizettük a járulékainkat ...március 9-én azt akarjuk megüzenni: nem fizetünk kétszer, nem tűrjük a rejtett adókat, ezért meg fogjuk szüntetni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat"), és belesulykolta Éger István és azok az orvosok és orvosképviselők, akik a költségvetés megzsarolása érdekében végül nemcsak a betegek idegeit, hanem az életüket és egészségüket is odadobták volna: „Felmondjuk az OEP-pel kötött szerződést, és a lakosság fantáziájára bízzuk, mi lesz akkor." Hát mi lenne, meghalunk.
Magyarországon a vizitdíj sorsa nem személytelen és nevesíthetetlen folyamatokban dőlt el, mint Bokros Lajos sugallja, hogy ismét ne kelljen megneveznie a Fideszt. Hanem olyan jól szervezett, rendkívül agresszív folyamatban, amelyet erkölcsileg gátlástalan emberek hatalmas szívóssággal tartottak életben. Olyan erővel és kitartással, amelyre az érdekvédő nem, csak a gyűlölet hajtotta és bosszúvágyó ember képes. És ha jól emlékszem, nem állt ott velük szemben Bokros Lajosnak és kollégáinak szava, okos magyarázata, meggyőző ereje, még akkor sem - az Alkotmánybíróság döntése után, a népszavazási kampányban -, amikor már látszott, hogy nagy a baj. Pedig - csak ismételni tudom - nagy rájuk a médiakereslet. Ha akarják, nap mint nap ott ülhettek volna valamelyik televízióban, hogy segítsenek elmagyarázni elemi összefüggéseket és kialakítani az emberekben, sőt a sajtóban is azt az éthoszt, amely a felelős és értelmes állampolgárt mozgatja. Csak hát a szokásos probléma: ahhoz, hogy az érvelés az egyszerű átlagpolgár számára is meggyőző és életszerű legyen, állást kellett volna foglalni, nem a kormány, hanem a kormány egyik intézkedése mellett, és hazugnak, manipulatívnak, megtévesztőnek kellett volna minősíteni a vizitdíjellenesek, elsősorban a Fidesz hazug, manipulatív és megtévesztő propagandáját.
Azt viszont biztosan nem állíthatja valamelyest is felelős ember, hogy a vizitdíj nem javította az orvosi ellátás minőségét. A vizitdíj egy éve a nagy nyilvánosságban rágalmakkal, rémisztgetésekkel, politikai indíttatású hazugságokkal telt el. Ahol nem így történt, józan orvosok 1500-2000 fős praxisában, ott éppen azt hozta, amit Bokros Lajos elvárt tőle. Kár, hogy az üvöltőkórusban ezekre a halk hangokra nem volt figyelme.
6
„Ha tehát a vizitdíj bevezetésére nem újabb fiskális teherként, hanem a magánbiztosítás természetes részének tekintett fogyasztói önrész formájában kerül sor... akkor senkinek nem jutott volna eszébe népszavazást rendezni a vizitdíj ellen."
Ennél a mondatnál, amely a magánbiztosítók jelenlétét előfeltételezi a vizitdíj sikeres bevezetéséhez, ki-ki eldöntheti, hogy inkább sír, vagy inkább nevet. Csak idézze fel magában Orbán Viktor, a teljes Fidesz, a VDDSZ, a Liga szakszervezetek, Éger István („Ott fogunk betartani, ahol tudunk"), Cser Ágnes - számos közgazdász (például Sinkó Eszter) véleményével megtámogatott - több hónapos kampányát a magántőke bevonása ellen az egészségügybe. És ne felejtse ki a Kossuth téri tüntetőket, a fehérpor-küldő és molotovkoktél-dobáló aktivistákat sem! És ez a kampány még csak nem is a magánbiztosítók ellen folyt! Pusztán az állami többségű pénztárakba beengedett magánbiztosítók ellen! Tény, hogy nem 2006 nyarán kezdődött, amikor, Bokros Lajos szerint, optimális egészségügyi reform esetén, kezdődnie kellett volna, hanem jóval később. De akkor a neves szakembertől annak a bizonyítását vagy legalábbis valószínűsítését kérem, hogy ha 2006 szeptemberében nem a kórházrendszer átalakításával, hanem a biztosítás reformjával kezdődik az egészségügy átalakítása, az imént felsorolt szereplők felemelt kézzel ismerik el, hogy ez igen! Ha ez a sorrend, akkor tényleg tehetetlenek, és bölcs belátással a biztosítási reform esetleg hibáinak ésszerű kiküszöbölésén kezdenek el dolgozni. Ennek hiányában ismét csak azt tudom mondani, hogy isten óvjon attól a „szakértői kormánytól", amelynek élén valamely hihetetlen realitásérzékkel, tisztánlátással és politikai bölcsességgel megáldott „szakértő" állna.
7
Rádai Eszter logikus kérdése Bokros Lajoshoz: „Látott-e már gyermekét ölelő, szép fiatal anyát ábrázoló plakátot »az egészség nem eladó« felirattal?" Bokros Lajos válasza: „A populista demagógiát ne keverjük bele a dologba." Rádai Eszter: „Nem keverjük bele, benne van. Ez a reformok környezete." Bokros Lajos: „Nem feltétlenül. Ez egy meghatározott politikai pártnak volt a jelszava a népszavazás megnyerése végett."
Szeretném, ha egyszer egy okos pszichológus, politikatudós vagy józan közember elmagyarázná nekem, hogy bizonyos, önmagukat harcos reformelkötelezettnek tartó körökben miért tabu Orbán Viktor neve. A populista demagógia atyját ezekben a körökben legtöbbször általános alany jelöli. És nincs neve annak a „meghatározott politikai pártnak" sem, amelynek ez nyilván csak ártatlan és politikai kampányokban indokolt jelszava volt. Szemérmes hallgatás, általános alany, körülírás.
A beszélgetés folytatódik. Rádai Eszter válasza: „Ami azonban hat [mármint a meghatározott politikai párt jelszava], akkor is, ha nem veszünk róla tudomást." Mire Bokros: „Igen, de a társadalom jelentős része megértené, ha mindezt szakszerűen, egyszerű szavakkal, higgadtan elmagyaráznák neki olyan hiteles emberek, akikben megbízik."
Először is: Bokros Lajos az interjú idején valószínűleg nem ismerte azt a Medián-felmérést, amely az ÉS megjelenésével egy időben látott napvilágot. Nem ismerte, bár aki nem magánelfogultságok szemüvegén keresztül nézi a magyar közéletet, a Medián nélkül is tisztában van vele: ebben az országban a közvélekedést a Fidesz határozza meg. És úgy gondolom, hogy ehhez semmi köze a politikai ellenfél színvonalának vagy teljesítményének. A totális gátlástalansággal és erkölcstelenséggel szemben ugyanis a legjobb szándékú és legtehetségesebb ember és kormány is kiszolgáltatott. Épp azért, mert nem nyúlhat hasonló eszközökhöz. Orbán és az évtizede beidomított Fidesz rendszeresen, sőt nap mint nap könnyedén átlép olyan erkölcsi-politikai határokat, amelyek átlépésére egy demokrata, egy jobb érzésű, valamelyes erkölcsi érzékkel vagy csak ízléssel rendelkező ember vagy politikai alakulat sohasem lenne képes. Molnár Lajos (akit Bokros hiteles embernek ismer el), Gyurcsány Ferenc (akit nyilvánvalóan hiteltelennek tart), az egész kormány, de még az egész koalíció sem lenne elég ennek a politikai és emberi gengsztertempónak az ellensúlyozására. Úgy képzelem, biztosan nem merem állítani, hogy ezt a - ma már normává erősödött - normanélküliséget csak nagyon erős és széles körű összefogással lehetne visszaszorítani, azaz a követőinek egy részét legalább elbizonytalanítani a tekintetben, hogy a köz- és a magánviszonyok működtetésének ez volna a kívánatos módja. A széles körű összefogáshoz viszont - ma már, sajnos - az kellene, hogy jeles közgazdászaink feledkezzenek meg egy pillanatra összes neheztelésükről, amelyet Gyurcsány vagy a pártja iránt éreznek, hogy jeles íróink akkor is lépjenek ki az írói elefántcsonttoronyból, ha netán Schmidt Mária részéről ismét a sárbarántás veszélye fenyegetné őket, hogy a tudományok azon elismert művelői, akiket nemcsak a szakmai ambíció hajt, és nemcsak az emberiség jobb életéért, hanem ennek a konkrét országnak az állampolgáraiért is felelősséget éreznek, álljanak ki a nyilvánosság elé, és - nem jut eszembe plasztikusabb kifejezés - indítsanak kampányt azért, hogy a tisztességes emberi gondolkozás, beszéd és magatartás elismert érték legyen ebben az országban. Nem úgy általában, hanem a Fidesz képviselte normákkal (normanélküliséggel) szemben. A társadalom jelentős része akkor talán megértené - még nem a vizitdíj jelentőségét, azt majd később, hanem azt, hogy az emberek közti közlekedésnek nem az agresszió és a rágalmazás a normális módja.
És másodszor: Bokros Lajos figyelmét bizonyára az a közvélemény-kutatás is elkerülte, amelyből tudjuk, hogy polgártársaink több mint negyven százalékát egyáltalán nem zavarja és nem háborítja fel az, hogy más polgártársaink sem adót, sem járulékokat nem fizetnek. Ugyanis tényleg nincs fogalmuk arról, hogy a közkiadásokat az állam a befolyt adókból fedezi, és ha mások nem fizetnek, annak ő többszörösen is megissza a levét. És amíg ez így van, addig nem az egyszerű és szakszerű magyarázatokat fogják meghallani, hanem a több százezer forintos egészségügyi számlákról szóló rémhíreket. Egyébként is, javasolnám Bokros Lajosnak, hogy a társadalom jelentős részéről szóló pozitív vélekedését legalább kollégái, Simor András vagy Bod Péter Ákos vélekedésével vesse össze. Nem árt, ha annak, aki az emberek nevében beszél, van fogalma róla, hogy nevezett emberek mivel vannak tisztában, és mivel nem.
8
Rádai Eszter a magyar újságíró-társadalomban szokatlanul nyílt és józan kérdésével azt tudakolja, hogyan tudott volna az az MSZP ötpontos reformpolitikát megvalósítani, amely maga is minden ízében tiltakozik ellene, különösen a népszavazás óta, ráadásul egy olyan ellenzéki erővel szemben, „amely hivatalból és zsigerből ellenez és hazaárulásnak minősít mindent, amit a kormányoldal javasol". (Csak megjegyzem, hogy a magyar elektronikus médiában - a magyar médiatörvény értelmében - egy ilyen kérdés büntetlenül nem hangozhatna el. Vagy az ORTT meszelné el az újságírót és a médiumot, vagy a hivatalnokszellemiségű, gyáva főszerkesztők és főszerkesztő-helyettesek rúgnák ki az illetőt, megelőzendő az ORTT és a fideszhű aktivisták fellépését, esetleg a legnagyobb ellenzéki párt bojkottját. A pártatlanság és a kiegyensúlyozottság követelménye ma bizonyos szempontból ugyanazt a funkciót tölti be, mint annak idején a pártközpont direktívái. Véleményt vállalnia ma egy újságírónak éppúgy tilos, mint a magyar nyelv pontos fogalmait használnia. Újra a nyelvi körülírások kényszerét és a véleményrejtegetés időszakát éljük.) Bokros Lajos válasza: „És akkor nézzük lábhoz tett fegyverrel, hogy a politikai osztály reformellenes erői hogyan akadályozzák meg újabb húsz évig az ország felemelkedését?"
Majd: „A magam részéről egyértelműen elítélem mindazokat a demagóg politikai erőket, amelyek felelőtlen kalandorpolitikával mérhetetlen károkat okoznak az országnak, és amelyek körülbelül annyit értettek meg ebből az egész reformból [figyelem! nem »félreform«, nem »reformszilánk«], amit a plakátra írtak, hogy »három igennel sokat spórolhatsz«."
Megint itt vagyunk: melyek vajon Bokros Lajos szerint a politikai osztály reformellenes erői? Van-e nevük? Az az MSZP volna ennek az erőnek a derékhada, amely meglehetősen súlyos és nagy számú megszorító és reformintézkedést vett tudomásul vagy szavazott meg az Országgyűlésben, és a bátorsága, a fegyelmezettsége egészen addig kitartott, amíg a magyar demokrácia minden szempontból legszégyenletesebb akciójával, a népszavazással a tudomására nem hozták, hogy ha tovább akarja folytatni, egyszerűbb, ha már most tökön szúrja magát? A kérdés költői. Az igazi kérdésem ismét csak az: ha egy szakembernek ennyire fontosak a reformok, miért nem tiltakozik nemcsak kézzel-lábbal, hanem hangos, egyenes és becsületes mondatokkal az ellen a reformellenes erő ellen, amely csak azt nem tette tönkre és csak olyasmit nem akadályozott meg ebben az országban, ami valahogy elkerülte a figyelmét? Segítek: Fidesznek hívják, kedves reformpárti közgazdászok, újságírók és állampolgárok, kedves Bokros Lajos.
Mi több: fel kellene tételezni, hogy a Fidesz első embere és számos vezetője, nemcsak Varga Mihály vagy Mikola István, de talán még Navracsics Tibor is pontosan értette, miről szól a vizitdíj. Vagyis a helyzet rosszabb. A plakátra írt, az emberek megtévesztésére szolgáló mondat még csak nem is jóhiszemű tudatlanságból származott. Tudatos hazugság volt. A bennük bízó állampolgárok szándékos, és aljas - mert érdekmotivált - megtévesztése. Hogyan hagyhatja ezt szó nélkül - és név nélkül - egy tisztességes, reformpárti, az országa sorsáért aggódó közgazdász?
9
„Most végre volt egy önmagában persze erőtlen és kevéssé eredményes kísérlet arra, hogy akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat, azok - legalább jelképes mértékben - maguk is közvetlenül, nagyobb részben járuljanak hozzá a költségek viseléséhez." Ha „csak zsigerből és dühből szavaztak a Gyurcsány-kormány elképzelései ellen... feltétlenül érdemes megnézni annak az okát, hogy miért vált ez a kormány ilyen mértékben hiteltelenné, bizonyos, egyáltalán nem kis csoportok számára egyenesen gyűlölet tárgyává." „Világos tehát, hogy ha a kormány nem veszíti el ilyen mértékben a saját politikai és erkölcsi hitelét, akkor sokkal több reformot lehetett volna sokkal eredményesebben megvalósítani."
Az „erőtlen és kevéssé eredményes" kísérletről az 5. pontban már volt szó. De Bokros Lajos vajon itt élt-e az elmúlt két évben? Vajon felmerült-e benne, hogy a hírek szerint ugyan bizony miért bontott pezsgőt Orbán Viktor, amikor meghallgatta az őszödi beszéd ominózus mondatait? Vajon odafigyelt-e csak egyetlenegyszer is arra, hogyan minősíti Orbán és pártja nap mint nap Gyurcsányt és a pártját? (Tolvajok, csalók, beteges hazudozók, gátlástalanok, erőszakosak, hatalomvágyók, kapzsik, pénzéhesek, spekulánsok, szélhámosok, bűnözők, pimaszok, nagyképűek, ripacsok, kioktatók, szavazatvásárlók, félelemkeltők, a szélsőjobbos akciók támogatói. Sőt a miniszterelnök emellett még ideggyenge és újabban hülye idióta is). Nem két éve, hanem lassan egy évtizede! És akkor még nem beszéltünk a Fidesz közeli tévékről és sajtótermékekről (véreskezű reformer), az úgynevezett jobboldali civilszervezetekről (véreskezű diktátor) és az Orbán által a nyilvánosságban sohasem bírált, mert hallgatólagos szövetségesnek tekintett szélsőjobboldali szervezetekről és sajtótermékekről („Nem fogunk sírni, ha valaki netán elintézné ezt a tetvet.") Bokros Lajos netán úgy gondolja, hogy azok az „egyáltalán nem kis csoportok", amelyek számára Gyurcsány egyenesen gyűlölet tárgya, és amelyek Bokros számos kollégája szerint elemi összefüggéseket sem látnak át, pusztán a vizitdíj meg a 4 százalékos reálbércsökkenés miatt haragudtak meg ennyire a miniszterelnökre? Vagy netán elolvasták az őszödi beszédet, és úgy ítélték meg, hogy súlyosabban esnek a latba a miniszterelnök hazugságról szóló költői túlzásai, mint az a hév, amellyel a társadalmi igazságtalanságok ellen és a reformok szükségessége mellett érvel? Egyetlenegy olyan napot ha mutatna nekem Bokros Lajos az elmúlt két évből, amelyen a Fidesz nem hazugozta le a magyar miniszterelnököt, amúgy nagy nyilvánosság előtt, mert valamennyi televízió nap mint nap szorgalmasan beszámol erről a rítusról! És ha nem tud ilyen napot felmutatni, talán újra visszatérhetnénk a javaslatára: érdemes lenne megnézni, miért vált ez a kormány ilyen mértékig hiteltelenné.
10
„Írországban ma az egy főre jutó nemzeti jövedelem magasabb, mint Nagy-Britanniában, és ezt mindössze tíz év alatt sikerült elérniük, egy komoly reformpolitika révén, amely mögött képesek voltak közmegegyezést teremteni. A magyar politikai osztály szereti Írországot, Finnországot, adott esetben még Szlovákiát is pozitív példaként beállítani, de azokra a fájdalmas reformokra elfelejt ilyenkor figyelmeztetni, amelyek eredményeképpen ezek az országok ilyen magasra jutottak."
Ki az a „magyar politikai osztály", amely elfelejt figyelmeztetni? Gyurcsány Ferenc és az MSZP, Kuncze Gábor és az SZDSZ? Hiszen ők megpróbálkoztak, nemcsak fájdalmas megszorításokkal, hanem fájdalmas reformokkal is! Az ő mulasztásuk lenne, hogy nem figyelmeztettek a fájdalmas reformokra? Az ő mulasztásuk lenne, hogy azzal a Fidesszel, amely soha másnak nem nevezi őket, mint nemzetvesztőnek és hazaárulónak, amely ma már kivonul az ülésteremből is, ha a magyar miniszterelnök megszólal az Országgyűlésben, amely minden verbális, parlamentáris és utcai eszközt felhasznál évek óta arra, hogy ott akadályozzon minden kormányzati lépést, ahol tud, az ő mulasztásuk tehát, hogy ezzel a Fidesszel nem jutottak „közmegegyezésre"? Ez a helyzet megint csak elintézhető volna azzal a politikai közhellyel, hogy mindig azoké a meg- és kiegyezés felelőssége, akik kormányon vannak? Csak egyetlen módszert vázolna fel végre valaki arra, hogyan lehet egy olyan párttal „közmegegyezésre" jutni, amely soha még kormányzati lépést nem vizsgált érdeme szerint, mert kizárólagos politikai célja, a kormánybuktatás szempontjából viszonyul mindenhez, ami ebben az országban történik! És ismét csak ne felejtsük el: a fél ország támogatja ebben!
11
„A harmadik megoldás, aminek magam is híve lennék: a hátralévő két év alatt - mivel egy szakértő kormány talán képes lenne kivezetni az országot ebből a zsákutcából - legyen válságkormányzás."
A szakértői kormány, az értelmiségi diktatúra újra és újra visszatérő mítosza körülbelül ezt jelenti: a parlamentáris demokrácia keretei között hirtelen észbe kap a megosztott magyar választótábor és az általa megválasztott valamennyi képviselő, felismeri, hogy csak egy maroknyi ész vezetheti ki az országot a bajból, és két évig morgolódás nélkül aláveti magát a szaktudás sanyargató hatalmának. Kérdés persze, találna-e Bokros Lajos egy maroknyi olyan észt ebben az országban, aki akár csak egy hétig is képes lenne egyetérteni a „szakértői" kormányzati lépésekben.
De mit mond Bokros Lajos, hogyan lenne megvalósítható ez az ideális állapot?
„Ez csak akkor lenne lehetséges, ha a szocialista párt egy része, együtt az SZDSZ egy részével és a Magyar Demokrata Fórum egy részével vagy vezetőivel, vagy - netán egy tisztulás eredményeképpen, mert ezt sem lehet kizárni - új vezetőivel együtt fölismeri, hogy az ország érdekében erre az összefogásra, legalábbis rövid távon, mindenképpen szükség van."
Tehát az MSZP, az SZDSZ és az MDF, esetleg megtisztulva, azaz új vezetőkkel (hiszen mindent a vezetők rontanak el, Gyurcsány, Kuncze-Kóka, Dávid Ibolya, ha ők nem lennének, a megtisztult pártok már rég képesek lennének elfogadni, mondjuk, egy Bokros Lajos-féle „szakértői" kormányzást, befagyasztott nyugdíjakkal, visszavont 13. havi nyugdíjjal, radikálisan megnyesett családipótlék-rendszerrel, magánbiztosítói versennyel, „a furkósbot és a mézesmadzag megfelelő arányú keverésével" stb.). Ebből így nehezen lesz parlamenti többség, kétharmados meg biztosan nem (de a szakértői kormány tevékenysége Bokros szerint talán nem is érintené, például, sem az önkormányzati rendszert, sem a pártfinanszírozást, hiszen ezek kétharmados törvények, vagyis a szakértői kormányzás idején maradna a 3200 önkormányzat meg a korrupció, ennek összes államháztartási következményével együtt). És mit csinálna eközben a Fidesz? Mit vár Bokros Lajos attól a Fidesztől, amelynek sohasem vetette a szemére minden reform és ésszerűsítés ádáz támadását, tőkeellenességét, piacellenes demagógiáját, államközpontúságát, visszaállamosítási fenyegetőzéseit, nacionalizmusát és a magyar nép gátlástalan butítását? Vajon mitől lenne védettebb a Fidesz-demagógiával szemben egy olyan „szakértői" kormány, amely hasonló lépéseket tenne, mint amilyeneket Gyurcsány tett, csak következetesebben és kíméletlenebbül, sőt átfogóan, azaz öt nagy reformot vinne egyszerre, mert csak úgy az igazi? Erről nem esik szó.
Azaz mégis, a következőképpen:
„Lenne gond egy ilyen politikával, nem biztos, hogy mindenki szemében népszerű lenne, és valószínűleg a politikai osztály egy része is tücsköt-bogarat összehordana megint ellene és kígyót-békát kiabálna rá újfent, de végső soron az eredmények igazolják a teljesítményt. És ilyen körülmények között, ha van személyes hitelesség, mindent el lehet magyarázni az embereknek, és ezen az alapon együtt fognak működni."
Megint az eufemizmus. „A politikai osztály egy része" hordana össze ellene „tücsköt-bogarat". Tényleg végképp értetlenül állok ez előtt a mélységes tapintat előtt, amellyel Bokros Lajos is kezeli a Fideszt. Nem tételezem fel, hogy Bokros félne, ahogy egyre többen félnek Orbántól és a Fidesztől, okkal egyébként, hiszen nemcsak bizonyították 1998 után, hanem 2002 óta is folyamatosan érzékeltetik, hogy bosszút (és nemcsak törvényeset!) állnak mindenkin, aki nem állt és áll be a sorba. Azt sem tételezem fel, hogy lenne valamiféle titkos megállapodás Bokros és Orbán közt, mondjuk, arról, hogy ha Bokros szakértelme - a megtisztult SZDSZ, MDF és MSZP támogatásával - két év alatt kivezeti az országot a válságból, nem fogják őt támadni ez idő alatt, hiszen érdekük, hogy 2010-től válságmentes országot uralhassanak. Mert ha Bokros e megtisztult pártok támogatásával két év alatt megold minden nagy problémát, ugyan mi esélye maradna a Fidesznek 2010-ben? Azt sem tételezem fel, hogy Bokros Lajos az az ember lenne, aki hagyná, hogy Orbán irányítsa hátulról. Hiszen a szakértői kormány és a szakértő miniszterelnök ötletét Orbán is többször felvetette már, például a 2006-os választások két fordulója közt, például az önkormányzati választások előtt, de pontosan tudható volt, hogy a szakértő kormányfő Orbán bábjaként van elképzelve. A szokásos módszer: paravánt húz önmaga és a magyar ember közé. Vigye el a balhét a szakértő vagy a párt erre kinevezett embere (például Kövér László), miközben Orbán a háttérben megőrzi a népéért aggódó és vele folyamatos párbeszédben álló nemzeti politikus - amúgy mélyen hazug - imázsát. Akkor? Akkor mi a magyarázat Bokros folyamatos tapintatára? Egyszerűen személyes elfogultság? Talán jobban gyűlöli Gyurcsányt, mint amennyire elítéli Orbánt? Őszintén szólva fogalmam sincs. De nem tudok elképzelni sem olyan indokot, sem olyan érdeket, amelynek alapján a magyar valóságértelmezésből ily mértékig kihagyható lenne, a felelősség alól ily mértékig felmenthető lenne Orbán és Fidesz.
***
A feltűnően és egyoldalúan differenciálatlan fogalmazás egy irányba mutat: a Fidesz négyéves kormányzati és hatéves ellenzéki működését ma nem illik minősíteni, sőt, magát a pártot sem néven nevezni. Nem szokás ma különbséget tenni a mai kormányzati hibák és a totális, mert az életünk minden dimenzióját szétromboló fideszes hatalomszerzési stratégia közt. Hitelességet ma csak azon a Gyurcsány Ferencen szokás számon kérni, aki elmondta az őszödi beszédet a hazugság ellen, a sajátja ellen is. Orbán Viktoron, aki nemcsak három kampányt hazudott már végig, hanem évek óta mindennap ezt teszi vagy saját szájúlag, vagy valamelyik idomított alárendeltje hangján, még véletlenül sem. Így állt elő az az abszurd helyzet, hogy Orbánnak szívós munkával sikerült a kampányhazugságot Gyurcsány Ferenc nevével azonosítani, így mindenki más fel van mentve a hazugság vádja alól, nemcsak a kampányban, hanem minden pillanatban. Őszöd Magyarországon nem arra szolgált, hogy a mindenkori politikusok hazugságait kordában tartsa a választók érdekében, kizárólag politikai bunkóként működik, és kizárólag a Fidesz érdekében. És ehhez mindenki asszisztált és asszisztál, aki elfogadja, hogy Gyurcsány áfaemelése a választások előtt, majd őszödi beszéde az ő személyes hiteltelenségéről szólt. Tévedés: Orbán a magyar értelmiség és a magyar sajtó hathatós támogatásával (ismét csak kevés a kivételek száma) Gyurcsány hiteltelenítésére építette fel önmaga és tábora erkölcsi felsőbbrendűségének mítoszát és gőgjét.
Az a baj, hogy Orbán Viktor ádáz hatalomvágyát sokan mintha még szakmai megfontolásokból is támogatnák: ahogy némely kiváló szakemberek mondani szokták, igaz, hogy kormányon hazugságokat beszél, de a háttérben legalább jót csinál.
Csakhogy Simor András, az MNB elnöke azt írta nemrég a Népszabadságban: „meg kell változtatni... az emberek gondolkodását, mentalitását. Úgy vélem, a magyar lakosság jelentős része, idestova 18 évvel a rendszerváltás után sem érti, mitől lehet sikeres egy ország (és ezen belül lakói is) a globális piacgazdaságban. Nem érti vagy nem akarja elfogadni, hogy ez a mai világ a szabadságról, a felelősségvállalásról, a folyamatos változásokhoz való rugalmas alkalmazkodásról szól, nem pedig arról, hogy ha némi stiklizés után az adónkat esetleg befizettük, akkor az államnak kötelessége gondoskodni munkalehetőségünkről, jövedelmünkről és jólétünkről."
Azt hiszem, sok közgazdásznak végre el kellene döntenie: hülye országot akar, ahol az embereket sikerül elvakítani nacionalizmussal, ellenfélgyűlölettel és egyházakkal, viszont a mesterségesen létrehozott polgárháborús hangulat védernyője alatt hatékony gazdasági diktatúrát lehet megvalósítani, vagy a nehezebb utat tartja kívánatosnak, ahol a gazdaság együtt nő fel az emberi elmével és felelősségérzettel.