Nagy Márta életművét - egyes kitérőktől, zárványoktól eltekintve - bízvást föl lehet fűzni a kert metaforájára. Vonatkozik ez természetesen az életművet megtestesítő tárgyak interpretációjára is, ahol már az értelmező felelőssége, hogy frappáns címkét lát, avagy programot tételez e fölöttébb összetett értelmű és nagy ikonográfiai uszályú fogalomban. Mert nem mindegy, hogy az Éden vagy egy bolgárkertész kertjének fragmentumait fedezzük fel e kézzel fogható méretű dózisokban. A kert lehet konkrét és elvont, lehet isten ajándéka és az emberi erőfeszítés (a teremtővel való vetélkedés) gyümölcse. Lehet „angol" vagy „francia", lehet mesterséges Paradicsom, lehet berendezett táj. Lehet a csinált táj és lehet a talált táj megfelelője, ekként drámai események kulisszája vagy lélekállapotok tükre. Lehet merő szeszély, capriccio, de lehet tiszta szerkezet. Komponált világ, mindenesetre. Nagy Márta esetében nem a szükség, hanem az ideák világa, amiben persze tévedés volna egyszerűen a gyönyörök kertjét látnunk. Hiszen a széles gallérú tálak dús, keleties vegetációja, az alig átírt florális ornamentika mára eltűntek, csakúgy, mint a fák, növények, edények és építmények bonyolult szimbiózisának kisded színpadai. Helyükön most egyszerű makettek sorakoznak, kör és négyszög alapú formákból, párhuzamos vonalakból szerkesztve. A szemlélő azonban nem a geometriára, hanem a rendre figyel föl. Féltett tulipánágyások és gondosan őrzött archívumok rendjére, melyekben csak nagyon áttételesen hatnak az emberi tájékozódás és az egyetemes világrend egymásra merőleges alapirányai. Az anyagához kötött kerámiaszobrász konkrétumoktól mentes formakészlettel írja át az alapvetően szenzuális élményt. Ahogyan azt a tájkép- és kertfestő Mondrian is tette egy idő után az almafákkal, a domburgi móló körüli víztükörrel. Azonban ugyanaz a desztillációs folyamat, ami a neoplaszticista festő négyszögeit és párhuzamosait spiritualizálta, a kortárs kerámiaszobrász hasonló eszközeit materializálja. A végeredmény emitt egy leletszerű konkrétságában mutatkozó tárgy, amott a rend elvont és anyagtalan képlete. A szakralitás merőben különböző útjai. A Nagy Márta által gyakorolt lepárlásnak nincs lépésről lépésre követhető metodikája. Az azonban bizonyos, hogy a megfigyelt élmény szinkronja helyébe itt az emlék aszinkronja lép. Az így elhagyott konkrétumot viszont nem a tiszta formák és érzetek aszketikus geometriája, hanem másfajta konkrétumok, többnyire hártyavékony testű filterek (!) praktikusnak tetsző mértani rendje váltja fel. Ahogy a teás tasakok sorakoznak a dobozban, a kartotékok a fiókban. A lineáris mintázat felülnézetre van komponálva, s a távolságtól függ részletgazdagsága vagy foltszerűsége. Mint a magasból szemlélt, megművelt földeké. A felszántott parcellák barázdasora kellő távlat esetén éppoly szisztematikusan poétikus, mint a tapadó-szétbomló rózsaszirmok érzéki reliefje közelről. A kertben itt-ott víztükör csillan, zárt, intim világa körül fal magasodik. Pontosan úgy, ahogy a mennyei kertet másoló muszlim kertkompozíciókban. Vagy ahogy az Írás mondja, „elzárt kert, lepecsételt forrás", az Ószövetségben egy szerelmi himnusz, az Újszövetségben Mária érintetlenségének metaforája. És nincs abban semmi meglepő, ha az Édenkert bibliai leírásában egy sivatagi oázis képe ismerhető fel. Mint ahogy abban sem, ha az idő múltával az életműben a közvetlenség (Werner Hofmann-i) vágyképének helyét a kiegyensúlyozottság vágyképe foglalja el.
Várkonyi György