Győrffy Iván
Roham, munka
Szapora szívverés. Légszomj. Erős mellkasi fájdalom. Szédülés. Reszketés. Izzadás. Torokszorulás. Hányinger. Kívülről szemlélt saját test. Rettegés. Halálfélelem. Szorongás az önkontroll elvesztésétől. Félelem a megőrüléstől. Zsibbadás. Kipirulás. Hidegrázás.
Ha ezeket vagy ezekhez hasonló tüneteket érzékel magán a mozilátogató, annyira hatása alá került Till Attila Pánik című elsőfilmjének, hogy akár nyúlfarknyi epizódszerepet is vállalhatna. Mert epizodistának aztán se szeri, se száma a népszerű televíziós műsorvezető nagyjátékfilmes kiruccanásában (még ő maga is felbukkan egy kis időre), mozaikszerű sorstöredékeik alakítják ki a film struktúráját, bonyolítják vagy laposítják el a cselekményt. Ha nem indulna vezérfonál a Filmszemle-díjas alakítást produkáló főhősnőtől (Gubík Ágnes, alias Zsuzsi), ha rövid pánikográfiája nem foglalná keretbe a filmet, aligha dönthetnénk el, melyik páros gyakorlat érdemelné meg jobban és melyik kevésbé a figyelmünket. Dické és Dinoé, a két zsarué, akik meleg kapcsolatuk nyilvánosságra hozatala vagy további eltitkolása, a rendőrszakma rigid elvárásmechanizmusa miatt őrlik-csépelik egymást? Ellié és Ilonáé, akik vásárlási és adrenalinviszketegségben szenvednek, ruhát és műpéniszt szinte válogatás nélkül halmoznak feneketlen reklámszatyraikba? Krisztiáné és Kataliné, akik tényleg életveszélyes lelki defektusokban szenvednek - főként az előbbi, aki szkizoid paranoiás tüneteket is mutat, és számára csak egy szerencsés fordulat (na és a vígjátéktól idegen kőkemény kezelés) jelenthetne kiutat a hollywoodi maszkmester által profin feltuningolt rémlátomásából? Esetleg Dórié és Gézukáé (utóbbi még csak csecsemő, szerepátélése talán ezért is anynyira átütő), a kórosan túlféltő anyáé és állandó, szigorú és önkínzó megfigyelés alá vont csemetéjéé? Ha ők nem alkotnának a lineáris történetvezetés húsába kegyetlenül bele-belevájó, sziporkázóan vicces és feledhetően homályos tükörcserepeket (nem beszélve az írói-dramaturgiai előmunka, valamint a forgatás során széttiport további darabkákról), talán Zsuzsi pánikrohama és kezelése sem tudná lekötni figyelmünket a film legvégéig. A hősnő és volt barátja, Krill élénk színekkel felskiccelt kapcsolata, a precízen kimért szakítás, majd a terapeuta dr. Berger és Zsuzsi kettősének egyetlen érzékelhető festékfröccsenéstől eltekintve szürkén és kiszámítható ecsetvonásokkal megmunkált sorsvászna ugyanis kevesebb mint elég a tartós műélvezethez.
Miért működik mégis Till Attila újdonsült médiamunkája? Miért nem ildomos látatlanban elintézni egy gőgös, a bulvármédiának és a filmbe is beszivárgó direkt reklámkliséknek szóló kézlegyintéssel? Mert a forgatókönyv, ha gondosan kiadagolt hétköznapi frusztrációkkal és helyzetkomikumokkal dolgozik is, és csak rövid vargabetűt tesz az élet úgynevezett komoly kérdéseinek irányába (már ahogy az a műfaj szabályaitól elvárható), tényleg fél lábbal a talajon áll, és nem húz el az S. O. S szerelem, a Csak szex és más semmi, valamint az újmagyar retro-vígjátékok giccses felhőpamacsai közé. Mert a dramaturgia, ha kimódolt is, és sokat merít a népszerű posztmodern filmépítés eszköztárából, életet lehel az egydimenziós alakokba, s ezt a gyakori vágásokkal, kameraszögváltásokkal, lassításokkal-gyorsításokkal operáló kamera ügyesen követni tudja. Még a színészi játék - ha lenne tere, és nem fulladna majdnem bele a Pánik Klinika udvarán álló díszposványba Zsuzsival és Berger Bertával együtt - sem hagyna komoly kívánnivalókat maga után, a színházban trenírozott stáb zöme jó színészvezetéssel rétegközönsége előtt sem szégyenkezhetne a Pánik miatt. Persze az epizódok gyakori melegváltása, a pszichiátriai ismeretterjesztő attitűd, a figurák kórképek és társadalmi jelenségek mellé rendelt illusztratív megjelenítésének szándéka nem kedvez a személyiséggel hitelesített, ihletett előadásmódnak - még a főhősnő esetében sem, csak ő feltűnőbben domborodik ki az egysíkú háttérből.
Inkább az a baj, hogy nem tudjuk, honnan jönnek és hová tartanak ezek az alakok - mert hogy egyek közülünk, azt a rendező minden jó szándéka és stilizálása mellett sem tudja bizonyítani. Az állítólagos píárigazgató Zsuzsi munkájáról semmit nem tudunk, magánélete egy-két esetleges villanással tűnik fel a celluloidon, rokonai (anyja, Elli és öccse, Krisztián) is mintha csak azért lennének, hogy rajtuk keresztül minden lehetséges epizodista egy nagy, közös, szorongáscsökkentő happeningben oldódjon fel. Márpedig ha kihagyjuk az anamnézist, a diagnózis és a terápia is csak ugrás a sötétbe. Így nem is lehet a film több, mint elnagyolt, humoros vagy szánni való jelenetek füzére, és távolról sem idézi azt a világot (egyedül Krisztiánnál, szinte mellékesen), amelynek berendezését az első kardiológiai szakmunka szerzője a pánikroham kapcsán a következő szavakkal írja le: „Kevés félelem van a világon, amely több szorongást okoz az ember tudatában, mint ez. Az ember végzetét érzi organikusnak vélt szívpanaszában, amely pedig nem más, mint eltúlzott gondolat, rémlátomás." (Hope, 1832) A pánikról és a filmben ábrázolt többi pszichés zavarról, defektusról, kórról és azok kezeléséről a képzeletbeli Pánik Klinika féltudományos maszlagokkal kísérletező, erős iróniával megrajzolt terapeutája révén sem tudunk meg sokat. De a kilábalás, például a heveny agorafóbia leküzdése sem tudható le egy szándékosan idétlen (annak viszont felettébb vicces) eastern-jelenettel a Klinika bejárata előtt, amely Zsuzsit úgymond az újrakezdésre készteti, és más szereplőkkel együtt a repülőgép-terminál szimbolikus zsúfoltságába vezeti. Krisztián pisztollyal majdnem meggyilkolja az anyját birtokló „szörnyet", de hogy hogyan jutott ide, mi az ő előtörténete, és a mexikói csodadoktor valóban gyógyír lesz-e szkizofréniájára, homályban marad. Úgyszintén láthatatlan Dóri lélekfejlődése, anyja, Ilona és annak barátnője, Elli „ámokfutásának" háttere, Dick és Dino máskülönben érzékletes és túlnyomórészt humoros megmozdulásainak motívumlánca. Az elvarratlanság néha öncélú méreteket ölt, hiszen már az elejétől felfeslik, így nem csoda, hogy az egész anyag szabó után kiált.
Az enyhén didaktikus, valamely társadalmi jelenség bírálatára-kifordítására vagy a világban uralkodó jelenlegi állapotokra fokuszáló mozaikmozik, ha kell, megállják a helyüket minden műfajban, bár a morbid szatíra vagy a szociodráma műfaja áll a legjobban nekik - gondoljunk csak az Inárritu-trilógiára (Korcs szerelmek, 21 Gramm, Bábel) vagy az Ütközésekre Paul Haggistól. Előbbiek sarkított élethelyzetekből kanyarítottak ütős, jól szabott és kiválóan koreografált egyvelegfilmeket, utóbbi egy téma (az előítéletek és rasszizmus) köré szervezett merész húzásokkal önállóan is kompakt, mégis kibogozhatatlanul egymásba fonódó sorstöredékeket. A módszernek, a narrációnak, a történet tetszőleges helyen felvágásának és összeöltésének létezik tehát tanulságos és egyben szórakoztató iskolapéldája. Még a játékosság is itt-ott belefér. Mégis szinte ellenállhatatlanul kiköveteli a maga műfaját, de ami ennél is fontosabb: nem lehet semmitmondó. Önmagában az, hogy mint emberi lények szorongásból, félelemből, pszichés zavarokból, túlmozgásos, olykor motiválatlan cselekvésekből vagyunk összetéve, és a mai Magyarország valószerű és álságos látomása különösen kedvez az össztársadalmi pánikbetegségnek, inkább felnagyított közhelynek tűnik, mint kórismének. A felnagyítás persze nem bűn, sőt kötelező komikus elem, a közhelyek azonban még vígjátékban sem rezisztensek a kíméletlen közönnyel szemben. Márpedig közönyösen vagy unottan szemlélni egy viccesnek szánt darabot - ennél nagyobb sértést nehéz lenne hozzávágni az alkotókhoz.
A Pánik akkor teljesedik ki igazán, ha eltekintünk az elsőfilmes kapkodástól (túl sok mindent túl nagy arzenállal megmutatni), és lemondunk arról, hogy tételdarabnak tekintsük. Ha már semmit nem várunk el tőle, és csak halkan kérjük számon a következetességet, élvezetes és alapvetően szórakoztató mozival találjuk magunkat szemben. Az intermediális művész csínye ezúttal is jól sikerült: miután elhitette, hogy komoly kultúrember (l. a Propaganda című kulturális ajánlót), majd azt, hogy bulvárikon (Megasztár, Megatánc stb.), most zsánerrendezőként ötvözi ismereteit és ismertségeit.
Mit mondjunk? Alakítása még a csecsemőénél is meggyőzőbb.
Pánik. Színes magyar romantikus vígjáték, 94 perc, 2008. Rendező-forgatókönyvíró Till Attila; operatőr Juhász Imre; zeneszerző Tövisházi Ambrus; dramaturg Szászi Zsuzsanna; jelmeztervező Juritovszky Sosa; gyártásvezető Stalter Judit; vágó Barsi Béla; maszkmester Richard Redlefsen; szereplők Gubík Ági, Schell Judit, Thúróczy Szabolcs, Kovács Lehel, Bánsági Ildikó, Egri Márta, Valcz Péter, Stefanovics Angéla, Kolovratnik Krisztián, Ónodi Eszter. %%%