Takács Ferenc
A szomszéd kertje
Hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb-e, mint a miénk, ezt csupán akkor tudhatjuk meg, ha időnként átpillantunk a kerítésen. Ezt viszont - legalábbis irodalmi tekintetben - ritkán tesszük meg. Beszélünk ugyan (a „tartozik" rovatban) a „kelet-európai sorsközösségről", illetve (a „követel" rovatban) „trianoni traumákról", az „ami összeköt" és „ami szétválaszt" retorikája olajozottan működik, csak éppen közvetlen és élő tapasztalatunk nincs arról, hogy mindez miként testesül meg versben-regényben, milyen alakot ölt a szomszédok lírai és epikai önértelmezésében. Pedig éppenséggel lehetne. Szomszédjaink irodalma, így például a kortárs román regényírás, amelynek tárgyában óvatos szondázást tennék ezúttal, fordításban hozzáférhető, legalábbis az ismerkedéshez és véleményalkotáshoz elégséges mértékben. A patinás, nagyobb kiadók között is van, például a Magvető, amelyik megjelentet román prózai újdonságokat, s akad kisebb kiadó, például a Palamart, amely rendszeresen, szinte szakosodott formában tesz közzé fontosnak és értékesnek ítélt román kortárs-regényeket magyar fordításban. (Az ő „Kelet-Európai Regények" című sorozatukban jó ideje megjelennek mértékadó regények. Ilyen volt például - az idősebb nemzedékhez tartozó szerzők közül - az 1973-tól párizsi emigrációban élő Dumitru šepeneag eredetileg 1996-ban közzétett Európa Szállója, vagy Eugen Uricarutól - 2001-től a Román Írószövetség elnöke - A barbárokra várva, amelyet 1999-ben adták ki Romániában.)
Szondázásomra két regény ad alkalmat: egy idősebb, jeles prózaírói, publicisztikai, lapszerkesztői és közéleti pályát befutott szerző, Gabriela Adamesteanu (1942-) munkája, A találkozás, amelynek eredetije 2003-ban jelent meg, és egy fiatalabb, elsőkönyves regényíró, Filip Florian (1968-) 2005-ben napvilágot látott Kisujjak című regénye. (Érdekes egybeesés: mindkét szerző elnyerte a Romániai Írószövetség legjobb elsőkönyvesnek járó díját, igaz, harminc év különbséggel, Adamesteanu 1975-ben megjelent első regényével, a Drumul egal al fiecărei zile-ért (Hétköznapok sivár útján), míg Florian 2005-ben, a Kisujjakért (Degete mici).
Mindkét regény, A találkozás és a Kisujjak fundamentuma és tárgya a politikai realitás: Románia és a kommunizmus évtizedei, a kegyetlen diktatúra és a véres rendőrállam. Egyben mindkét regény diadalmasan képes elemelkedni ennek a fundamentumnak és tárgynak a közvetlen-publicisztikai tárgyalásmódjától és sajátosan költői látomássá, egzisztenciális példázattá és mitikus szerkezetté alakítani témáját.
A találkozás a diktatúra utolsó éveiben játszódik, közelebbről 1985-ben: az 1941 óta emigrációban élő, Olaszországban működő román tudós, Traian Manu biológus hivatalos meghívásra Romániába utazik, negyvennégy év után viszontlátja szülőhazáját. A regény egyébként két etapban íródott: első megfogalmazásban rövidebb elbeszélés volt, amely Adamesteanu 1989-es novelláskötetében jelent meg (Vară-primăvară - Nyár-tavasz), még a forradalom előtt, ezt dolgozta át szerzője - az utolsó oldalon olvasható időszak-megjelölés szerint 2001 és 2003 között - regénnyé. Ez kettős perspektívát kölcsönöz a műnek: a diktatúra közvetlen tapasztalatai egészülnek ki benne az „után" szempontjaival.
Írástechnikai szempontból A találkozás a hangok regénye, pontosabban egymással versengő megszólalásmódok (discourse-ok) polifóniája, egyben legalább annyira „széthangzata", mint amennyire összhangzata. Részben a biológusprofesszort halljuk, amint német feleségével beszélget az utazás előkészületeiről, illetve beszámol neki (és kollégáinak) az útról, miután visszatért Romániából - ezek a részek a racionális-realisztikus beszédmódot képviselik. Az ilyen részekkel viszont egy sajátos belsőmonológ-forma váltakozik, látomásosan költői, gyakran enigmatikusan töredékes nyelvezet, mely nyomán mintegy belépünk a szereplők tudatába, az emlékek, vágyak, félelmek és remények közé. Egyetlen hosszú szabadvers darabjait olvassuk, melynek szervező elve a nyelvi vezérmotívumok vissza-visszatérte, fordulatok és kifejezéssel variatív ismétlése - valamiféle szövegzenét hallunk, mely mintha szonátaként zengene mindvégig, gyakran az előtérben, de mintha akkor is hallanánk, amikor éppen más megszólalásmód szorítja egy időre háttérbe. S - harmadik hangként - rendre meg-megszólal, pontosabban olvashatóvá válik a diktatúra nyelve, az obszcénül személytelen bürokratikus nyelvezet, a rendőrállam mindenkit megfigyelővé és feljelentővé lefokozó discourse-a: újra meg újra egy dosszié tartalmába pillantunk bele, mely „A tudós" kódnevet viseli. A szövegben tipográfiailag is reprodukált gépiratos jelentésekből, átiratokból, utasításokból és hasonlókból kiderül, hogy a biológusprofesszor meghívása és látszólag szakmai célú romániai tartózkodása elejétől fogva titkosszolgálati akció volt, célja a professzor révén beférkőzni a román emigráns körökbe, infiltrálni bizonyos nyugat-európai államok titkosszolgálatát, valamint - járulékos haszonként - leleplezni a professzornak az állam biztonságára veszélyes romániai rokoni, szakmai és baráti kapcsolatait.
A biológus számára persze az út mélyen személyes ügy, létezését mélyen érintő egzisztenciális kihívás: lehet-e hazatérni, van-e haza egyáltalán, s ha van, ha lehetséges a hazatérés, kikhez tér haza, hiszen akiket negyven-egynéhány évvel ezelőtt elhagyott, már mind halottak, legfeljebb leszármazottaik élnek, akiket ő sohasem látott. Ifjúkorában megismert és azóta is kedvenc olvasmányának, Homérosz Odüsszeiájának analógiájára: eljuthat-e Kalüpszótól Pénelopéhez, az idegenségből haza, Ithakába, találkozhat-e Télemakhosszal - megtalálhatja-e az otthont és találkozhat-e önmagával?
De a főhős tudatától függetlenül, a fejezetcímekbe és a szabadverses-belsőmonológos részekbe szőtt Homérosz-idézetekből és utalásokból is ugyanez a mitikus állványzat épül fel a regényben: az Odüsszeia szolgál az utazás értelmezésére. Közelebbről annak alapvető szerkezeti képlete, egyben eszmeiségének hordozója: a számkivetésben vándorló hős története, aki útja során felkeresi Hadészt, alászáll a halottak birodalmába (ez a - szakszóval - neküia motívuma), majd megtér hazájába és viszontlátja szeretteit (ezt nosztosznak nevezik a Homérosz-szakirodalomban).
Hogy Traian Manu megtért-e végül hazájába, és viszontlátta-e a szeretteit, erről mást és mást mond a párbeszéd, a belső monológ és az állambiztonsági jelentés. Ha pedig elmondható erről valami biztos, azt alighanem az Odüsszeia-párhuzam, a történet mitikus értelmezőkerete mondja el: Manu úgy remélte, Ithakába tér vissza, de valójában a Hadészban járt, halottai között, egy halott országban, az ő nosztosza valójában neküia volt. És a találkozás sem történt meg, sem Télemakhosszal - ifjúkori halott szerelmének unokájával, Daniellel -, sem önmagával. Nincs hová mennie: az ő sorsa, az ő élete innentől fogva örök idegenség, örök számkivetés.
A Kisujjak, Filip Florian regénye a mában játszódik, mégis a múltról szól, azokról a rettenetes - egyszerre mélyen személyes, egyszerre mélyen publikus és nagytörténelmi - terhekről, amelyeket a jelen szereplői hordoznak, s amelyeket nem tudnak letenni, még ha akarnák sem. A múlt elviselhetetlen, mégis szüksége van rá mindenkinek, ha másért nem, hát azért, hogy kedve és érdeke szerint alakítsa, s evvel önnön létét és létének egyéni és kollektív értelmét igazolja.
Egy fiatal régész beszámolójával kezdődik a történet. A kisvárosban - gyógyfürdő és turisztikai úticél - még a háború előtt egy római település falmaradványaira akadtak. Most itt lenne az ideje a rendszeres feltárásnak, ám a munka leáll, mert az ősi castrum falánál újabb kori tömegsírra, benne rengeteg csontvázra bukkantak. Kiszállnak a katonai ügyészség emberei, reguláris katonaság ássa ki és szortírozza a csontokat, mivel felmerült a gyanú, hogy a diktatúra egyik ötvenes évekbeli rémtettének a bizonyítékaira bukkantak. Megjelenik a volt politikai foglyok egyesületének a képviselője is, felügyeli a tömegsír feltárását, s közben az önkény áldozatainak majdan a sír fölébe emelendő emlékművét skicceli fel, rögtön több változatban is. De véleményt nyilvánítanak, óvatosan és feltételesen persze, ahogy a szakszerűség megköveteli, a szakértők is, akik szerint a csontok állapota arra mutat, hogy a tetemeket jóval korábban földelték el, alkalmasint még az ezernyolcszázas évek elején, s a csontokon-koponyákon amúgy sem találhatók erőszakos beavatkozásra, kivégzésre stb. utaló nyomok; a maradványok alighanem egy pestisjárvány áldozataié, akiket tömegsírba hordtak.
Közben különös, mondhatnánk, csodával határos, sőt egyenest csodás dolgok esnek meg. A csontok nejlonzsákokba szortírozása során kiderül, hogy az eddig felleltározott csontvázak mindegyikéről hiányzanak az egyik kisujj percei. Csak később derül ki, hogy Spiru vezérezredes, a Leningrádban tanult katonai főügyész szedi össze és rejti el a kisujj-perceket. Hogy mi oka van rá - azon kívül, hogy az egyik kezéről hiányzik a kisujj -, nem tudjuk meg.
Különös és csodás dolgok mellett vagy fél tucatnyi különös és csodás élettörténet nyomába ered az elbeszélés. A legkülönösebb és legcsodásabb közöttük Onufrie atyáé. Kitett gyerek, folyóparton találták, lepedőbe csavarva. Csodás testi jeggyel van megjelölve: feje búbján fekete tincs nő, olyan szokatlan gyorsasággal, hogy négyóránként le kell vágnia, s közben is állandóan fejfedő alá kell rejtenie ezt a különös taréjt, amelyről a Ghergheként emlegetett gyermek a gúnynevét (Taréjos) kapja. Szerzetes lesz belőle, majd a szerzetesek szétkergetése után ólombányában kényszermunkát végző fogoly; azután a hegyekbe szökik, évekig remeteként él, majd visszatér az emberek közé. Végül, amikor már szabad az ilyesmi, kápolnát épít, a Szent Szűznek, aki háromszor is megjelent az ő életében, hogy segítsen rajta.
Közben a csontok ügye is nyugvópontra jut: Argentínából szakértők érkeznek, akik hazájukban a halálbrigádok által „eltüntetettek" földi maradványainak a felkutatásában és azonosításában szereztek nagy tapasztalatokat. Megoldják az eltűnt kisujjpercek rejtélyét, és hitelt érdemlően tanúsítják, hogy a csontok valóban kétszáz évvel ezelőtt kerültek a föld alá. Az emlékműállítás elmarad. Ám az utolsó pillanatban valaki, az Ellenállás kísértete, akinek egyedül Onofrie atya tudott a létezéséről, s akit színről színre ő is csupán most lát először, rozsdás lövedékeket és golyótól átlyukasztott koponyákat csempész a gödörbe. Az emlékműállítás mégsem marad el.
A színesen anekdotikus, mesésen fantasztikus, a mágikus realizmus tanulságaival is számot vető regényben racionális magyarázat és transzcendens hit kerül minduntalan feloldatlan konfliktusba: egyfelől a múlt racionális birtokbavétele (amely a múlttól való megszabadulás), másfelől a múlt transzcendens-vallásos mindenhatóvá tétele (amely a múlt megörökítése) folyik. Aminek igen prózai eszköze, egyben csúfondáros allegóriája a bizonyítékok (azaz a történelem) meghamisítása: van, aki kisujjperceket lop el, s van, aki golyókat és átlőtt koponyákat lop oda, ennek, annak vagy amannak a nagyobb dicsőségére.
Két igen tanulságos regény, mindkettő jeles munka. Ami közlendőjüket illeti, bátran publikusak és merészen a lényegre törnek, modernista írástechnikájukat okos önfegyelem tartja kordában, s akkor is üdvös felelősséggel veszik komolyan magukat, amikor játékosak vagy ironikusak. Van mit tanulni tőlük.
Gabriela Adamesteanu: A találkozás. Csiki László fordítása. Budapest, 2007, Palamart, árazatlan. Filip Florian: Kisujjak. Karácsonyi Zsolt fordítása. Budapest, 2008, Magvető, 2690 forint.