Bán Zsófia
Örök visszatérés
avagy a soha el nem utazás előestéje
Emberek állnak hosszú sorokban egy nyírfaerdőben (na, hol szoktunk nyírfaerdőket látni?), és vízumpapírokat igyekeznek beszerezni németországi útjukhoz. Ki usánkában, ki szatyorral a kézben, ki anorákban, felszerelkezve a hosszú, hidegben való sorban állás mostoha körülményeire. Körös-körül irányítószemélyzet, akik időnként megafonban bemondják, hogy ki hova álljon, milyen sorszámmal hova kell menni, és melyik asztalnál milyen úti céllal utazókkal foglalkoznak, ahol ügyüket a végső elbírálásra előszelektálják. Itt-ott összecsukható asztalok, amelyeknél a vízumkérőlapokat segítenek kitölteni, nagy táblák, amelyek mindenfélét hirdetnek (az egyiken például az olvasható: „Kenyér"), akciós utazásokat, repülő- és vonatjegyeket, utazási biztosítást és minden egyéb elképzelhetőt, ami az utazással lehet kapcsolatos. A film elején egy idős férfi, mintegy maga elé, (Majakovszkij-) verset szaval: „A kocsiban, végig a Kurfürstendammon / Csodálkozva nézek - különös - / Igen, Németország megváltozott, egészen más mint egy éve..." Eközben egy usánkát és rózsaszín anorákot viselő fiatal nő igyekszik a sort megelőzve és a sorban állók zaklató megjegyzéseitől kísérve a mágneses (mágikus) beengedőkapuhoz jutni, ahol közlik vele, hogy a táskáját nem viheti be, minekután kétségbeesetten próbál helyet találni az erdőben, ahová elhelyezheti, de mindenhonnan elküldik. Később egy rendőr igazoltatja a szavaló férfit, a papírjait követeli, mire a férfi belekezd egy másik versbe: „Bő nadrágomból előhúzom / Létem felmérhetetlen terhét....", mire a rendőr: - Mutassa a képet! -, erre a férfi, szintén csak úgy, maga elé, az ismert Majakovszkij-sorokat, sem nem büszkén, sem nem ironikusan: „Olvassátok, irigyeljétek, én a Szovjetunió polgára vagyok...." Később valaki megkérdezi: - Lehet itt tranzitvízumot kapni? - Nem, itt nem lehet tranzitvízumot kapni. - A hangosbemondó: „Figyelem, a tranzitvízumokat nem itt állítják ki! A tranzitvízumokat az épület másik oldalán állítják ki. Megismétlem: Aki tranzitvízumra vár, fáradjon át a 3-as bejáratnál lévő sorba!" Emberek rohannak a 3-as bejárat felé, át a tömegen, egy asztal felborul. Később egy vonat úszik be a képbe. És így tovább, szó szerint a végtelenségig. A kamera végtelenített loopban, egyetlen, lassú és vágatlan, panorámasnittben, fix kameraállással mutatja az eseményeket, meleg fényű megvilágításban.
Azoknak, akik a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években szocializálódtak Magyarországon/Kelet-Európában, amikor már korlátozott feltételekkel ugyan, de lehetett utazni Nyugatra is, nemigen kell e képsorokat magyarázni. Láttukra, a primer, bőr alá és a zsigerekbe örökre beágyazódott élmények alapján, azonnal jelentkezik az a jellegzetes gyomorgörcs, amely hosszú évek elteltével is a határátlépéskor elmaradhatatlanul jelentkezett. Elég csak erről Kertész Imre Jegyzőkönyv című prózáját elolvasni, de aki érez magában affinitást a (minimális) absztrahálás iránt, haszonnal forgathatja Kafka írásait is. Csak most, néhány hónapja, amikor a schengeni határt, mint az a bizonyos kés a vajban, először léphettük át ellenőrzés nélkül, csodálkozhattunk rá, hogy mi is volt eddig ez a biológiába-húsba-lélekbe vágó hajcihő. Az utánunk következő generációknak átadhatjuk ugyan ezt a tudást, de - szerencsére - csak intellektuális szinten; a testi-zsigeri tudást már időközben elfújta a történelem szele. Legalábbis ami a világnak ezt a fertályát illeti.
Clemens von Wedemayer, az 1974-ben született, tehát a fiatalabb generációt képviselő, Lipcsében tanult, Lipcsében és Berlinben élő művész, Otjesd/Távozás (2005) című videoinstallációja (melyet most a Műcsarnokban bemutatott A Lipcse-jelenség című kiállítás keretében mutatnak be) ezt a továbbélő (szür)realitást ábrázolja sajátos, filmes eszközökkel. Wedemeyer eredetileg 16 milliméteres filmre, majd DVD-re átírt, 15 perces, színes loopja távolról a dokumentumfilmek nyelvét idézi fel, ám egy radikálisan más kontextusba helyezve s erősen elemelve, szürreális aurával. Wedemeyer műve berlini és moszkvai vízumigénylési irodák megfigyelésével (2004, 2005), valamint eredeti adatszolgáltatók megszólaltatásával készült, s eközben minderről egy werkfilmet is forgatott. Az Otjesdben (mely kifejezést egyébként eufemisztikusan a disszidálásra, azaz a zöldhatáron át való távozásra is használnak) ezeket a - kívülállók számára elképzelhetetlen - helyzeteket, illetve jeleneteket konstruálja újra egy berlini, külvárosi parkban, a semmi közepén, nyírfácskák között, mindezt egyúttal - szó szerint és persze erősen szimbolikusan - a (jelenkori társadalmi) természetbe ágyazva. A szereplőket berlini orosz migránsok, illetve emigránsok játsszák, ezzel egyúttal beleágyazva a művet a rendszerváltás utáni időszak új, európai migrációs korszakába és problematikájába. Erőteljesen politizáló mű, amely egyúttal poétikus, szürrealisztikus eszközökre támaszkodik. Avval, hogy Németországba/Berlinbe transzponálja a történéseket, azt éri el, hogy egy amúgy - Nyugatról nézve - távoli és egzotikus országban zajló érthetetlen, különös események az ország, a város szívébe ágyazódnak, s ezzel egyúttal visszavonhatatlanul az ország (itt: Németország) történelmének, kultúrájának, mentális és földrajzi térképének integrált részévé teszi. Az „ő" ügyük egy csapásra a „mi" ügyünkké is válik. A határátlépés tehát, ha más módon nem is, de ily módon megtörténik a műben, illetve a határok ilyen értelemben el is törlődnek. Amerikában, például, sajnos egy szeptember 11. méretű katasztrófára volt szükség ahhoz, hogy ez a tudás a köztudatba beágyazódjon. Már nincs ott és itt, egyetlen térben élünk, s a (földrajzi) kirekesztés fogalma - legalábbis elvben - menthetetlenül archaikussá válik. S noha Európában - különösen ami Németországot illeti - a második világháború már többszörösen is generálta ezt a tudást, mégis újra és újra szükség van e tudás felfrissítésére - különös tekintettel az Európai Unióhoz újonnan csatlakoztak sajnálatosan gyakori és megengedhetetlen hübriszére (lásd például: „balkánozás").
Wedemeyer e művében a valóság elemeinek beépítésével, valamint filmtörténeti idézetek használatával (különös tekintettel Tarkovszkij Stalker, Nosztalgia és Tükör című műveire) azt vizsgálja, hogy a „valóság" ábrázolásába (illetve magába a valóságba) mennyi fikció szorulhat, s hogy ez a fikció mennyiben segíthet hozzá, hogy a művészet segítségével a valóság megragadható, torkon ragadható legyen. A filmet egy loopban, azaz egy végtelenített Möbius-szalagon mutatja be, amelynek az a hatása, hogy a szereplők újra és újra ugyanazokban a helyzetekben találják magukat, a határátlépés vágyának csapdájában, amely vágy azonban látszólag soha nem valósulhat meg. A filmtörténeti áthallások mellett, az installáció természetesen történelmi áthallásoktól sem mentes, amennyiben (különösen a werkfilmmel együtt nézve - lásd például a moszkvai konzulátuson a „csak zsidóknak" feliratról és a zsidókkal szembeni külön, itt kivételesen: könnyített, kiutazási eljárásról szóló beszámolót -, de anélkül is) az európai történelemben, de különösen a második világháborúban és azután a holokauszt, a deportálások és kitelepítések során emberek millióival megtörténtek idéződnek fel. Wedemeyer a Barthes által kreált terminus, a „valóság effektusa" mellett az úgynevezett „holokauszteffektust" (Ernst van Alphen) is képes megteremteni, méghozzá úgy, hogy egyúttal azokat a (játék)filmeket, illetve (rossz) dokumentumfilmeket is kritika alá vonja, amelyek azt tűzik ki célul, hogy most megmutatjuk „úgy, ahogyan volt, úgy, ahogyan történt". Wedemeyer munkamódszere egy az amerikai Jenny Holzer művében található feliratot idézi fel, amelyben Holzer egy Ford és egy Budweiser reklám közé, egy utcai óriásposzterre a következő feliratot helyezi el, a járókelők legnagyobb csodálkozására: „Slipping into madness is good for the sake of comparison", vagyis: az őrületbe való átcsusszanás néha jó összehasonlításképpen. Azaz jó arra, hogy elgondolkodjunk azon, hogy ami egy társadalomban „normálisnak" látszik (Holzer esetében: a konzumtársadalom), illetve annak konstruálódik, az milyen viszonyban áll azzal, amit máskülönben „őrületnek" szokás nevezni/bélyegezni (lásd erről Foucault Őrület és civilizáció c. művét - az egész Wedemeyer-mű tekintetében pedig A börtön története című művét is talán érdemes forgatni). A Wedemeyer filminstallációjában megjelenő realitás/szürrealitás és hiperrealitás keveréke többek között ezt a célt is szolgálja. A saját szemével, Moszkvában és Berlinben látott események, jelenetek lényegre redukált és ezáltal absztrahált jellege a valóság szféráját valamiféle álomvilágba helyezi át, amely azonban folyamatosan a valóságra utal vissza - a loop-technika ezt a folyamatos oda-vissza csatolást is erősíti. A művész mintha azt sugallná, hogy „a jövő elkezdődött", de ezt a jövőt jelennek, „itt és most"-nak hívják. És persze az sem mellékes, hogy ez a jelen milyen viszonyban áll a múlttal, a múltunkkal. Így aztán, ha akarom, úgy is nézhetem/olvashatom, hogy „a múlt folytatódik". S noha Wedemeyer installációját általában galériák és múzeumok sötét bokszaiban lehet látni, leginkább Európa fővárosainak főterein lenne a helye. Mert public art a javából.
Clemens von Wedemeyer: Otjesd/Távozás. Videoinstalláció, Videospace Galéria, Budapest, 2008. március 28. - május 9.