«Vissza

Fáy Miklós

Megoszthatatlan

Nem állítom, hogy feltétlenül szeretem a vesztes vállalkozásokat, de néha jobb veszíteni, mint bele sem kezdeni. Belekezdek és elveszítem, nem zavar.

Másnap reggel van, így azt már tudom, hogy nem lettem kimutathatóan jobb ember, de hát egy idő után már senki nem hisz a katarzisban. Illetve csak a katarzis egyik felében hisz, abban kénytelen, mert időről időre megtapasztaljuk azt a furcsa lelki felbolydulást, aminek még annyi kivehető üzenete sincsen, hogy változz meg, de mégis jelez valami meg nem felelést. A világ és a befogadó nem illik tökéletesen össze, és nem a világgal van a baj, hiszen abból származik az élmény, hanem velünk, így aztán aki akar, talán mégis levonhat bizonyos következtetéseket. Én most nem akarok semmit, csak azt, hogy ne múljon el végképp az élmény. Pedig már halványodik, úgyhogy sietek.

Mielőtt bármit is mondanék, még kénytelen vagyok bizonygatni azt is, hogy nem én voltam különleges állapotban, nem a szerencsés pillanat jött el, amikor a felpuhult lélek találkozik a nagy művel. Vagy akkor még sok lélek puhult föl egyszerre, mert a mellettem ülő a taps alatt zsebkendőt kért, és orrfújásnak álcázva vacakolt a könnyeivel. Aztán otthonról fölhívtam valakit, hogy meséljen, neki hogy tetszett, és ahogy beszélt az eseményről, elkezdett keservesen zokogni, hogy hogyan lehet valami ennyire szép. Hozzájuk képest én nem is bőgtem. Kicsit úgy elkapott valami az Eilt ihr angefochtnen Seelen ária alatt, ahogy énekelt a basszus, még csak nem is tökéletesen, de valami furcsán vad kifejezőerővel, szemét forgatva, körbenézve a közönségre, és ahogy ebbe a szokatlanul erőteljes pillanatba beleénekelt az ülő kórus, halkan, de nagyon tisztán: wohin? Vagyis: siessetek, meggyötört lelkek, mondta a szólista, és a kórus azt kérdezte, hogy hová. Valami sírásszerűt akkor éreztem, de azért megnyugtattam magam, hogy csak a megvilágosodás. Nem a megértés, csak a felismerése annak, mennyire érthetetlen ez az egész, és most milyen tökéletesen értelmesnek tűnik: siessetek, lelkek, megnyugvást találni. Hová? A vesztőhelyre. Különben is: bőgni mindenki tud. Akár a János-passión is.

Mert az hangzott el, a János-passió, John Eliot Gardiner vezényletével a MűPában, a Tavaszi Fesztivál közepén, húsvét vasárnap.

Nem is tudom, hogy kezdjem. Azt se tudom, hogyan kezdődött, mikor jöttem rá, hogy amit hallok, az nem egyszerűen egy előadás, hanem életre szóló élmény. Biztosan nem a nyitókórus alatt, pedig az is szép volt, szép és különlegesen tiszta, egyszerre volt benne meg a passió drámai ereje, ahogy fölkiabáltak az énekesek: Herr, Herr, és ahogy a kiabálás mégis minden pillanatban és minden ízében zenei volt, kartétel, nyitókórus. Jó, különleges előadás, de hát azért gyűltünk össze, Gardinernek legendásan jó a kórusa, a Monteverdi Choir, maga válogatja, maga neveli negyvennégy éve, kevesen vannak, de tökéletesen összeillő hangok, arányos szólamok, tiszta dallamok. Az is kiderült, hogy ennél többek, hiszen a színlapon csak az Evangélista és Jézus volt megnevezve, az áriákat a kóristák énekelték, egyszerűen előrejöttek, már szólt a zene, amikor ők még mindig keresték az utat, aztán megálltak és elkezdték énekelni a legnagyobb barokk áriákat. Most se tudom a nevüket. Az első egy divatos frizurás fiatalember, amolyan Jamie Oliver, fújták az oboák, mikor odaért, ő pedig elkezdett énekelni, még azt se mondom, hogy olyan nagyon különlegesen. Szép volt a hangja, de meglehetősen halk, ám az egészben volt valami csodálatos keresetlenség, ezt éneklem, mert ez a rész következik.

Nem tudom, felfogtam-e már akkor, mit hallok. Az első szopránária alatt már bizonyosan. Egyrészt azért, mert a két fafuvola száraz, könnyű, matt hangja annyira kedves volt a szívnek, barátságos és törékeny, mégis biztonságban érezte magát az ember, amíg játszott a két muzsikus. És előrejött a karból az énekes, egy szőke hölgy, talán három hónapos terhesen, és megint ugyanaz az érzés: nem énekelte le a világot. Nagyon szép, csillogóan könnyű hangja volt, csilingelt a magasságoknál, és volt levegője, pedig az Ich folge dir áriában néha kegyetlenül hosszú frázisokat kell végigbírni. A szőke lány azonban úgy énekelt, mint valami madár, mint aki mindennek bővében van, levegőnek, magasságnak, hiszen nem Bach kedvéért énekel, hanem önmaga örömére. Volt az egész produkcióban valami furcsa nemtörődömség, nem sűrítette öszsze az atmoszférát az ária, hogy aztán kiengedjünk az utolsó hang után, hanem zsebre tett kézzel sétálgatunk a sztratoszférában, ma itt esik jól.

Nyilván ezzel van összefüggésben, hogy nem lehet tudni az énekesek nevét. Kezdés előtt bemondták, de hát senki nem jegyezte meg, nem is nagyon lehetett érteni, mit mondanak, és bizonyára azért, mert most nem ez volt a fontos. Ők nem ők, hanem a kórus, és ilyenformán a gyülekezet részei, arcuk van, de névtelenek, nem önmagukért vannak jelen, hanem a többieket képviselik.

Ami a megnevezetteket illeti: a Jézust éneklő Dietrich Henschel német bariton, nem oratóriumspecialista, hallottam már operában, középfajsúlyú énekes sztár. Azelőtt nagyon emlékeztetett a hangja egy másik Dietrichre, Fischer-Dieskaura, ezt most nem éreztem, de nem is volt fontos. Henschel közreműködése inkább látványként érintett meg: ahogy ott állt, az ülő kórus előtt, egyenesen, karcsún, valahogy a magányt tudta sugározni, miközben azt énekelte: elvégeztetett. Ugyanígy látványként volt fontos, hogy ez a sztárénekes megszűnt sztárnak lenni, beleveszve a kórusba együtt énekelte a korálokat a többiekkel. A másik megnevezett az Evangélista, Mark Padmore, akit, azt hiszem, harmadszor hallok, és mindig nagyon jó, könnyű, tiszta, szép hang, most viszont sokkal több ennél. Valami furcsa egység, ahogy az énekelés technikája kifejező erővé válik, hogy csak tartja, tartja a hangot, tisztán, rezzenéstelenül, és a pillanat egyszerre szól az éneklésről és valami nyugodt elszántságról, tartani, tartani, meg sem rezzenni.

Azt érzem, hogy pont ennek az ellenkezőjét teszem: beszélek, beszélek, hátha megmarad a pillanat, de nem marad meg, minél többet beszélek, annál messzebbre kerül. És nem is lehet sehogy sem megmenteni. Néztem már az előadás alatt, hogy se egy mikrofon, se egy kamera, hogy megőrizze, hogy bizonyíték legyen, és hogy ez is milyen különös módon felel meg a mű szellemének. Meg vannak nevezve a szereplők, levágta Péter a szolga jobb fülét, és a szolgát úgy hívták, Malkus. Még sincs semmi bizonyíték, csak az, amit az Evangélista állít magáról: ezt a szemtanú mondja, aki tudja, hogy amit mond, az igaz.

Mondom én is tovább, de már nem is a tényeket és a neveket. Csak az érzést, amikor rájön az ember, hogy mennyire igaza van a karmesternek, hogy nem engedélyez szünetet, mert nem hosszú a darab, és éppen olyan gondosan van fölépítve az egész, ahogy a kórusok benne, semmit nem lehet nehézkesnek vagy fölöslegesnek érezni. Ha két strófája van a korálnak, a második általában egy árnyalattal halkabban hangzik el, hogy kicsit közelebb hajoljunk, és érezzük, mi vagyunk a kiválasztottak. Kivétel a zárókorál, ami egyre erősödik: örökké dicsérni foglak - ezt mégsem lehet titokban elmondani.

Elhangzik az utolsó hang, azt sem mondom, hogy bár sose hangzott volna el, bár még most is énekelnének, mert nem igaz. A Ruht wohl kórus, a maga gyöngéd ringatásával kimeríti a hallgatót, újra és újra elhangzik a dallam, eleget hallottuk ahhoz, hogy már csak a lezárás hiányozzék. Tapsolás, őrjöngés, de a téboly mégis keretek között marad, nem több, mint amennyi nem sérti a mű és az ünnep méltóságát. Ha belecsúsznánk a féktelenkedésbe, Gardiner maga előzi meg a bajt, oldalra áll, maga is tapsolja a zenészeit, aztán megfogja a koncertmester kezét, gyerünk haza.

Ekkor jön ez a kellemetlen érzés: mit csináljunk? Mihez kezdjünk? Meghallgathatjuk Gardinert lemezről, nagyon szép felvétel a János-passió, de meg sem közelíti az előadást. Pedig az énekesek általában jobbak, a kórus és a zenekar ugyanaz, épp annyira tiszta, csak huszonkét évvel ezelőttről szól. A leglényegesebb különbség nem is az, hogy a két hangszóró soha nem tudja felidézni az orrunk előtt megszólaló viola d'amore hangját, hanem hogy Gardiner a stúdiófelvétel tisztaságához adja hozzá az élő előadás kifejezőerejét, nem mond le a kórus áttetsző szólamvezetéséről, arról, hogy mindent együtt és külön is hallunk, de nincsenek jelentés nélküli hangok, az öröm nem a zenei szerkezet csodálata, hanem a közlés. Nem tökéletes az előadás, hiszen az énekesek néha küszködnek, az egyik kontratenor kicsit hamis, de a hibák valóban nem számítanak, mert a mondanivaló a lényeg, ami időnként világosabban és egyértelműbben szólal meg akár egy félrecsúszott hangból is.

De mihez kezdjünk az élménnyel? Elmeséljük, leírjuk, emlékezünk rá. Megvárjuk, amíg elmúlik. Már múlik is.

Bach: János-passió. Művészetek Palotája, 2008. március 23. Evangélista: Mark Padmore; Jézus: Dietrich Henschel. Monteverdi Choir, English Barock Soloists, Sir John Eliot Gardiner.