Almási Miklós
(A rendszer [ismét] átépül)
Ha körülnézek, azt látom, hogy nemcsak pénzügyi válság van a világban. Igaz, annak közepén ülünk, végét még nem látjuk, de mellette, felette, alatta szinte minden - globalizáció, gazdasági-hatalmi rend - átalakul. Azt látom, hogy minden másképp van, bár úgy látszik, hogy csak egy kis recesszió jön, de hol van az még! Nem így van: radikális változások rohannak ránk, ne áltassuk magunkat, hogy ezt a kis/nagy pénzügyi cirkuszt átvészelve minden rendbe jön. Alapjaiban lett más az újkapitalizmus, mint aminek akár három-négy évvel ezelőtt megéltük. Párat említek belőlük, olykor egyszerűsítek, szakértők kíméljenek.
Hitelválság
Lánykori nevén jelzálogkölcsön-krízis, mára a pénzügyi rendszer egészét rengeti. A részletekkel nem bajlódnék, lényege annyi, hogy az amúgy is eladósodott háztulajdonosra (fogyasztóra, beruházóra) még rátukmáltak egy csomó hitelt, mert bár kockázatosnak, ám épp ezért jó üzletnek látszott. A begyűjtött hitelpapírokat aztán átcsomagolták - részvények lettek belőlük, ezeket a csókos hitelminősítők AAA fokozattal díjazták. A brókerek, bankok a friss terméket piacra dobták, és jó ideig kaszáltak rajtuk, mindenki vette, európai bankok is lépre mentek, mert nekik is nagy pénzt ígértek (a konstrukciót meg általában nem értették... ), szóval ment az üzlet. A simliskedés határát is súrló kockázat - a veszély - nem látszott, mert szétterítették a piacokon. Aztán emelkedtek a kamatok, összeomlott az ingatlanpiac, és az adósok nem tudták visszafizetni a kölcsönöket. (Mára kb. kétmillió ház került kényszereladásra.) Vagyis kipukkant a lufi.1 Csőd a kisembernél, később csőd a hitelezőnél meg a papírokat forgalmazónál, de mivel az is tartozott valamelyik banknak (az meg más pénzintézeteknek), az eredeti kibocsátó is befuccsolt: megrendült az egész mechanizmus.2 A válságra ráerősített, hogy a játék hihetetlen kockázatát elrejtették, azaz ilyen-olyan módszerekkel eltitkolták a befektető (hitelfelvevő) előtt. Pl. a bankok főkönyveiben nem szerepeltek a veszélyes kockázatú papírok és kihelyezések: ha belenéztél, ott minden rendben levőnek látszott.3 A transzparencia naiv óhaj maradt. Nemzetközi szabályozás? Basel II? Ugyan, kérem! Közben a kockázat orbitálisra növekedett, kezelhetetlenné vált. Olyan volumenben titkoskodtak, hogy a lufi kipukkadása után a nagybankok máig keresik az elveszett, soha vissza nem térülő összegeket. (A globális veszteséget ma 600 milliárdra becsülik. De folyamatosan nő az összeg, lesz az még ezermilliárd is...) Közben a válság átterjedt Európára is (legutóbb a svájci UBS írt le rekordösszeget - 40 milliárd dollárt - rossz hitelként...).
Szerintem az „ősbűn" az volt, hogy túl messzire ment a dereguláció: a pénzvilág a magas kockázatú üzletformákat illetően ellenállt minden felügyeleti, szabályozási kísérletnek, merthogy akkor leáll a gépezet. Most szabadon pörög, és világválsággal fenyeget. Mára már látszik, hogy ez a fajta liberalizáció falnak vitte a rendszert. Sőt a normális befektetési piac is akadozik - pénzszűke van, drága, vagy nincs hitel, mert bizalmatlan a hitelező, mindenki ül a pénzén, befullad az amerikai gazdaság motorja.
Viszont olyan méreteket öltött a válság, hogy az egész pénzügyi rendszert át kell formálni: megbízhatóbb, ellenőrzött piacokat kell teremteni, a túlbonyolított (olykor simlis) pénzügyi eszközöket le kell állítani. (Derivatívok újabb generációjának néhány variánsát, pl. a sokat átkozott CDO-kat4...) Ezt célozzák az amerikai pénzügyminiszter (Henri Paulson) legújabb javaslatai, de ezt akarja elérni a Fed ellenőrzési jogkörének tervezett kiterjesztésével is. Az állami felügyelet több jogosítványt kap, a szabad rablásnak egy időre vége lesz. (Nem most... majd.)
Recesszió így is lesz - a tanulópénzt a vétleneknek kell megfizetni -, de talán nem tér vissza a pénzügyi rendszer jó tíz éve tartó ámokfutása.
Az állam visszatér
„Kisebb államot", „ne szóljon bele a gazdaságba", „el a kezekkel" - ismerjük ezeket a neolib szlogeneket. Most azt látjuk, hogy e tézisek halványodnak, helyükre itt-ott visszahívják a központi pénzosztót, felügyelőt, koordinátort: az államot. A Fed a Nagy Válság óta először avatkozott be közvetlenül piaci folyamatokba: nemcsak 400-500 milliárdot injekciózott a rendszerbe, de közvetlenül felvásárolt bajba jutott adósokat, bankok életben tartásához nyújtott segítséget. (Az állam mint végső megmentő...) Máig vitatják, pl. a Bear Stearns bankház megmentéséhez nyújtott segítsége esetében mennyiben rúgta fel a korábbi szabályokat. És hogy ez az állami szerep passzol-e a rá vonatkozó szabályokkal. (Nem passzol.) Bárhogy is, de megtörtént. A Northern Rock Bank tönkrement - hogy ne legyen baj, államosították. A Deutsche Bank főnöke (Joseph Ackerman) 4 milliárd euró elvesztése után úgy látja, hogy az állami szerepvállalás nélkül nem oldható meg a német bankválság. (Ott három-négy nagybank ingott meg, köztük az IKB és a WestLB).
Vagyis: amíg nincs baj, addig az állam ne szóljon bele, viszont ha beomlik a tető, akkor bitte schön adjon pénzt a helyreállításhoz. De milyen pénzt ad az állam? Az adófizetőjét. Vagyis a kisember hozza helyre, amit a high finance eljátszott. Ez ugyan bulvárszagú mondat, belátom, mert az az igazság, hogy ez az állami megoldás még mindig jobb, mint egy világméretű pénzügyi válság (lásd dominóeffektus). Mindegy, ahogy látom, Keynes visszatér: az a közgazdasági elmélet, amiben jelentős szerep jutott az állam aktív gazdasági szerepének, ma egyre inkább tűrt (vagy épp kívánatos) tézis és gyakorlat lesz.
Dollár vs. euró
A dollár árfolyama hatéves mélyponton áll,5 és ma is tovább veszít értékéből. Mindenki érzi, próbálunk örülni neki (olcsóbb New Yorkban vásárolni), de ez gyenge vigasz: az árfolyamgyengülésnek több a kára, mint a haszna. (Innen származik - többek között - a száz dollár feletti olajár is.) Az olcsó dollárral párhuzamosan viszont drágul az euró. Amivel újabb bajok lavinája indul: először is megnehezül az eurórégió exportja, ami megnyomorítja a kontinens gazdaságát. Ma még nem igazán érezni, de ha így marad, nem lesz könnyű elviselni. (Az EU-politikusok persze tiltakoznak, de az kevés...) Amerikában azzal érvelnek, hogy az olcsó dollárral az exportot lehet támogatni, s ezzel ki lehet védeni a távol-keleti (kínai és japán) gazdasági nyomást, s el lehet kerülni a recessziót. Az érv félig igaz ugyan, lényege azonban inkább ködösítés. Mert a jelenség mögött csúnyább ügyek rejlenek.
A gyenge dollár következményeit a globális világ másik pólusán is érzékelik. Kínában, Japánban hatalmas dollártartalékok halmozódtak fel (Kína 1300 milliárd, Japán 800 milliárd), mert a Távol-Kelet az Amerikában szerzett profiton eddig amerikai államkötvényeket vásárolt. Magyarán: onnan finanszírozták eddig az amerikai vásárlók shoppingolókedvét. Ami eddig fontos motor volt: ez a vásárlási kedv fűtötte az amerikai gazdaságot. Ma azonban már Kínában - egyelőre csak lebegtetve ugyan -, de felmerült, hogy vajon megéri-e olyan pénztartalékon ülni, ami folyamatosan olvad, értéktelenedik. Mi lenne, ha a dollártartalékokat részben vagy egészben euróra cserélnék?6 Azaz eladnák a trezorokban őrzött dollármilliárdokat, és bespejzolnának euróból. Persze Kína (valamint Japán és az olajtermelő országok blokkja) azért kétszer is meggondolná ezt a lépést: ekkora volumenű dolláreladás olyan pénzügyi válságot robbantana ki, amilyet még nem láttunk. Ma - a tibeti válság, valamint a retorikai csaták függönyei mögött - folyik az alkudozás, hogyan lehetne kijönni ebből a patthelyzetből. (Ugyanis Kínának is érdeke valamilyen kompromisszum a hanyatló értékű dollártartalék és saját exportja finanszírozása között.) Ezért olvashatunk oly sokszor a dollár-jüan árfolyam korrekciójának igényéről, meg arról, hogy a kínaiak hol engednek egy kicsit, hol betartanak Amerikának. De a Damoklész kardja ott lebeg a dollárzóna felett: ha megindul a távol-keletiek dolláreladása, csúnya világ jön. De az is benne van a pakliban, hogy nem a dollár lesz a világ vezető valutája. Igaz, ha benne van is, elég halványan. Most patthelyzet van.
E patthelyzet friss - átmeneti - megoldási módja, hogy Kína, Szingapúr, Hongkong, valamint az olajtermelő országok, sőt az orosz új tőke bevásárolja magát a fejlett világban. Kikötőket, hajóépítő cégeket vásárolnak, vagy éppen bankokban vesznek részesedést (Kínaiak a Citibankban pl. 6 százalékot, arab milliárdok a Merrill Lynchben...) Ma még e bevásárlásnak törvényi korlátai vannak (Amerikában), de holnap - pl. a pénzügyi válság elmélyülése esetén - elképzelhető, hogy a szükség törvényt bont. És akkor az amerikai zászlóshajók (a világ legnagyobb befektetési bankjai) távol-keleti tulajdonban (is) működnek. Miért ne? Globális világban élünk. Ezt nem szabad engednünk - mondják a politikusok -, olyan nagy a nemzetbiztonsági kockázat. A vitában a másik oldal viszont azt mondja: a globális szabad kereskedelem korában élünk, nem lehet azt mondani az egyik tőkének, hogy az vásárolhat, a másiknak meg hogy sipirc innen. Akárhogy is, ma a protekcionizmus (a szabadkereskedelem korlátozásának) veszélye nagyobb, mint bármikor korábban... (Ki gondolt volna ilyesmire a globalizáció kellős közepén, akár fél éve is?)
Kicsit arrébb pedig már arról beszélnek, hogy mi lenne, ha a gyengülő dollár helyett az euró lenne a világpénz funkcióját betöltő deviza. (A világpiacon kb. ugyanannyi dollár forog, mint amennyi euró.) Ma még nincs ilyen fordulatra kilátás, de hogy felmerült, az mutatja Amerika gyengülő gazdasági potenciálját a Távol-Kelettel, Pacific Rimmel, olajtermelő sejkségekkel szemben.
A globalizálódás visszaüt
Itt bukkanunk napjaink legmélyebb konfliktusára. A globalizálás kezdetén a centrumországok (Immanuel Wallerstein) vezényelték a parádét, és a perifériaországok (Távol-Kelet, Dél-Amerika) követték a tőke lépéseit. A külföldi tőkeberuházók ezen a milliárdos piacon hatalmas profittal dolgoztak, ugyanakkor az egykor elmaradt régiók - gyárbetelepülések, know-how-átadások, technológiai fejlesztések következtében - lábra kaptak, életszínvonalban kezdtek felzárkózni a centrumországokhoz. Gazdagodnak. Ma már közhely, hogy ahol harminc éve még tehenek (tevék) sétáltak az utcán, több felhőkarcoló van, mint Manhattanben. Beindult saját gazdaságuk, de milliárdos nagyságrendben.
Csakhogy ezzel megváltozott a globalizáció rendje, mert megfordulóban van a command chain. Azaz: eddig a „fejlettek" mondták meg, mi hogy legyen ott a „periférián", ma a távol-keleti tőke (Kína, India, Japán) mondja meg, mi legyen a fejletteknél. Mondjuk, a munkaerőpiacon: annak idején a tízszer, százszor olcsóbb munkaerő vonzotta oda a termelést, ma ez az olcsó kibocsátás lekonkurálja a centrumországokat. És nemcsak Nike sportszerek előállításában, de komputer- és autógyártáson át a rakétatechnikáig az egész ipari palettát kapták már kézbe. Aminek súlyos következménye lett: az ottani olcsó munkaerő a globális piacon visszahat a fejlett országok bérszínvonalára is. Nem lehet kikerülni. Vagyis: Nyugat-Európában is mennek lefelé a munkabérek, vagy ha ez nem megy át (sztrájkok, társadalmi ellenállás miatt), akkor a gyár kapja magát, és elköltözik valahová Keletre. De Amerikában is olcsóbbnak kell lennie, vagy elveszik a munkahely. (Két éve erről vitáznak a Kongresszusban...) Vagyis itt az új helyzet: a globalizálódás kiváltotta a keleti, elsősorban kínai tőke ellennyomását. Diktátumát, ha úgy tetszik. Hogy mi itt vagyunk. Nagyságrendjük nyomatékával. Kína 1300 milliós, India egymilliárdos ország: ha megindulnak (és fel is pörögnek), fel se tudjuk mérni, az mi mindent sodor-hoz magával. Nyomást gyakorolhat. Ez az átrendeződés igazi világtörténelmi fordulat. És a hitelválság kinyitotta nekik a kaput. És a „fejlett világ"? Van ellenszere? Keresik...
Élelmiszerár-robbanás
A mai világpiacot a hitelválság mellett a magas olaj- és gázár, valamint az egyre emelkedő élelmiszerárak párhuzamos hadművelete jellemzi. Ami hosszabb távon elviselhetetlen. Ne higgyük ugyanis, hogy egy-két évi rossz termése az ok, amit majd egy-két évi bősége könnyen ellensúlyoz. A fejlődők (két és fél milliárdos a nagyságrend!) gazdagodnak - több olajra, energiára, búzára, tejre és húsra van szükségük. Ráadásul kukoricából (a hús alapanyaga) egyre nagyobb a hiány, mert a termésből egyre több helyen csinálnak benzinpótló etanolt, szűkítve az élelmiszer-kínálatot. Ennek ma még alig látszik hatása, holnap már itt a katasztrófa. (Legfrissebb: hirtelen rizshiány lépett fel, sok országban korlátozzák a rizskivitelt, egy nap alatt 30 százalékkal drágult az ár,7 ami súlyos fenyegetés, végül is a távol-keletiek legfontosabb alapanyagáról van szó.) És hát az élelmiszerek drágulása bennünket is érint - naponta érezzük -, ráadásul kinyitja a génmódosított (GM) termékek előtti (az EU-ban egyelőre zárt) kapukat. Mindezek következtében nő az inflációs nyomás nálunk is, másutt is. Társadalmi következményeivel. Tovább nyílik a gazdagság-szegénység ollója. A politikai szféra bulvárosodásával (brutalizálódásával). Valami lesz.
*
Sokrétű a krízis. Az arany ezer dollár körül - soha nem volt ilyen ára -, jelzi, hogy aki tud, abba menekíti vagyonát. Közben csend van.
1 Ha már egyszerűsítés, akkor a Time megfogalmazása tetszik a legjobban: „Lényegét tekintve az egész [hitelezési] folyamat azon alapul, hogy kölcsönpénzt használnak (mortgage) biztosítékul, hogy még több pénzt kölcsönözzenek (ez a részvényesített mortgage), hogy aztán erre építve még több pénzt kölcsönözzenek (CDO-k formájában). Aztán reménykednek, hogy ez a fizetési láncolat nem szakad meg. Ha azonban a házakra felvett kölcsönök csődje elindul, az egész rendszer összeomlik." (Time, 2007. augusztus 27.) Ez következett be a subprime válsággal, tavaly nyáron-őszszel.
2 Veszteségek a nagyoknál, 2007 végéig: a Citigroup 31,5, a Merrill Lynch 19,4, a Morgan Stanley 8,8, a Bank of America 5,3, a HSBC 3,4, a SocGen 3,6 milliárdot írt le.
3 Financial Times, 2007. november 8.
4 Collaterized Debt Obligation; vagy SFP (Structured Financial Products): magas kockázatú „posztmodern" pénzügyi eszközök összefoglaló elnevezése. Van belőlük pár tucat.
5 2002-től 24 százalékot vesztett a vezető valuták kosarához mérten. (The Economist, 2007. december 1.)
6 Washington Post, 2006. január 10., Telegraph: „China threatens 'nuclear option' of dollar sales", 2007. augusztus 10. Kína hivatalosan később cáfolta az eladási szándékot.
7 Financial Times, 2008. március 28.