Magyar László András
Mándoki Barnát a múzeum igazgatónője, a hervadófélben lévő, ám mozgékonyan telt idomú dr. Turi Margit várta a vasútállomáson. Mándoki gyakran látogatott szülővárosába, hiszen mint sikeres írót, a hely neves szülöttét sűrűn hívogatták író-olvasó találkozókra, ünnepélyekre vagy éppen iskolai évzáró rendezvényekre, amelyeken nyögve, ám kötelességtudóan többnyire meg is jelent. Ne mondhassák róla, hogy amióta Kossuth-díjat kapott, fenn hordja az orrát.
Annyit már az invitáló levélből megtudott, hogy a város vezetése a múzeuméval karöltve Mándoki-emlékszobát kíván berendezni a nagy író Munkás utca 5. szám alatti szülőházában. A házat az elmúlt hónapokban - az önkormányzat pénzén - fel is újították, sőt az utca nevét is (egyelőre) Tulipán utcára változtatták.
- Természetesen egyszer majd az utca az ön nevét fogja viselni - adta tudtára sejtelmes mosollyal dr. Turi Margit, de Mándokit láthatóan nem kápráztatta el ez a kilátás.
- Egyszer majd, tán nem is olyan sokára - sóhajtott föl szomorú öniróniával -, no de addig még, reméljük, némi víz lefolyik a Dunán. - Kedvetlenül dőlt hátra az autóban, útban a múzeum felé. Alapjában sejtette, mi vár rá: nyilván adományokat szeretnének zsarolni tőle az emlékházuk számára; no hiszen, az ő nyugdíjából! Na de majd ad nekik pár régi kéziratot, tollat, alsónadrágot, fotót, miegymást, aztán hálálkodhatnak kedvükre.
A múzeum 19. századi parasztbútorokkal berendezett igazgatói szobájában sűrű süteményillat terjengett. Az asztalon tetszetős elrendezésben porcukorral vastagon meghintett vaníliás kiflik, almás és meggyes lepények, vaskos, zsíros pogácsák tornyosultak, odébb egy palack olcsó muskotály, buborékos és buboréktalan ásványvíz, valamint 100 százalékos narancslé állt a csillogó talpas poharak sorfala mögött. Sajnos a nagy író cukorbetegségben szenvedett, így a látvány tovább rontotta amúgy sem rózsás kedvét. Ráadásul fogadnia kellett a múzeum többnyire öreg és csúnya dolgozóinak bemutatkozását, hódoló szavait is. Közülük csupán egy Ivett nevű csinos, ifjú hölgy nyerte meg a tetszését, aki szerencsére a többiek távozása után is a helyiségben maradt, szerényen meghúzódva a háttérben.
- Egy jó kis ütős feketét? - érdeklődött tüsténkedve dr. Turi Margit. Mándoki szótlanul bólintott, átvette a csészéjét, és letelepedett a legkényelmesebbnek látszó, karfás székre, amely nagyot reccsent alatta.
- Oppá! - nevetett az igazgatónő. - Százötven éves bútor, nehogy összetörje nekem!
Mándoki savanyúan mosolygott, mert a szék a ráhelyezett hímzett párna ellenére is erősen nyomta az alfelét, ám fészkelődni nem mert.
- Megkérdezhetem, min dolgozik mostanában? - kérdezte az igazgatónő kacéran hunyorítva, míg óvatosan az író mellett álló székre ereszkedett.
- Titok - felelte Mándoki, és tréfás szigorral összevonta szemöldökét. - Ne haragudjék, de én sosem beszélek az épp aktuális munkámról. Ez nálam afféle babona.
- Ha nem, hát nem - kacagott dr. Turi. - A világért sem szeretném kifürkészni egy nagy író műhelytitkait. Viszont a legutóbbi regénye, hát az valami lenyűgöző volt. Az Oszlopok között.
- Oszlopok mögött - igazította ki Mándoki kegyetlenül.
- Jaj, a címmemóriám rettenetes! De hát azt valósággal faltuk itt a munkatársaimmal. Én egyetlen éjszaka alatt kiolvastam. Egyszerűen nem tudtam letenni. Egy ilyen látásmód! És a nyelvi megfogalmazás! De hát hogy tudta ezt így, hogy úgy beszélnek a szereplők, mintha csak élnének? És hát az a párbeszéd a kórházablakon át, amikor a fiú nem tudja, hogy a nőnek nincs lába! Meg mikor Csilla bevallja a férjének, hogy leszbikus! Az valami frenetikus.
Mándoki lesütött szemmel mosolygott. Nem szerette ugyan, ha szembe dicsérik, de azért jólesett neki.
- Igen, én is úgy érzem, hogy nyelvileg jól eltaláltam. Azt hiszem, ül a nyelv. Persze, akadtak olyan pontok az írás során, mikor nem tudtam eldönteni, vajon...
- Na de hát nem akarom én itt zavarba hozni, meg hát gondolom, az ideje is drága. Ahogy írtuk a levélben, tizenkettőkor egy kis ünnepség keretében szeretnénk megnyitni a Mándoki-emlékházat - hadarta az igazgatónő izgatottan. - Sajnos a kiállítás még nem készült el, mert nem jött le az előző pályázati pénz, tudja, hogy van ez, bizony, voltak nehézségek, de a ház, az igazán szép lett. Az, hogy a belső udvart rózsaszín kerámiába foglalt ólomüvegekkel fedjük be, egyébként az én ötletem volt.
- A belső udvart?
- Ami ott hátul van, a ház mögött, egy olyan kis átrium.
- Ja, a budi előtt? Anyám szegény ott tartotta a tyúkjait.
- A tyúkjait? De édes! Na, lesz ám egy kis meglepetés is! Nem akarom elkotyogni, de egy kis dombormű. Egy tollat tartó kéz, egy pergamennel, amire a kéz ír, és amin a felirat olvasható. Nem akárki tervezte ám! Magunk közt szólva nem volt olcsó mulatság. Szívták is a fogukat az önkormányzatnál, de mi ezúttal a sarkunkra álltunk. Mondja, ha nagyon megkérem, ugye, szól majd pár szót? Tart egy kis köszöntőt. Csak olyan spontánra gondolok, egypár spontán szóra...
- Hogyne - bólintott Mándoki, miközben azt számolgatta, hogy akkor talán az egyórásival hazamehet. Valójában meg is írta már a beszédet, ott lapult a zakója zsebében. Kis húszperces, elég igényes, lendületes. Mégiscsak az anyja házáról van szó.
- Na de vegyen a sütiből. A kollégáim sütötték, ki is? - fordult az igazgatónő Ivett felé, aki mindeddig szótlan eleganciával üldögélt egy távolabbi és nyilván kényelmesebb széken.
- A Kati néni.
- Milyen Kati néni?
- A takarítónő.
- Ja! Nahát, szolgálja ki magát, ne kéresse.
- Köszönöm, de jól bereggeliztem.
- Nem is tudja, mennyire örülök, hogy itt van, ez szinte hihetetlen! Mándoki Barna az én szobámban! Valóságos eleven irodalomtörténet! - Dr. Turi Margit hátradőlt gyönyörűségében, és összecsapta a kezét. - De mit fecsegek én itt! Beszéljen inkább magáról! És hát addig is, hát van itt valami, amit meg kellene beszélnünk. Még van időnk, majd kényelmesen átsétálunk háromnegyedkor. Szóval ez egy kényes kérdés - tette az igazgatónő párnás tenyerét Mándoki karjára. - Nem is tudom, hogy kezdjem. Mint tudja, kedves mester, és nyilván tapasztalta is, nekünk itt feladatunk és kötelességünk, és ezt őszintén így is érezzük, hogy az ön megbecsülését, hogy műveinek, életművének minél szélesebb körben való megismertetését szolgáljuk a magunk szerény eszközeivel, természetesen. Ebből az aspektusból, ugye, rendkívüli jelentőségű kérdés az utóélet, az utókor megbecsülése, hogy az utókor a maga teljességében és súlyában emlékezzék az író életművére, személyére. És hát ebből az aspektusból, ugye, a mi föladatunk az emlékezet szolgálata, vagyis, hogy az utókor... Ivettkém? Nem segítenél egy csöppet? - vetett segélykérő pillantást a szép lányra, aki halványan elmosolyodott, felállt, és Mándoki másik oldalára telepedett. Keresztbe vetette lábát, és lehunyva szemét Mándoki felé fordult.
- Nos - kezdte mondókáját a leányzó finoman mozgatva halványrúzsos, üde ajkait - valóban, mint Margitka is elmondta, a mi célunk és irányultságunk ilyen értelemben fogalmazható meg. A konkrét feladat esetünkben pedig az emlékház, még konkrétabban az emlékszoba funkciójának megfelelő, színvonalas kialakítása. Ami tehát az emlékszobát illeti. Hol is kezdjem? Mi itt a menedzsmenten úgy gondoltuk, tartozunk annyival az ön életművének, irodalomtörténeti jelentőségének, hogy ezúttal ne valami hagyományos, unalmas emlékszobát csapjunk össze. Az író íróasztala, tolla, szemüvege, művei és effélék, tudja. Mi egy kis belső brain-storming eredményeképpen úgy döntöttünk, inkább egyfajta interaktív, látogatóbarát formabontásra szeretnénk törekedni, ha egyetért evvel. Mert természetesen az ön beleegyezése nélkül nem indítjuk el a projektet. Mindenekelőtt tehát arról lenne szó, hogy az emlékszobára egy EU-s kommunikációs, felnőttoktatási regionális projekt keretében pályáznánk.
- Mármint mire? Kíváncsivá tett - hazudta Mándoki.
- Nos, úgy gondoltuk, hogy a szokványos installációk és háttérelemek helyett az emlékszobát teljesen üresen hagynánk, csak spotlámpák világítanák meg az egyetlen objektet, az egyik falon pedig egy beépített plazmaképernyőn folyamatosan az önnel készült riportok mehetnének, vagy az ön által javasolt montázs és zene.
- Érdekes - csücsörítette össze ajkát Mándoki, aki amióta nem ihatott, nehezen viselte a megpróbáltatásokat.
- Szóval úgy képzeltük, de inkább megmutatom dimenziós szkeccsen. - Székéhez vonult, majd egy laptoppal tért vissza, amelyet némi pötyögtetés után nyitva Mándoki ölébe helyezett. - Nos, szóval ilyenre gondoltunk. Itt természetesen a background kialakítása még nem tökéletes, ez csak egy visual work sketch, egy prevision. Persze az egészen még látszik a wire-frame, ezt még renderelni kell. Itt lennének a spotlámpák, ez a key-light, látja, itt meg az objekt maga.
- Mi ez?
- Ez ön.
- Hogyhogy?
- Nos, ez az egészben a legizgalmasabb. Úgy gondoltuk, hogy nyilván önnek is szívügye ez a kis emlékmúzeum.
- Persze. De sajnos anyagiakban korlátozottak a lehetőségeim.
- A pénz nem gond, az EU-pályázaton legalább nyolcvanezer eurót nyerhetnénk evvel a projekttel. Szóval arra gondoltunk, hogy ha egyszer, amit persze Isten ne adjon, bekövetkezne a legrosszabb, szóval, hiszen tudja, senki sem élhet örökké, sajnos még ön sem...
- Mármint hogy meghalnék? - hökkent meg Mándoki.
- Nos, sajnos igen - mosolyodott el szemérmesen Ivettke. - Nos, ebben az esetben, és most kérem, ne hagyományos kategóriákban gondolkozzunk, mert itt valami egészen másról van szó, szóval ebben az esetben arra szeretnénk kérni, hogy mint a szülővárosa múzeuma és az emlékház kurátora, szóval az lenne a kérdésünk, hogy az emlékszoba céljaira megkaphatnánk-e a korpuszt.
- Korpuszt?
- A testet.
- Mármint kiét?
- Az önét.
- Természetesen csakis az ön hozzájárulásával. Ennek a jogi oldalát a legszigorúbban rendeznénk - vágott közbe az igazgatónő pirosan az izgalomtól. - Esetleg anyagilag is tudnánk téríteni, a projekt keretében, akár előleg formájában is.
Mándoki letette a csészéjét az asztalra, és körülnézett. Más nem volt rajtuk kívül a szobában. Ez valami vicc? Kandi kamera? - morfondírozott. De aztán, mint aki veszi a lapot, kaján faarccal megkérdezte:
- És mondja, kedves, mire kellene maguknak az én hullám?
- Ez a szóhasználat félrevezető. Itt ön csupán mint objekt szerepelne. Ez nem valami... - pislogott megvetően Ivett -, nem valami vurstli vagy panoptikum.
- És mi van, ha szaglani kezdek?
- Ó, hát előbb konzerválnánk a testet. Ennek megvannak a technikái.
- Kitömnének?
- Mumifikációról, azaz voltaképpen csak úgynevezett covershape adjustingról lenne szó. De hadd magyarázzam meg - folytatta rendületlenül a kis hölgy, élénken gesztikulálva kecses ujjaival. - Ön mint objekt, önmaga emlékműve, mementója funkcionálna a térben. Afféle memento morbis...
- Mortis - javította ki Mándoki.
- Egyszóval ön mint folyamatos jelenlét a saját emlékszobájában, mint centrális exhibit objekt, véleményünk szerint maga lenne a diakron interakció, az időn átívelő autentikus üzenet, a valóságos, az immanens ego formájában. Ön önmagában, önmaga szimbólumaként és jeleként, mint a performance és az installáció egyedi ötvözete. Egy autokorpusz. Szerintem rendkívüli hatást gyakorolna a látogatókra. Higgye el, többet mondana, mint az összes cipője, tolla, pipája, kézirata és gyerekkori fényképe együttvéve. És ez olyan üzenet lenne, amit mindenki megért.
- Ne haragudjon, kedves, de én régi vágású ember volnék, én inkább azt szeretném, ha halálom után eltemetnének, és aztán békén hagynának.
- Voltaképpen a test nagy részét ténylegesen el lehetne temetni. A taxidermiához csak a bőrre lenne szükség, a csontozatot esetleg, ez technikailag nyilván megoldható, műanyag elemekkel, plexistruktúrával pótolhatnánk.
- Ne haragudjék, de ez nekem nem kell. Idegenkedem a gondolatától is.
- Tudom - hajtotta félre kedves fejecskéjét Ivett, mélyen Mándoki szemébe nézve -, jól tudom és megértem, hogy első hallásra mindez furcsának, szokatlannak tűnik. Természetes is, hogy minden nóvum eleinte ellenkezésbe ütközik, éppen azért, mert nóvum. De gondoljon bele: az efféle megoldás az ókorban is széles körben elfogadott volt, fáraók sora balzsamoztatta be magát, sőt még a hellenisztikus korban is dívott a szokás, állítólag Nagy Sándort is mumifikálták.
- És Lenint is - tette hozzá halkan dr. Turi Margit. - Meg Dimitrovot.
- Viszont nem állították ki őket.
- De Lenint igen. Én magam is láttam - bizonygatta az igazgatónő. - Elég élethű volt, csak sárga és kicsi.
- Nem - rázta meg a fejét Mándoki. - Nem akarom, hogy kitömjenek. Dixi.
Dr. Turi Margit, aki nem értette, mi az, hogy dixi, láthatóan halálra rémült. Lesújtó pillantást vetett Ivettre, majd megragadta Mándoki kezét.
- Kedves mester, ha nem, akkor nem. Ebben természetesen ön mondja ki az utolsó szót.
- Kimondtam.
- De hogy teljes legyen a kép, mert a világért sem akarnám félrevezetni, egy ilyen nagy írót, szóval jelenleg városunk vezetésének, az ön iránti minden tiszteletünk ellenére sincs az emlékszoba kialakításának irányában anyagi fedezete. Bevallom, azt reméltük, hogy az EU-pályázati keretből meg tudjuk oldani ezt a kényes feladatot. Oda azonban csak ilyen interaktív, szóval ilyen non izé kiállítással lehet pályázni. Egy hagyományos emlékszobára nem kapunk egy k... szóval semmilyen támogatást. Ezt kommunikálta felénk a minisztérium.
- Akkor nem lesz emlékszoba - biggyesztette el ajkát Mándoki, úgy téve, mintha mit sem érdekelné szemüvegeinek és műfogsorainak sorsa. Pedig meglehetősen elkeseredett. Hetvenkét éves, rossz a szíve, két infarktuson esett át, zsírmája van, cukorbeteg, gyakorlatilag impotens, a legutóbbi könyvét a kritika fanyalogva fogadta, csak a barátai dicsérték, azok is csak szóban. A Kossuth-díjat bonyolult hadműveletekkel sikerült valahogy kisakkoznia, ennél többet viszont már nem csikarhat ki az élettől. Most már tulajdonképpen az utókorával kellene foglalkoznia. Jó lenne egy díszes életműkiadás, aztán hogy felvegyék az Elektronikus Klasszikusokba vagy hogyan is hívják azt a baromságot, no és valami nemzetközi díj, csakhogy a nemzetközi kapcsolatokat az Esterházy- meg Konrád-félék tartják a kezükben. A fene megette. De most tömesse ki magát? Segít az?
- No és azt mondta, előleg. Ezt hogy értette? - kérdezte mintegy mellékesen.
- A nyolcvanezer euróból tízet fel tudnánk ajánlani az objekt végleges átengedéséért. Esetleg bérleti konstrukcióban is megoldható a dolog.
Mándoki villámgyorsan szorzott. Az legkevesebb két és félmillió, de lehet, hogy még megy is fölfelé addig az árfolyam. Jól jönne Julikának a lakáscseréhez.
- No és mi van, ha kifutunk az időből? Ha túl sokára halok meg, és közben lejár a pályázat? - kérdezte, de Ivett lesütött szemű mosolyából és a pírból, amely arcocskáját szavaira elöntötte, kitalálta, hogy szülővárosa múzeumának vezetői alapos emberek, és már tájékozódtak kezelőorvosánál a várható élettartamot illetően.
- Ebben az esetben provizorikusan adva van egy lehetőség egyfajta többdimenziós, üveghengeres hologramra, de természetesen ez nem pótolhatja a személyes jelenlétet, kontaktust, az interakciót - nyögte az igazgatónő, majd előrehajolt, és egy meggyes pitét gyömöszölt gyorsan a szájába. A pitéből néhány morzsa a szőnyegre hullott. Csöndben ültek egy-két kínos másodpercig.
- Mindjárt háromnegyed - nézett Mándoki az órájára. - Nem kellene indulnunk?
- Jaj, de jó, hogy szólt! - rikoltott föl hálás mosollyal az igazgatónő. - Itt a vita hevében majdnem elfeledkeztem a... - felpattant, és az ajtóhoz rohant. - Erre tessék! - Majd a fejéhez kapott: - Jaj, a dedikáció! - Három könyvet emelt le az ajtó melletti polcról. - Megkérhetném, hogy...
- Örömmel - hajolt meg udvariasan Mándoki.
- Ezt itt nekem kellene, dr. Turi Margit igazgatónőnek szeretettel, ezt Veszelszky Jánosnak és családjának ipszilonnal, ezt meg Pannikának, csak így. Igazán köszönöm! Köszönöm! Nagyon-nagyon hálás vagyok! Jézusom, mennyi az idő! Siessünk!
Ivett nem követte őket azonnal. Ajkát beharapva üldögélt, majd vállat vont, elzárta a laptopját, és visszatuszkolta a táskájába. A vén majom, gondolta. Zabálják csak föl a kukacok! Az talán jobb lesz neki? Amikor azonban felállt, az ajtóban Mándokit pillantotta meg. A nagy író szigorúan ránézett, és fölemelte a mutatóujját.
- Szóval tizenötezer. Tudja mit? Hagyjuk nyitva a kérdést. - Mándoki megköszörülte a torkát, és ajkát csücsörítve elgondolkozott. - A jövő héten, szerdától hívhat, addig nem leszek itthon. A számomat tudja - tette hozzá komoran, majd méltóságteljes, bár kissé roggyant léptekkel elindult az örökkévalóság felé.