Podmaniczky Szilárd
Három éve halt meg a férjem, azóta feketében járok, és vásárolom is ezeket a ruhákat, mert nem tudnék már másban járni, csak feketében. Nem is annyira a gyász miatt, hanem így érzem magam jól, ha mindenem fekete. Kiráz a hideg, ha a piros pulóveremre gondolok. Pedig hogy megörültem, amikor az a bolgár lány fölajánlotta, hogy nekem adja, ha kitöltöm helyette a könyvtári belépőcédulát.
A férjemet orvosi műhiba vitte el, amikor befeküdt, hogy leoperáltasson a térdéről egy szemölcsöt, mert mindig fölordított, amikor rátérdelt. Reggel bement a kórházba, vitt magával könyvet, rádiót, hogy két nap múlva jön, de nem jött, hanem elment. A mai napig se hiszem el, pedig elhamvasztottuk, ahogy kérte, és kiszórtuk a hegyekben, külföldön. Valahogy olyan ember volt, aki nem halhat meg, akkor inkább úgy kéne éreznem, megszökött tőlem, mert belefáradt a házasságba.
Tudom, mindenki azt mondja, csak áltatom magam, de ők nem ismerték. Ő képes volt bármire, amit akart. Ha azt akarta volna, hogy hatalmas bükkfa legyen, megtalálta volna a módját. Ha repülni szándékozott volna, addig gondolkodik rajta, amíg föl nem emelkedik. És mégsem hinné el senki, hogy jól ismertem.
Egyszer elmesélte, hogy gyerekkorában addig nézett egy pálmát, amíg meg nem mozdult a levele. Hatással volt a növényekre, az biztos. Azok a kaktuszok, amiket ő gondozott, minden nyáron virágot hoztak, az enyémek meg kiszáradtak vagy visszafejlődtek.
Tudom, hogy most is létezik valahol, érzem a testemben, hogy van. Csak az bánt, hogy nem tudtam vele menni, hogy nem tudta megosztani velem a magányát. Pedig ha arra kér, hogy haljunk meg együtt, akkor én azt se kérdezem, miért és hogyan, hanem szó nélkül hozom a vizet az altatókhoz.
Biztos vagyok benne, ha meghalt volna, azt csakis velem együtt teszi, mert nem okozott volna olyan fájdalmat, hogy holtan lássam, hogy egyedül maradjak ebben a kilátástalan világban. Elment, de nem maradtam egyedül, itt van velem az a biztonság, hogy megcsinálta élete nagy mutatványát, amire mindig is készült.
Egyszer megmutatom a világnak, hogy mire vagyok képes, ezt mondta elalvás előtt, aztán elaludt. Olyan titokzatosan tudott mindenre gondolni, hogy éreztem, átlát a világon, belelát a dolgok mélyébe. És ettől volt olyan magányos, mert rajtam kívül senki nem hitt neki, azt gondolták, egyszerű bolond, akinek a fejében történt valami, és valójában azt látja, nem a világot.
Megcsinálta a nagy mutatványt, ebben biztos vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy halott, pedig csak sikerült magát eltüntetnie a világból, nem látja, nem hallja senki, egyedül én tudok biztosat felőle, hogy él.
Amikor bejárok a városba vásárolni, nem szól hozzám senki, azt hiszik, megbolondultam a fájdalomtól. De lassan változik a világ, és föltűntek olyanok is, akik már feketében ismertek meg, és nem tudnak semmit a férjemről, ők valahogy kedvesek, és megkérdezik, hogy mit kérek.
Egy idő óta sugdolóznak mögöttem és nevetnek, és arról beszélnek, hogy én öltem meg a férjem, amikor valami nagy szerencse ért bennünket, mert meguntam a házasságunkat, és nem akartam osztozkodni. Hiába is mondanám, hogy ez hazugság, az számít, amit ők gondolnak, nem az, amit én.
Tudom, hogy a bankban figyelik a bankszámlámat, mikor bukkan föl a pénz, vagy mikor kezdek olyan vásárlásba, ami a nyugdíjamból nem jönne ki. Nem hinnék el, hogy azért viselem ilyen türelemmel a férjem nélkül, mert tudom, hogy él.
Minden évben elmegyek ahhoz a fához, ahol először fogta meg a kezem, és aztán csókolóztunk, éreztem, milyen hevesen ver a szíve, és hogy elöl a nadrágja megfeszül, lassan benyúlt a pulóverem alá, de a mellemet nem fogta meg, mert hideg volt a keze, csak a pólómon keresztül simogatta a lengőbordámat.
Kint álltam a fa alatt az idén is, és annyira elgondolkoztam rajta, hogy lement a nap és eleredt az eső, amitől olyan furcsa lett minden, mintha az eső mosta volna el a fényt, és minden feketén csillogott a neonok alatt. Nem akartam hazamenni, hideg se volt, pedig láttam a leheletem, leültem egy padra és néztem a fát, ahogy lecsorog a víz a kérgén. Még hajnalban is ott ültem a padon, teljesen eláztam, már nem esett az eső, a kabátom ujjából folyt a víz, és ahogy feljött a nap, elkezdtem párologni. Párolgott a kabátom és a cipőm, úgy éreztem, nem hiába vártam, ma reggel én is megtudok mindent, és szépen elpárolgok, elpárolog velem a nadrág, a pad, a bőröm és a csontom, délre már semmi nem lesz belőlem. Föltámad a szél, és elfúj innen ismeretlen vidékek felé, ahol még soha nem jártam, és most már így fogok élni én is, nyomtalanul.
Akkor megállt előttem a postás, aki hajnalban viszi ki az újságokat, és úgy nézett, mint aki egyedül lesz szemtanúja az eltűnésnek. Amikor megszólalt a biciklicsengő, valahogy megtört a varázs, ami egy éjszakán át épült, és azt mondta, menjek haza, mert megfázok. A kezem lila volt, és úgy remegett a szám, hogy nem tudtam válaszolni. Akkor kivette az újságokat a csomagtartóból, a nyakába akasztotta egy madzaggal, és beültetett az újságoskosárba, és hazavitt. Elkérte a kulcsot, kinyitotta az ajtót, begyújtott, és magamra hagyott.
Leültem a vaskályha elé, levetettem a ruháimat, és hosszú évek után először kielégítettem magam.
Valahányszor arra az éjszakára gondolok, amikor a férjem bement a kórházba, félelem fog el. Nem tudtam aludni, és az egész ház recsegett-ropogott körülöttem. Az ablak, az üveg, a padló, a hűtőszekrény nem akart kikapcsolni. Már hajnal volt, mikor a fáradtságtól elájultam. Azt álmodtam, hogy gesztenyét szedek egy ligetben, ahol sorra megjelentek a régi barátaim, akikkel ezer éve nem találkoztam, nem tudtam, mi történt velük, vagy egyáltalán élnek-e még. Pedig akkor úgy tűnt, összekapcsolódik a sorsunk, ők voltak nekem a világ, és mára mind a múlté. Nem tudom, miért akkor éjjel bukkantak elő.
Másnap fölhívtam a férjem, azt mondta, kényelmetlen az ágy, de így legalább egész éjjel olvasott, amire hosszú évek óta nem volt példa, és rájött, mennyi időt mulasztott el könyvek nélkül, de most pótolni fogja. Azt mondta, az egyik nővér emlékezteti valakire, de nem tud rájönni, hogy kire. Kerek, mosolygós szeme van, olyan fürgén mozog, mint egy mókus, pedig nem kis súlyt cipel magán. Úgy szeretné tudni, hogy kire emlékezteti, mert ha nem fog rájönni, azzal a benyomással megy a műtőbe, hogy vannak emberek, akik minden ok nélkül hasonlítanak valakire. Pedig lehetetlen, hogy valaki eleve hasonmásnak szülessen, ezt már én mondtam a telefonba, aztán elbúcsúztunk, hogy amint lehet, fölhív.
Estig vártam, aztán az utolsó busszal bementem a kórházba, legfeljebb taxival visszajövök.
A kórház hatalmas ablakai már messziről világítottak, próbáltam elképzelni, hogy melyik mögött van. Pontosan tudtam a szobaszámot, úgyhogy nem kérdezősködtem senkitől. Beléptem a szobába, de a férjem nem volt ott. Azt hittem, rossz helyre jöttem, mert minden ágyban feküdt valaki, megnéztem újra az ajtó számlapját. 573. Amikor az ügyeletes nővértől kérdeztem, hogy talán hazaengedték a férjem, elvörösödött, megfordult, és összevissza pakolt az asztalon, végül előhúzott egy kis csomagot. Úgy adta át, mintha benne lenne a férjem.
Azt mondtam, nem hiszem el, hogy meghalt, látni akarom. Lementünk a hullakamrába, és megmutatta. Ott feküdt egy test, ami hasonlított a férjemre, de élettelen volt. Látszott rajta, hogy halott. Pedig mindig attól féltem, ha majd életemben először halottat látok, kinyitja a szemét. Nem, ezen a szemhéjon pontosan látszott, hogy nem nyílik. A térde be volt kötve. Amikor az ápolónő elfordult, följebb hajtottam a takarót és megnéztem a péniszét. Szinte eltűnt a hasüregben, ami kilátszott, úgy tapadt a combjára, mintha odaragasztották volna. A gyönyör forrása elapadt. Hátraléptem néhányat, hogy egészében lássam, de nem tudtam hinni a szememnek. Annyira szerencsétlen és nyomorult volt holtában, aki előttem feküdt, hogy biztos voltam benne, ez nem lehet az én férjem. Kétségkívül hasonlított rá, de egyetlen porcikám sem hitte el, hogy ez ő. Nem, ez egy hasonmás, akiről semmit nem tudok. Kérdeztem, ki volt az ápolónő ma reggel. A nővér elcsodálkozott, mert ő. Nem volt kerek és mosolygós szeme, fáradt volt és elcsigázott, lomha, akár egy lajhár, de kövér.
Talán ezeknek a szenvtelen pillanatoknak köszönhetem, hogy mindenfélét beszélnek rólam. Magam is csodálkoztam, hogy nem őrjöngök, nem verem zokogva a falat, de már pontosan elmondtam, hogy miért. Akkor éreztem utoljára ilyet, mikor gyerekkoromban egyszer és utoljára nagyon megvertek. A boltból kifelé jövet találtak a zsebemben egy csomag vajat. Nem hitték el, hogy nem tudom, hogy került oda. Becsukták a boltajtót, és a nagy vörös hajú eladó lekevert egy akkorát, hogy fölborítottam a stanglispolcot, aztán újra és újra megütött, mert nem bőgtem. Csak néztem rá értetlenül, és nem éreztem fájdalmat. Legalább egy percig pofozott, mire belátta, hogy teljesen hatástalan rám. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy került hozzám a vaj, mert lopni soha életemben nem loptam. A boltosnő frizurája jobban összekócolódott, mint az enyém, és kintről már kopogtak. Igazgatta a ruháját, és szégyellte magát. A vajat először visszarakta a polcra, aztán meggondolta magát, és nekem adta. Mondtam, hogy köszönöm, de nem viszem el, mert a szüleim szoktak bevásárolni, és nem értenék, minek viszek haza egy csomag vajat. Nem tudott mit mondani, kinyitotta az ajtót, és beengedte a vásárlókat.
A hullakamra után kimentem a kikötőbe, ahol az éjszakai sötétség ellenére folyt a munka, hajókat rakodtak ki és be, kürtök zúgtak és daruk nyikorogtak, a víz fölött néma sirályok keringtek, mintha mindig ugyanazt a röppályát járnák be, hogy holnapra hiba nélkül sikerüljön a légi mutatvány.
Beszálltam egy éjszakai járatba, amely fölúszik a folyón, majd a nudista homokszigeteket megkerülve visszacsorog a városba, ami három órát vesz igénybe, addig lehet vacsorázni. Nem akartam hazamenni.
Az étlaphoz egy rumot rendeltem. Azt hittem, nem tudok majd enni, de hirtelen húst kívántam, egy nagy szelet borjú bécsit petrezselymes burgonyával és citromkarikákkal, amit majd a panírra nyomkodok.
Az első rumtól megkönnyebbültem, és mindjárt arra gondoltam, sikerült. Végre sikerült neki megmutatni a világnak, hogy mire képes. Először bántott, hogy miért nem szólt előre, de rájöttem, akkor nem értettem volna az egészből semmit. Magamnak kellett kitalálni, és én élveztem az ő bizalmát. Még csak kétsége sem volt afelől, hogy élete nagy mutatványa hiábavaló lesz, és senki nem ismeri el, nem tud majd róla semmit.
Vacsora után kibontottam a kórházi csomagot, a pizsamája volt benne és a személyes holmik. Elővettem az igazolványát, huncutság bujkált a szemében. Ez volt ő igazán. Aztán hirtelen elállt a lélegzetem, nem akartam hinni a szememnek. Az igazolvány aznap járt le, 2017. november 25. Ezt persze senki nem fogja elhinni nekem, pedig a papírok képesek bármit hitelesíteni.
A hajóállomásról taxival mentem haza. A hajón megittam két rumot és másfél üveg bort, mégsem éreztem magam részegnek, igaz, gyönge bozsolét rendeltem a borjúhoz.
Otthon ismerős volt minden, mégis másként világítottak a lámpák. Úgy éreztem, mintha új helyre költöztem volna, az életemnek egy új szakasza kezdődne, amit látszólag a férjem nélkül kell élnem, mégis pontosan tudva, hogy ez csupán a nagy mutatvány ára, amire egész életében készült. Néha azért azt gondoltam, végül is csak magamra hagyott, hiányzott a test melege, ahogy fölhúzott térddel hátulról hozzám bújik. Aztán egyre világosabban tudtam, hogy ez csupán a hétköznapi változat, amit az emberek gyászukban érezni szoktak, de én hiába maradtam egyedül, szemtanúja és egyedüli ismerője lehettem egy különös képességű ember világra szóló mutatványának, ami mindennél fontosabb kell hogy legyen. Hosszú éveket élhettünk volna még együtt, de híján annak a tapasztalatnak, amit élete nagy mutatványával idézett elő. Képes volt úgy meghalni, hogy életben maradt.
A hamvasztás után, vagyis amikor kiadták az urnát, egyből kocsiba ültem, és tizennégy órát vezettem. A hegyre fogaskerekű húzott föl, párás volt az idő. Út közben meggondoltam magam, és kiszálltam, ahogy annak idején, mikor először jártunk itt. Gyalog még egy óra a csúcsig.
Odafönt a fogaskerekű végállomásán emeletes szálloda állt, úgy terveztem, majd kiveszek egy szobát. Megvártam, amíg az utolsó vonat is visszaindult a városba, és elnéptelenedik a táj. Közben elvonultak a felhők, és ragyogó alkonyat öntötte el a panorámát. Akkor mégis elsírtam magam, alig tudtam kinyitni az urnát. Szél nem fújt, úgyhogy magam szórtam ki a hamvakat a szakadékba. Fojtogatott a zokogás. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy utána vetem magam, de soha nem volt kellő bátorságom és elszánásom az efféle mutatványokhoz.
Mire a nap lement, följöttek a csillagok, és rövid időre erős szél támadt. Összepakoltam és visszaindultam a szállodába. Most vettem észre, hogy sehol nem világítanak az ablakok, és a bejáratot is zárva találtam. Csöngettem és kopogtattam, de nem volt ott senki. Pedig úgy tűnt, amikor megérkeztem, az ebédlő ablakából pincérek néztek a vonatsín felé.
A holdfény bevilágított az ablakon. A sarokban zongora állt nyitott fedéllel, az asztalokon fehér abrosz, poharak, szalvéták, evőeszközök. Mintha csak jelre várnának, hogy fölkapcsolják a villanyt és széles mulatság kerekedjen. Hirtelen földerült a képem. A férjem. A férjem ezt eszelte volna ki? Hogy itt kezdjünk új életet? Miközben arról beszélt, hogy nincs pénzünk, mégis összerakott valamennyit?
Benéztem minden ablakon, de semmi nem mozdult, nem gyúltak ki a fények, nem jöttek elő rejtekükről a vendégek. Pedig megtanultam hinni az illúzióimnak. Csakis azoknak hittem és férjemnek.
A fogaskerekű várótermében leültem a padra, egy lapos elektromos kályha ontotta a meleget. A sarokban egy szekrényben pokrócokat találtam, megágyaztam és lefeküdtem a padra. Éhes voltam, és az urnáról folyton az jutott eszembe, hogy az én életem itt véget ért. A produkció befejeződött.
Másnap reggel utasok ébresztettek a padon, a vécében megmostam az arcomat és az első járattal visszaindultam. Amikor beültem a kocsiba, képtelennek éreztem magam arra, hogy újra tizennégy órát vezessek.
A körforgalom mögötti büfében kávét ittam és megreggeliztem, aztán egy hirtelen jött gondolattól vezérelve beadtam az urnát a használt holmik közé egy kereskedésbe. Nem kértem érte pénzt. Beültem a kocsiba, és elindultam hazafelé.
Ennek már három éve. Akkor azt hittem, minden évben oda is visszajárok, fölmegyek a csúcsra és megnézem a naplementét, az egyetlen biztos dolgot ebben a kilátástalan világban. De nem mentem. Itthon van a helyem, mert hiszek a férjem mutatványában, amivel sikerült kijátszani a sorsát. A végrendeletemben azért majd meghagyom, hogy szórjanak utána. Nekem ez lesz a mutatványom. Azt fogom utánozni, amiről egyedül én tudok.