Molnár Krisztina Rita
eloldom magamat
szomorú fűzfámtól
eloldom magamat
gyönge violámtól
magamat eloldom
ködanyám képétől
magamat eloldom
gyönge nemzetemtől
nem lököm magamat
sárország sarába
csak hajtom fejemet
igéhez igába
zöld erdőbe járok
fenyőmagot enni
szabad egek alatt
gyöngyharmatot inni
testemet eloldom
amikor a hold kel
de tőled úristen
a halál sem old el
(mely a Bicska Maxi dallamára olvasandó)
Már a függöny összehúzva,
és itt állok egyedül.
Figyelj, kérlek, most csak énrám,
dalom bátran penderül.
Ahogy látod, smink lemosva,
jelmezem kinn lóg, szögön,
arcom tiszta, mint az égbolt.
Adj egy percet. Köszönöm.
Olyan szép így, várni egymást,
jó egy kis hatásszünet.
Majd a végén ezt megérted,
lehetsz vak vagy töksüket.
Mert a csöndben, amíg még itt
ülsz a zsöllye bársonyán,
könnyűvé válsz, mint a lélek,
testet old a látomás.
Nézel engem, várod, hogy mit,
mit is mondok én neked,
és amíg vársz, csodaváró,
saját filmed nem pereg.
És ha holnap visszagondolsz,
látni fogsz engem, ahogy
csak neked, a függöny előtt
anyaszülten dalolok.
Nem megváltás, nem katarzis,
de nyalábnyi fénysugár,
bevilágít, be a szívbe,
bejárja zegét, zugát.
Kamrát, pitvart összekószál,
végül táncra perdül ott,
és te, kedves jóbarátom,
hogy ki járt ott, nem tudod.
Nem tudod, és így van ez jól,
búcsúzom, későre jár.
Ballagjunk most haza szépen.
Világít a holdsugár.