Simon Márton
Ez a nő, ez nevet. Néz rám és röhög - a munka-
helyemen kérdezett valamit, amire valami vicceset
válaszoltam. Hozzáteszek egy-két szót, ezen
újra felnevet. Vicces vagyok. Ki akar cserélni
ezt-azt, ezért jött, nem tetszett neki, ilyesmi.
Talán tíz évvel lehet idősebb nálam, magas,
szőke és nagyon szép - a fogaira nézek,
a melleire, azok is nagyon szépek. Talán
tetszem neki. Jó csizmája van, mindig is
akartam egy olyan nőt, akinek ilyen csizmája van
- aztán egyszer volt, de nem nagyon változott semmi.
Ez van, hogy általában vicces vagyok.
Hogy röhög a pénztárosnő a boltban, elejti az aprót,
két szórólapot osztogató lány, egy asztaltársaság.
Általában én is, aztán persze egyetlen viccre sem
emlékszem - ilyen felejthetőek - csak a nevetésre.
Az enyhe fuldoklásra, amire lecserélek sok másikat.
Torkomba szorult, lenyelhetetlen érzéseket
(szúrják, mint a szénsav). Ami nem felejthető,
így villan fel - mint a plafon, ha csatornát vált a
tévén a szembeszomszéd.
Néha hajnalban kelek és nyelvleckéket hallgatok -
egy új nyelven, hogy hogy mondják: „miért",
bár ezen a régin se nagyon kérdezek ilyesmit.
Ilyenkor általában nem vagyok vicces.
A szembeszomszéd sötét ablakát nézem,
vagy tovább, fölfelé. Nincs több kérdésem.
Hátradőlök és elképzelem, hogy mindenki szeretett,
aki nem. Közben pedig észre se veszem, hogy
ruhában aludtam - mint aki útra kész, vagy nincs hová mennie.