Fischer Mária
Egy szomorú papagáj azt sem tudja, hogy ősz
van, hogy fáznak a szép hangú kerti rigók.
Csak lógatja fejét, csontjaiban remegő
rács feszül. Elfogy a képek sora, szélsuhogást
hall; üresebbek az álmok, napok óta kopog
bennük a morcos eső. Egy szomorú papagáj
jól megrázza magát, és él majd, ahogyan
mindenkor lehet. Átél több átmenetet,
vagy csillag lesz, érző kis csillag a hold
háta mögött. Ha kisurranhat még a horizont
furcsa határain is túlra, övé lesz a föld
káprázó ege. Szárnyat próbálni talán
eljön a boldog idő. Eljön a boldog idő,
így gondolja az ember. Mert neki szárnya se nincs.
Itt voltál velem. Innen vitt messze az ősz,
vitt a novemberi szél. Árnyék lett a remény,
összerogyott a remény temploma; és csak a csend
lesz már mind nehezebb, mind nehezebb, komorabb
nélküled. - Istenes ének szólt; fás, recsegő
hangokat őriz a fül, széttördelt szavakat.
Megbarnult levelek hullanak egyre, eső
zúdul a földre - s a sírás még fojtogató
most is, sok nap után. - Múltad bontogatom,
szétszedem, átkutatom véreres éveidet.
Nem volt bő nevetésed, halvány mosolyod
megvan, megmarad. Érintésed melegét
bőrömön érzem, múlásodat is tagadom
napról napra; hogy élsz, jársz-kelsz, azt hazudom.
Elszökik innen a fény is, ha a végtelenül
hosszú tél fukarul méri a tiszta időt.
Ájult, meztelen erdőkről szólnak a mesék,
eltévedt vadakat marnak a kóbor ebek.
Nincs kegyelem, befelé fordul az ember, igaz
lelke nem adja magát. Mégis gond a magány;
titkos a holnapi nap magja, igéje, a sors
vázlata. Nem tudom elmondani, hogy hova tűnt
kettőnk útja, miért kell ez a nagy havazás.
Merre sietsz a halállal - az Úr mezején -
nem tudom. Összegubancolt fémszálakon ül
száz meg száz olajos, fémtollú madaram,
már nem szállnak el. Úgy érzem, csak sebeket
tépnek. Csőrükön alvad, megszárad a soknapi vér.