Békés Pál
Volt ebben az útban némi nosztalgia, egy leheletnyi öntetszelgés és egy kis sznobizmus. Jaj, de jólesett.
Idén tavasszal a fiam is betöltötte a tizennyolcat, és ez megrendített - mégis, két nagykorú gyerek apjának lenni?! Úgy gondoltam, legyen a születésnapi ajándék közös utazás - természetesen a másik nagykorú sem maradhat ki belőle. Nosztalgiaút; nekem legalábbis az. Firenze.
Ugyanilyen idős voltam, talán valamivel fiatalabb, amikor a szüleim magukkal vittek a Nagy Nyugati Utazásra. Hihetetlen volt már az is, hogy mindhármunkat kiengedtek, egyszerre, egy időben, és csak a nagymama maradt otthon zálogban. Egy egész hónap! Rövidebb időre persze nem ment az ember. Aki háromévenként egyszer kap eltávozást, az kihasználja a lehetőséget csontig, olyan nincs, hogy két hét után hazajön, harminc napig marad, ha beledöglik is, és önvád mardossa, ha már a huszonkilencediken visszatér.
Mindez a hetvendolláros korszakban esett - egy ember ennyi nyugati fizetőeszközt válthatott magának, ám a nagystílű ajánlat kiskorúakra nem vonatkozott. Így hát száznegyven dollárból hárman harminc napot töltöttünk Ausztriában, Svájcban és Olaszországban. Mai árfolyamon körülbelül huszonötezer forint. Azóta persze változtak az árak, más a forint, a dollár, más az árfolyam, és az összehasonlításhoz alig van kapaszkodó. De bárhonnan nézem, mai fejjel felfoghatatlan teljesítmény volt, igazi bravúr, apám szervezőkészségének nagy próbája és diadala.
Néha vonaton aludtunk, néha sehol, meleget csak elvétve ettünk, és a végére elhasználódtunk erősen. De láttunk mindent, amit fontosnak hittünk, és amit mégsem, arról színes leírásokat kaptunk és adtunk. Az állami múzeumok olcsók voltak, nem okoztak gondot, ám az egyházi tulajdonra nem terjedt ki az állam befolyása, egyik-másik nevezetes templom látnivalóit igencsak drágállottuk, ráadásul anyám újságíró-igazolványát sem fogadták el, nem hatotta meg őket, hogy honnan jöttünk, és fittyet hánytak arra is, hogy fiatalkorú, sőt tanuló vagyok - diákok és katonák a felét fizetik? A fenét. Az Úr előtt mindenki egyenlő. Ilyenkor összeült a háromfős családi tanács, és eldöntötte, kit delegáljunk a templomba. A kiválasztott - rendszerint én - (hadd tanuljon a gyerek, ráadásul ő bírja legjobban a gyűrődést) bement, megnézte a nevezetességeket, majd elmesélte az odakint várakozóknak, hogy mit látott. Életem legkomolyabb leíró gyakorlatai és szókincsgyarapító feladatai voltak ezek a templommesék. Hogyan érzékítsünk meg pusztán szavak által málladozó kora reneszánsz freskókat és késő középkori oltárokat, különös tekintettel az idő sötétítette színárnyalatokra? Miként számoljunk be a mozaikok füstarany fényéről, a gótikus ívekről és a távlatos térhatásról? Nem mindig sikerült. De harmincöt év távlatából is azokra a festményekre és belső terekre, kerengőkre és udvarokra emlékszem legpontosabban, amelyeket nemcsak megnéztem, hanem - rajtam lévén a sor - el is kellett mesélnem.
Firenze nem változott, a Nagy Nyugati Utazás óta eltelt harmincöt évet (eddigi életem kétharmadát) észre sem vette, nosztalgikus sóhajaimra nem reagált. A látnivalókat aprólékosan (túl)részletező, egyébként kiváló útikönyv fikarcnyit sem avult, azt írta, a palota jobbra van, és jobbra volt, a szökőkút meg balra, és láss csodát: tényleg. Olykor megálltunk, felolvastunk belőle ezt-azt, és igyekeztünk követni tanácsait. Például megfogadtuk javaslatát, hogy álljunk meg a történelmi főtéren, a Piazza della Signorián, előbb gyönyörködjünk a Városháza, a Palazzo Vecchio komor, erődszerű épületében, majd tekintetünket lehetőleg balról jobbra haladva hordozzuk végig a téren álló szobrokon, a reneszánsz nagymestereinek művein, Michelangelo, Cellini, Donatello márványain és bronzain, és ha mindezen előkészületekkel végeztünk, adjuk át magunkat a hely szellemének. Stendhal például - így a régimódi bédekker - egy egész éjszakát üldögélt a Palazzo Vecchióval szemközti kávéház teraszán, és hajnalban megrendülten azt mondta: azon éjjelen átélte a történelem tragédiáját.
Megpróbáltuk mi is. Gyönyörködtünk a komor épületben, ahogyan kell, végighordoztuk tekintetünket, szigorúan balról jobbra, majd - nappal lévén, esős délelőtt - lehunytuk a szemünket, hogy így teremtsünk éjszakát. Semmi. Pedig megpróbáltunk minden tőlünk telhetőt, savanyú képet és szenvedő pofát vágtunk - készült fotó is vagy fél tucat. Talán a téren toporgó háromezer turista gátolt bennünket abban, hogy átérezzük a történelem tragédiáját. Lényegében ugyanazt tették, amit mi: felnéztek, körülhordoztak, lehunytak és csalódtak. Erre azután fényképezkedtek. Végül vettek egy félarasznyi fröccsöntött Dávidot, vagy egy konyhai kötényt, amely a szobor tökéletes felsőtestét ábrázolja, öv alatt a Michelangelo faragta abszolútumot, a már-már fotórealista, szinte kézzel foghatóan plasztikus, hibátlan hímtagot.
Nemcsak a történelem tragédiája nem érintett bennünket: eltűnt a jelen is. Nemhogy a Ferihegyen hagyott politikai posvány nem jutott eszünkbe, azt is alig vettük észre, hogy míg a Santa Maria Novella-székesegyháztól a Giotto tervezte harangtoronyig vezető utat kerestük, Olaszország megválasztotta a háború óta eltelt ötvenhárom év hatvankettedik kabinetjét. Az esti pizzánál, a tenyérnyi étterem pultja fölött villódzó képernyőn láttuk Berlusconi diadaltáncát, és értesültünk arról, hogy szövetségese, a külföldiek létszámával együtt növekvő idegenellenességet meglovagoló Umberto Bossi megduplázta szavazatainak számát. Nem kell vátesznek lenni ahhoz, hogy sejtsük: látunk majd hasonlót magyar képernyőn is, és talán az lesz a pillanat, amikor átérezzük a történelem tragédiáját.
Az utolsó napon a Dóm oldalában álltunk, a kupolába vezető lépcsősor tövében. A belépő 6 euró, négyünknek 24 - plusz a háromszáz lépcső. Ami sok, az sok. Euróból is, lépcsőből is. Azt javasoltam a két nagykorúnak, menjenek föl maguk, addig mi iszunk egy kávét idelent. Ha lejöttek, elmesélik. Szépen, színesen, láttatóan. Bólintottak: jó.
Felmentek. Kávéztunk. Lejöttek. Azt mondták, ez volt a legszebb élményük Firenzében. Csodálatos. Nem értem be ennyivel, erősködtem: meséljenek. A Brunelleschi tervezte kupola, melynek elkészültétől datálja a művészettörténet a reneszánsz kezdetét? Giorgo Vasari freskói? A kilátás a kupolából a szomszédos Campanilére, a Giotto-féle harangtoronyra? Én nem voltam fönt, hallani akarom és a szavak által látni: milyen volt, mégis milyen?
Erre a fiam előhúzta a zsebéből a tenyérnyi digitális fényképezőgépet, sorra felvillantotta előttem az odafent készített harminc felvételt, és azt mondta: hát ilyen.
Szerintem a fiamnak van érzéke a fotózáshoz. Jó képek voltak. Igazán jók.
Végel 2M. lev. 04. 21.
Szerzőnk könyve