Dalos György
Berlin, 2008. április 6.
Tagja lettem egy német zsűrinek, amely több mint négyszáz pályázó közül kell kiválassza azt a tizenkettőt, aki azután hat hónapig anyagi gondok nélkül fog dolgozni a benyújtandó kéziraton. Egyfelől tehát szigorúan minőségre megy a játék, másfelől a gesztus egyértelműen szociális. Ha az ember így olvas irodalmat, nem tudja magát gondtalanul saját ízlésére bízni. A jelentkezők nagyjából három kategóriát adnak ki. Az elsőt úgy hívom: a gyanútlanok. Ezek az utcáról jöttek be, halvány fogalmuk sincs az irodalmi üzem működésmódjáról. Túlnyomó többségük dilettáns. A második csoportra az jellemző, hogy közeli brancsokból jelentkeztek - színészek, filmesek, tévések, kiadói emberek, akik olykor szakmájukban eltöltött sikeres évtizedek után most íróként szeretnének debütálni. Végül a harmadik és legnépesebb csapatot a reálisan létező írók alkotják a mai német literatúra valamennyi nemzedékéből és stílusirányzatából.
Némely dilettáns zavarba ejt. Például az a gyermekeit egyedül nevelő munkanélküli anya, aki regényként jelöli meg pályázata műfaját. A regény főhőse egy gyermekeit egyedül nevelő munkanélküli anya, s annak kalandjai az iskolával és a munkaügyi hivatallal. A próbafejezetből kiderül, hogy a szerző mindkét intézményt behatóan ismeri és meggyőző pontossággal írja le. Ami azért érdekes, mert szépirodalmi szövegben nemigen találkozni ezekkel a helyszínekkel. Sajnos azonban szépírói kvalitásoknak vagy akár csak szándéknak nyomát se leltem a szövegben. Egy másik, nyolcvanadik életévében járó műkedvelő valamikor műanyagkutató volt az NDK-ban, bevallottan emlékiratokkal jelentkezik: gyerekfejjel érte meg a háború végét, megrázó eseményeknek volt tanúja. Sajnos ezeket nem tudja megrázóan előadni. Ezzel szemben a pályázatához mellékelt kísérőlevél, amelyben vén korának sanyarú anyagi helyzetét ecseteli, már-már irodalom. Amennyiben megkapná a pénzt, ábrándozik, akkor felújítaná ócska szövegszerkesztőjét, de ha elutasítják, akkor a komputer állapota sem érdekli többé.
A más brancsbeliek némelyike kifejezetten idegesít. Tőlük kifejezetten rossz néven veszem az egy-az-egyben-cselekményt. Amikor például az idegen nyelvű lektornő regényében az idegen nyelvű lektornő - aki németségét szégyellve titokban francia szeretne lenni - Párizsban beleszeret egy izraeli zsidó költőbe, az viszont „azok után, ami történt", nem hajlandó Németországban publikálni. Micsoda gondok! Persze az se mindig jó, ha a szerző merészen elszakad a valóságtól. Egy fiatal filmes például első személyben meséli el a fiatal segédrendező nehéz életét a sztár rendezőnő mellett, aki nem engedi őt kibontakozni. Az édesbús sztori, hipp-hopp, tragikus fordulatot vesz: A hőst elküldik Polinéziába, hogy előkészítse a forgatást egy helybéli kengurufajról, amelyet titokzatos kór emészt. Hősünk pechére megsimogat egy ilyen veszélyeztetett egyedet, és maga is beleesik a halálos betegségbe. Szemben a szerzővel, aki életrajza szerint szintén járt ugyan Polinéziában, de szerencsére épségben visszatért onnan. Ilyenkor rakom félre a kéziratot. No meg akkor, amikor a szerző saját rádiójátékából készül színdarabot, más esetben regényt írni. Meg akkor, amikor négy értelmiségi - két férfi és két nő - hosszan és fájdalmasan ingadozik a magány és a páros lét között, csak épp azt nem tudom meg róluk, miből fizetik ki a lakbérüket.
Hogy az olvasónak megszerezzem a folyamatosság élményét, ez úton közlöm: sikeres szemműtéten mentem keresztül - mintha hályog hullott volna a szememről. Így azután épp látószervvel abszolváltam a Lipcsei Könyvvásárt s benne a horvát bemutatkozás rám eső részét. Az eseményről rövid hírt bocsátott ki az MTI, s ebben megemlítette, hogy az esemény „különleges magyar vonatkozással" bírt, minthogy „a horvát irodalmi kiállítás (sic!) tanácsadó kurátora - egyben az adriai ország irodalmának egyik legfőbb támogatója, a Berlinben élő magyar író, Dalos György volt". (Hogy én a horvát irodalomnak akárcsak egyik legfőbb támogatója volnék, túlzás, bár jólesik.) Ez a szöveg több lapban az MTI mint forrás meghagyásával a következőképpen jelent meg: „Az idei rendezvény díszvendége Horvátország, mégpedig sajátos magyar vonatkozással. A horvát irodalmi kiállítás tanácsadó kurátora ugyanis Dalos György, Berlinben élő magyar író." A dolognak, amilyen hiú vagyok, utánanéztem és azt tapasztaltam, hogy a liberális médiában a „különleges", a konzervatívban a „sajátos" jelző előzte meg a „vonatkozás" főnevet. A különbségre kétféle magyarázatom van: 1. Megosztó személyiség vagyok. 2. Műfordítással van dolgunk.
Becsszóra nem vagyok Kasszandra, de amikor a jelenlegi miniszterelnök anno Cedenbal diadalmasan elfoglalta a kormányfői széket, egy interjúban lohasztani igyekeztem a beállott baloldali lelkesedést: „Gyurcsány bizonyára kiemelkedő képességű ember, de túlzás, hogy az ország egy politikus felbukkanásától csodát kezdjen várni. Persze, jó lenne, ha Gyurcsány beválna, de abszurd a magyar demokrácia jövőjét egy politikushoz kötni." Most, amikor rossz szájízzel tapasztalom, hogy a közvéleményt apránként békítik meg a buktatás gondolatával, attól tartok, hogy ehhez a fordulathoz is vérmes reményeket fűznek. Akárki követi őt a kormány élén, ideértve az ellenzék vezérét is, abban a mókuskeréknyi térben és szűk időben, amelyben a magyar politika forog, érdemi változást nem lehet kieszközölni.
Az SZDSZ nagyjából azt a lépést tette meg, ami a Tocsik-affér körül volt időszerű. Akkor a hatalmat megkörnyékező korrupcióra mondott volna jelképes nemet - komoly pedagógiai hatást gyakorolva az összes pártokra, most viszont, akarja vagy sem, azt az üzenetet sugallja, hogy jobb ebből kimaradni, egyedül talán össze lehet kaparni még az öt százalékot 2010-ig. Persze ha már így alakult a dolog, saját sorait kellene rendezni, határidőnek megadva, mondjuk november tizenharmadikát, megalakulásának huszadik évfordulóját. Úristen - húszéves lenne? Öreg párt, öreg országban.