Parászka Boróka
Nehéz magyarázatot találni rá, miért olyan kényelmetlen az erdélyi „tudósító" szerepe. A feladat nem bonyolult, csupán személyes, plasztikus közelbe kell hozni az idegen, ismeretlen és mégis ismerős tájat. Sokáig az a teher hátráltatta ezt a munkát, hogy az erdélyi jelzőnek rengeteg jelentése van a magyar köznyelvben és irodalmi nyelvben. Negatívumok, szuperlatívuszok vegyesen. Kásahegynyi közhely, kinek van türelme végigrágni magát rajta? Reflexek, rögeszmék, nemtudások, félinformációk, előítéletek, rajongás, utálat. Erdély nem reális tér, nem a magyar gazdasági, társadalmi, politikai tér folytatása (mondjuk, az Európai Unión belül), csak valami ködös történelmi-politikai massza, szimbolikus pára, lecsapódása sok-sok végig nem gondolt gondolatnak, sok-sok végig nem gondolt indulatnak. Erdély nem hely, és aki Erdélyben él, az a kontúrok nélküli ember, a figura, a szerep, és bármilyen legyen a szereposztás, a dramaturgia, a karakter egyetlen vonása csak az marad, hogy erdélyi. Lehet ez ellen lázadni, magyarázni, hogy ebben a régióban is valóságos emberek élnek, hol szögletes, hol nyúlósan képlékeny kontúrokkal. Lehetne itt is követni és elemezni a gazdasági folyamatokat (de még mennyire!), politikai háttéranyagokat és elemzéseket írni, letapogatni a regionális átalakulás emberi következményét - de ennek a fajta informatív munkának a magyar nyilvánosságban nincs piaca, erre a magyar olvasó nem fogadóképes.
Persze, érdemes túllépni az erdélyiségből fakadó nyilvánvaló frusztráción. (Megérne egy misét, hogyan alakult ki, mi a története ennek a frusztrációnak: a rezsimváltás utáni túlhevült szimbolikus politika szülte, a rezsimváltás pillanatának eufóriája, a Kádár-rendszer többarcú, mégis tehetetlen nemzetpolitikája, Horthy Miklós motoros-fehér lovas felszabadító hadserege importálta, vagy a soha kellőképpen meg nem értett Trianon-történet generálja, esetleg már 1848 óta nem tudni, hogy ki kivel és miért kívánja az uniót?)
Érdemes egy kicsit elgondolkozni azon, hogy az Erdély-szindróma az egyetlen tünete-e a magyar társadalmi tudat elködösülésének. Vajon hogyan érezheti magát a vidéki Magyarország? Mennyire látható Sopronból a Nyírség? Hányféle görcs feszül Budapest és Debrecen között? Ha egymás mellé sodródik, mit mondhat egymásnak egy salgótarjáni és egy szegedi? Hol kezdődik és hol ér véget Budapest: a kerületek határait átlépve meddig tart a városlakók biztonságérzete? Hogyan gyűrűzik tovább és tovább a nagy nemzeti talajvesztés, a tájékozódni nem tudás? Hogyan nőttek bejárhatatlan méretűre a nagyon kis ország nagyon nagy távolságai? És mi a valódi neve, természete a térbeli viszonyoknak és feszültségeknek? A szűnni nem akaró rendiség földrajzának?
Mindenki erdélyi, ez rég sejthető volt, de ezt az erdélyiséget nem a rokoni szálak kötik össze, hanem a vállalt, a keresett és az egymásra kényszerített, fel nem függeszthető, át nem ruházható, állandósult kívülállóság, kirekesztettség. Az egyik legfontosabb magyar nemzeti drámát valószínűleg egy lengyel írta, az a címe, hogy Emigránsok.
Sosem találta ki senki a magyarországi, budapesti tudósító szerepét. Pedig ez a feladat sem lenne bonyolult, csupán kívülről kellene szemlélni és szemléltetni mindazt, ami Budapestről nézve ismerősnek, sajátnak tűnik. Érzékeltetni kéne, hogy mennyire relatív a közelség, mennyire viszonylagos élmény az otthonosság, az „ez már ismerős" élménye. Annak a krónikáját kellene megírni, milyennek tűnik az ország, ha az ember, mondjuk, a bukaresti gyorssal halad át rajta. Vajon hogyan alakulnának Gulliver utazásai a Pécs-Nyíregyháza-Ózd Bermuda-háromszögben? Ebből a perspektívából nézve a közel éppoly értelmetlen, amorf és ködökkel terhes, mint a távol. A non lieu nem az ország határain, a régió határain, a főváros és a különböző kerületek határain kívül kezdődik, minél bennebb merészkedünk a remélt és feltételezett központ és bizonyosság felé, annál biztosabb, hogy a „nem hely" országában vagyunk. És annál inkább átélhető, hogy a „nem helyen" csak nem lenni lehet.
Az elmúlt hetekben a Hollán Ernő utcában kellett nem lennem. Egyre ritkábban járok Magyarországra, azt mondják, ez természetes és általános folyamat: az erdélyiek (ki érti már ezt a fogalmat?) egyre kevesebbet járnak át, másfelé visznek mindennapos útjaik, másfelé épülnek emberi kapcsolataik. A magyar nemzeti köd még közös, de a ködön túli valódi világok széttartanak. Most mégis ott találtam magam a Hollán Ernő utcában, az antifasiszták és a magukat fasisztának nem mondók kettős tüntetésén. Nem ezért utaztam hosszú hónapok után először Magyarországra, de megérkezésemkor ez az esemény fogadott. Nem én választok, az ország adja magát, megkerülhetetlenül. Gyötrődtem persze, hogy mi keresnivalóm nekem ott, szerettem volna idegen állampolgár, turista, vendég, „semmi közöm hozzá" lenni. A körút felől haladva előbb a tüntetők oldalán találtam magam, majd átverekedve magam a kordonon sikerült az ellentüntetők közé kerülnöm. Mindkét oldalon voltak erdélyiek, mondhatnám, mindenki ismeretlenségében kényelmetlen erdélyi volt, és úgy nézett át a kordonon, mintha valahova nagyon messzire nézett volna. Úgy néztek farkasszemet a tüntetők és az ellentüntetők, hogy nem is igazán látták egymást, nem is igazán értették egymást, a szűk utcában belátható volt a beláthatatlan távolság. Nekem viszont, mert messziről jöttem, és a rossz irányból, és gyalog, látnom kellett mindenkit. Jól meg kellett néznem magamnak az Árpád-sávosokat, a Nagy-Magyarország-jelvényeseket, magam után húzva az úti csomagomat (az erdélyiek mindig útra kész bőröndökkel közlekednek!), át kellett jutnom a motorokon. A tömeg az öklét rázta, és kiabált, én pedig, hogy továbbhaladhassak az ellentáborban, folyton bocsánatot és helyet kértem (apró, szimbolikus erőszakmentesség). Ekkor pillanatra körülöttem abbamaradt az ökölrázás, mert mit lehet mondani a bocsánatkérésre? - Nem tesz semmit - így udvariaskodtunk egymással én és a nácik. Kik is? Ebben a szűk utcában, a rosszul feltekert piros-fehér nyaksálakban, a gondosan felmatricázott bőrkabátokban, fellobogózott ölebekkel és motorokkal az egész társaság olybá tűnt, mintha egy elfuserált képregény groteszk papírfigurái között haladnék. Megelevenedett falfirkák a történelmi kosztól terhes belváros falairól. A kordon másik oldalán szintén erdélyiek, azt is mondhatnám, hogy az enyéimek. A tömeg felett úszott néhány ilyen párti meg olyan párti erdélyi politikus, akik láthatólag nem tudták, hol és miért vannak, de ott tartotta őket a kötelességtudat, hogy most ott kell lenniük a Hollán Ernő utcában, nyilván, hiszen velük szemben ott tornyosult a papír hadsereg. Az erdélyi politikusokkal próbált kezet rázni az erdélyi tömeg, mindenki kereste a módját, hogyan élhető át a rég elveszett vagy tán soha nem is érzett közösségi érzés, hogyan lehetnek végre közel egymáshoz, hogyan teremthető meg legalább ebben a szűk térben a soha nem értett és gyakorolt szolidaritás, hogyan lehetne átlátni a szűk utca túloldalára. Végül aztán senki sem mondott semmit, mert dacára a jelenlétnek és az eseményeknek még mindig nem volt semmi mondanivaló, a zsúfolásig telt utca így lett nagyon üres. Karcos lemezről szóltak a Radnóti-versek, és persze a lemez ugrott is, így vált a pontos mértékből dadogás meg nyávogás, azt hiszem, éppen Latinovitsot sikerült rábírni a rossz lejátszóval és hangosítással erre. Így teljesedett ki a nagy magyar groteszk. És hiába tettem fel a kérdést magamnak, hogy mit is keresek én itt, az erdélyi, rá kellett jönnöm, hogy az enyéim között vagyok, ez a lehetetlen, ez a hely-telen város, az én városom, és ez a mi nagy közös abszurdunk, amelyből semmilyen akarattal nem vonhatom ki magam. Még szerencse, hogy nem kaptam kettős állampolgárságot, lélegeztem fel. Csak akkor szorult össze a gyomrom, amikor az ellentüntetők elkezdték kiabálni az egyetlen mondatot, amit sikerült megfogalmazniuk, és ez az volt: „nácik, haza!". Én, a Hollán Ernő utcai erdélyiek közötti erdélyi magyar pontosan tudom, mit jelent ez a mondat. A románokból is akkor tör elő a boangyen, a bozgor - a hazátlan jelző, ha saját tehetetlenségükkel nem tudnak mit kezdeni. Ez a klasszikus kirekesztő mondat. És amikor a tüntetők visszakiabálták, hogy „itthon vagyunk", akkor megfordult velem a világ, és felrémlett, hogy talán mégiscsak a papír hadsereg a tájékozottabb. Akármilyen undorító, riasztó, de tényleg igazuk van, mindaz, amit utcára vittek, amit kimatricáztak és fellobogóztak, az nem távoli rémkép, az házon és utcán belül van, ott kellene tán kezdeni vele valamit. Végül megszólalt a Himnusz, ritkán hallani ennyire tartalmatlannak, mi is maradhatna a tartalmából a hazaküldős skandálás után? És milyen választ is érdemelne a képregényhad? Bárcsak látna magából valamennyit ez a megkeseredett magyar abszurd, felismerné, mennyire félelmetesen röhejes. Fel lehetne tenni a katartikus kérdést: „Mit röhögtök, magatokon röhögtök?" A nyávogó Latinovits, a dadogó Radnóti helyett a Hollán Ernő utcát el lehetett volna árasztani piros pöttyös csokoládéval, béke-Molotov étcsokoládé bevonattal, hátha pontosan megérti ebből saját infantilizmusát a piros csíkos csőcselék. Ha minden ellentüntető csak egy ilyen csokit hozott volna magával (mindenki hozzon egyet magával - Orbán Viktor is megmondta), máris sokkal tartalmasabban és látványosabban ki lehetett volna tölteni a két kordon közötti űrt.
Hazafelé a román nyelvű Guerilla rádiót, az Eliberadiót hallgattam. Benne a két bemondót, a lengyel nevű Dobrovolschit és a Regátot nevében idéző Craioveanut, valamint a cigány Tamangót. Vicceket meséltek, a mindig ráérő fővárosiakról, a Bukarestben idétlenül tévelygő kolozsváriakról, az elveszett pitestiekről és a beképzelt temesváriakról. Majdnem ismerős történetek - csupa-csupa humorral és emberséggel. A puliszka nem robban - mert röhög, írom át magamban a klasszikus magyar diagnózist. Ha lenne térképe a ködországnak, bizony isten, letérnék róla. De mivel a „nincs helyeknek" nincs helyrajza sem, kénytelen vagyok az erdélyi úttalan utakon ragadni.