Végel László
Frivol tavaszi viharok lepnek meg. Időnként a Duna felől vad szelek kerekednek felül, a meteorológusok kisebb hózáporokat ígérnek, az újvidéki hölgyek ennek ellenére türelmetlenek, idejekorán nekivetkőznek. Az emberek a hóbortos időjárási viszonyok miatt változó kori tünetekkel küszködnek. Hol dideregnek, hol melegük van. A férfinép morózus, közismerten nehezebben alkalmazkodik, viszont a hölgyek kedélyállapota lenyűgöző, minek köszönve az utcákat erotikus hangulat uralja. Vannak időszakok, amikor ez a város elviselhetetlenül vonzó és vígságos. Többnyire akkor, amikor felejteni akar. Ilyen volt a kilencvenes évek során, a horvátországi háborúk közben.
Most éppen a jövőt készül felejteni.
Az amnéziára bőven akad ok. A déli tartomány, Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amivel lezárult egy közel százéves disputáció első szakasza. A folytatás sem túl biztató, noha a politikusok és a diplomaták azon töprengenek, hogy a sok rossz megoldás közül melyik a kevésbé rossz.
Vad közéleti zűrzavar.
A Szerbia területének mintegy 15 százalékát kitevő Koszovóban jelenleg megközelítőleg 120 ezer szerb él. Ezeket az embereket mindenképpen ott kell tartani, bizonygatja a Szerb Radikális Párt elnökhelyettese, mert Koszovó területére Szerbia csak addig tarthat igényt, amíg ott szerbek élnek. Főfoglalkozású szülőföldőrzők. Ebből arra következtetek, hogy az állam - jelen pillanatban - nem támogatja a koszovói szerbek Vajdaságba telepítését.
A kormány bevezette a Koszovó-pótlékot, ami azt jelenti, hogy egy Koszovó területén praktizáló szerb orvos akár havi negyven százalékkal nagyobb jövedelemre tesz szert, mint ha Szerbiában dolgozna. A koszovói szerb befektetők kedvező kölcsönöket kapnak. Ebben a kérdésben nincs különbség a pártok között. A májusi képviselőházi választásokon esélyes, jelenleg is a legerősebb parlamenti pártnak számító Szerb Radikális Párt vezetője, Tomislav Nikolic ezt is kevesli. Véleménye szerint minden Koszovóban élő nagykorú szerb állampolgárnak, függetlenül attól, hogy foglalkoztatott-e vagy munkanélküli, állandó havi illetményt kell biztosítani, amivel ingyenes egészségbiztosítás járna és természetesen nyugdíjbiztosítás is. A szerbek feladata, hogy maradjanak, a maradásnak pedig ára van.
Senki sem gondolja, hogy ez üres választási ígéret, mivel az ötlet nem áll meszsze azoktól sem, akik Koszovó kérdésében mérsékeltebb álláspontot képviselnek. Ők is vállalják a nemzeti szolidaritás árát, mint az elkötelezett nacionalisták. A kormányzat nem rejti véka alá, miszerint az üzemanyag ára azért (is) emelkedik, mert az állami költségvetésből biztosítják a koszovói szerbek hathatós támogatását. Többek között ezzel magyarázható, hogy a nagy drágulási hullám kezdetén Szerbiában nyoma sincs a szociális elégedetlenségnek. Az emberek a munkahelyükön (ha van munkahelyük) meghunyászkodnak, az utcán pedig hadakoznak a világgal. Ekkora patriotizmus láttán az újgazdagok derűlátóan dörzsölik a markukat. Az EU-s csatlakozási szerződés aláírásának elodázása biztosítja monopóliumukat. Ma ők a legnagyobb patrióták, akik magasra emelik az antiglobalizmus zászlaját, ami imponál sok nyugati értelmiséginek; sőt még néhány magyarországi értelmiségi, a baloldalon is, a jobboldalon is, becsüli a világkapitalizmus elleni heroikus küzdelmet.
Szerbia tehát mindenáron maradásra ösztönzi a koszovói szerbeket, annak ellenére, hogy Szerbiában a demográfiai helyzet rendkívül aggasztó, jelenleg a legroszszabb a térségben. Kelet-Szerbia elnéptelenedett. A fiatalság jelentős része, elsősorban a szakképzettek és az akadémiai polgárok, minden alkalmat megragadnak, hogy Nyugatra távozzanak. A Nyugat-ellenesség növekszik, a Nyugatra való elvándorlás viszont folyamatos, s biztosra vehető, hogy még nagyobb lesz, ha Szerbiára kiterjesztik a vízummentességet. Az EU-s külügyminiszterek minapi brdói tanácskozásán ugyanis ezzel biztatnak, ha a május 11-i választásokon győz az „európai opció".
A magyarok is távozóban vannak, ők elsősorban Magyarországra vándorolnak, csak erről újabban nem beszél senki. Konszolidálni kell a kisebbség közérzetét, ami az utóbbi évtizedben alaposan megromlott, nem utolsósorban a legbefolyásosabb kisebbségi párt, a VMSZ rövidlátó politikája miatt. A párt új elnököt választott, minek után a helyzet némileg javult, az optimizmus lett az utolsó szalmaszál. A Magyar Koalíció készül a május 11-i választásokra, a pártaktivisták járják a terepet", jólétet ugyan nem, de legalább megmaradást ígérnek. A hisztérikus szerbiai helyzet azonban növeli a bizonytalanságot. Az itt tengődő emberekben tudatosodott az a tény, hogy végül is jobban jártak azok, akik időben szedték a sátorfájukat. Mennének ők is. Az adatok szerint a maradásról szóló diskurzus vesztett értékéből. Azok a vajdasági fiatalok, akik Magyarországon tanulnak, többnyire nem térnek vissza. Kinek van joga ítélkezni felettük? Még a víkendre hazatérő, a „bennszülötteket" kioktató „hűségellenőrök" is némák maradnak. Jól tudják, hogy ezt a kérdést most jobb nem feszegetni.
Különböző történetek kapnak lábra. Lassan, de áramlik be a magyarországi tőke, s vele együtt érkeznek azok is, akik tíz-tizenöt évvel ezelőtt eltávoztak. Vezető beosztást kapnak, ránk, akik maradtunk, nem számítanak, mondja az egyik közgazdász ismerősöm bizalmasan. Levonta a következtetést. Bécsbe távozik, egy szerb üzletember alkalmazza, aki fióküzletet nyit Pesten, s kell neki a magyarul beszélő szakember. Pesten német nyelvleckét vesz, hogy később Bécsben eresszen gyökeret. Utóbb, esetleg, egy osztrák befektető alkalmazottjaként akár Szabadkán is hajlandó lesz munkát vállalni. De akkor is minden péntek este bevágja magát az autójába, úgy, mint a pestiek most, és Bécs felé veszi az irányt, mert a hétvégeket nem fogja a szülőföldön vesztegetni.
Garmadával akadnak hasonló történetek.
Az anyaországról a kilencvenes években csak ünnepélyes hanghordozással lehetett beszélni, ma már némi iróniával szólnak róla. Az eufória után beköszöntött a másnaposság. A kiábrándulást sokan a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kimenetelével magyarázzák, legalábbis ezt emeli ki a kisebbségi sajtó és az anyaországi alapítványok által kedvezményezettek tábora, amely a legújabb magyarországi népszavazás után a jövőre készül. A kisebbségi pártnómenklatúra és pártértelmiség körében „fokozódik" az „átigazolás". A stallumok birtokosai, a kedvezményezettek ügybuzgó csapata egyre jobban igazodik a Fidesz-diskurzushoz. Jobban verik a vasat, mint azok, akik az elmúlt hat-hét évben következetesen Fidesz-pártiak voltak. Az autentikus fideszesek ma mérsékeltebbek, mint azok, akik hol az egyik, hol a másik oldalon gazsulálnak. Az egyik kisvárosi aktivistát arról faggattam, hogy mi lesz, ha netán újra megtörténik, ami három évvel ezelőtt, és minden előrejelzés ellenére az MSZP nyer. Akkor újra „hátraarcot" parancsoltok, mint múltkor? Kizárt dolog, válaszolja határozottan, és különben is, a nemzeti érdek védelme kockázattal jár. Szándéka ellenére is az elevenére tapint. Még Milosevic idejében sem jártak pórul a kisebbségi politikusok, nem egy közülük komoly kiváltságokat élvezett, de ha Magyarországon fordul a kocka, akkor ez jelentős következményekkel jár a támogatások újraelosztásakor.
Szerencsére ez csak pár száz embert érint, az egyszerű, hétköznapi emberek sorsát nem befolyásolja. Ők a saját projektjeik szerint tengődő túlélők. Ha Szerbia nem mozdul el Európa felé, akkor ők mennek Európába. A szenttamási autóbuszban egy óverbászi autómechanikussal utazom, aki elmondja, hogy a minap adta el a házát. Áron alul, meséli kesernyésen, mert ebbe a házba fektette be szülői örökségét, s most meg bosszankodik, hogy nem vette a vándorbotot a kilencvenes évek első felében, amikor jobb árat is kaphatott volna vagyonáért, és nem mellékes, hogy akkoriban Magyarországon is olcsóbbak voltak az ingatlanok. Ha valaki akart dolgozni, munkalehetőség akadt bőven. Azok jártak jól, akik idejében távoztak, mert a mai esélyek szinte rosszak. Magyarországon sokkal rosszabb a gazdasági helyzet, mint tíz évvel ezelőtt, habár a letelepedési feltételek kedvezőbbek, mint akkor. Alkalmi beszélgetőtársam kész tények előtt áll. Beszerezte a szükséges papírokat, s bízik abban, hogy feltalálja magát. Ha minden jól megy, akkor egy-két év múlva magyar állampolgár lesz, biztatja magát, s akkor szabad lesz az út Svédország felé, ahol a rokonai élnek. Egyedüli gondja, hogy lebeszélje a feleségét a politizálásról. Itthon sem lehetett bírni vele, ő attól tart, hogy ha áttelepülnek, akkor sem áll be a szája.
Egy áttelepült kisebbségi húzza meg magát, mondja.
Még nem sejti, gondolom magamban, hogy mennyi csapda vár rá. Nem szegem kedvét, így inkább elhallgatom az intelmeimet, miszerint kálváriája csak ezután kezdődik. Még azt is meg kell fontolnia, hogy kivel barátkozik. Zsidó-e az illető vagy nem. A viszálykodó Magyarországon külön gonddal kell ügyelnie arra, hogy ismerősei közül ki melyik párt tagja. Vagy ide, vagy oda sorolják, de bárhova is skatulyázzák be, kellemetlenségei származnak.
Lehetetlen megkerülni a magyar belháborút.
Az interneten olvasom, a Der Standard adja hírül, hogy Budapesten ismét antiszemita incidensre került sor. Idézi a Magyar Hírlapban közölt cikket, amihez nem kell kommentár. A nyugati világban az idézett mondat egyszerűen szalonképtelen. Magyarországon, persze, rögtön beindul az eszmecsere arról, hogy az inkriminált mondat azt jelenti-e, amit jelent, vagy pedig egészen mást, esetleg valami hasonlót, de nem ugyanazt, amivel ez a vita kifejezetten kínos lesz. Egy nyugati értelmiségi nem az árnyalatokat nézi, hanem egyszerűen konstatálja, hogy Európában nem írnak le ilyen mondatot. És kész.
Sajnos a magyar társadalom az Európai Unióban sem tud mit kezdeni saját traumáival. Az elmúlt években, amióta sikerült egy-egy időre Nyugatra kijutnom, ha csak tehettem, szóba hoztam a magyar kisebbséget, elsősorban a vajdaságit. Nyilvános fórumokon ugyanúgy, mint a magánbeszélgetésekben. Érzékeltem a rokonszenvet, de a fenntartást is, amikor szóba hozták a magyar antiszemitizmust. Nyeltem egyet, s arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy azok a derék férfiak, akik egyébként nagy rokonszenvvel beszélnek a határon túli magyarokról, ily módon teszik hiteltelenné saját szavukat. Ha Magyarország gondoskodni akar a határon túli magyar kisebbségről, akkor viselkedjék a zsidókérdésben példamutatóan, máskülönben a belpolitikai érdekharc a nemzeti érdek fölé kerekedik.
Magyarország elismerte a független Koszovót. Az ellenzék fanyalog, miért nem tette meg ezt előbb. A kisebbségi polgár pedig arról tépelődik, hogy átgondolt volt-e ez a nagy sietség, mert várhatott volna még néhány hetet, amikor lecsillapodnak a kedélyek.
A rádió hírműsoraiból tájékozódom, hogy az átellenben levő Violeta nevű albán tulajdonú pékségben az alkalmazottak megdöbbenésére egy szerb férfiú pofon kíséretében legorombított egy idősebb törzsvásárlót: hogy merészel albán kenyeret vásárolni. Komolyabb méretű tettlegességre csak azért nem került sor, mert a kuncsaft meghunyászkodva kisompolygott az üzletből. A hír hallatán önkéntelenül is az jutott az eszembe, hogy adott esetben hogyan viselkedtem volna, mit tettem volna én. Semmit. Ugyanazt, mint az illető idős ember.
Hasonló jelenségek mindenfelé. Zomborban röpiratokat osztogatnak, amelyeken felhívják a lakosságot, hogy ne vásároljanak kenyeret, péksüteményt és burekot az albán pékeknél. A szlovén és horvát érdekeltségű szupermarketekben minduntalan bombariadó. Az OTP- és a MOL-kirendeltségek megúszták. Elmaradtak a magyarellenes kirohanások. Miért? A rejtély nem hagy nyugton. Egy fiatal szerb politológus magyarázatát taglalom nem kis öniróniával. A szerb sajtóban, mondta, egyre többet cikkeznek a magyarországi pártviszályokról, a viszálykodó magyar nemzetről. Eddig a szerbek azt gondolták, hogy ők a legnagyobb gyűlölködők. Valószínűleg rádöbbentek, hogy a magyarok rajtuk is túltesznek, vagyis szegényeknek elég bajuk van saját magukkal, akkor meg minek szétverni az ide telepített bankjukat is. Meglehet, hogy „Európa páriái" megszántak bennünket.