Jászberényi Sándor
Csádi riport
A felfedezések kora a szó klasszikus értelmében az első műhold fellövésével véget ért. Már nincsenek olyan földrajzi helyek, amelyeket fel kellene térképezni a világon. Ellenben a kapitalizmus és a globalizáció kitermelte azokat az országokat, melyek politikai, gazdasági értelemben fehér foltok a térképen. Az afrikai Csádban lassan két generáció óta tart a törzsi háború. Több hadsereg harcol egymással. Itt mindig sötétség van, és azé a törvény, akié a fegyver.
- Gyere, menjünk innen - cibálja a kezemet Adam. Abéché piacán állunk, üvölt a nap, 42 fok van árnyékban. Nagy tömeg verődött össze körülöttünk a piactéren. Apró kövek repülnek felénk. Adam húz kifelé a dühös muszlimok gyűrűjéből. Főleg nők és gyerekek, akik nem nagyon látnak errefelé fehér embert, pláne ilyen tiszteletlent, mint én. A piac egy gödörben terül el. Mi vagyunk az első számú látványosság, körülbelül száz ember figyel közelről. Már majdnem kiérnénk a tömegből, amikor Adam elengedi a kezemet. A tömeg fejvesztetten spriccel mellőlünk, feldöntve a kosarakat, hordókat, kisebb sátrakat. Adam arca eltorzul a rémülettől. Keresem a pánik okát. A Marabu őre felhúzta a Kalasnyikovját, és ránk céloz. A gödör oldalánál állunk, a házak mellett. Remekül ránk lehet látni, menekülni sincs hová. Fejemben megszólal a Beach Boys, látom, hogy gyerekkoromban hogyan fürdetett anyám. Feltartom a kezem és nekidőlök a falnak.
Az én hibám, azt hittem, büntetlenül lehet fotózni egy szufi vallási vezetőt, ahogyan éppen tanítja a népet Csád keleti részében, Darfúrtól alig hatvan kilométerre.
Hát nem lehet. A helyiek nem szeretik, ha fényképezik a szertartásaikat, a nyomorukat.
Adammal kora délelőtt, olyan kilenc óra körül hagytuk el az ENSZ abéchéi bázisát. Adam papucsot akart venni, én fényképezni akartam az újságnak, amely az országba küldött. Gyalog tettük meg a húszperces utat a piacig, egy-két Darfúr felé tartó fegyveres gyerekekkel megpakolt terepjárón kívül mást nem nagyon láttunk, nem ütköztünk bele ellenőrzési pontba, senki sem kérdezte meg, hogy mit keresünk a környéken. Különösebben nem voltam izgatott: volt ANT (Armeé Nationalle Tchadienne) katonai engedélyem, hogy fényképezzek, s bár ez csak egyetlen hadsereg engedélye volt abból a hatból, ami a keleti régióban megtalálható, reméltem, hogy nem futunk bele a konkurenciába.
Útközben arról beszélgettünk, hogy miért tekint ebben az országban mindenki szentként Kadhafi elnökre és Szaddám Huszeinre, hiszen a nyugati retorika szerint mindketten halálra gyilkolják(ták) a népüket. Amikor kimondtam ezt a mondatot, a nyugati hittérítők angolján nevelkedett Adam Abdelkarim Adam megállt, felsóhajtott, majd annyit mondott: - Tudod, lehet, hogy ezek a vezetők kemény kézzel vezetik az országukat, de legalább nem kell elbúcsúznod a családtól, ha csirkéért mész a piacra. Sosem tudhatod, mikor kezd el egy bedrogozott kiskatona lövöldözni a vásárlókra heccből. Isten hozott a darfúri konfliktusban, barátom.
Minden utcában újabb hadsereg
Adamnak igaza van. Nem beszélhetünk a darfúri konfliktusról úgy, hogy az csupán Szudán belügye lenne. A volt kolóniák térképét egyenes vonalakkal húzták meg a gyarmatosítók, figyelmen kívül hagyva törzseket, közös itató- és termőterületeket, szinte mindent.
Felszabadulása után a volt francia gyarmaton hamarosan kitört a polgárháború, béke helyett csak fegyverszünetekről beszélhetünk, gyakorlatilag egyfolytában harcok zajlanak. Ha az aktuális kormány éppen nem visel hadat valamelyik törzsből szerveződő milíciával szemben, akkor a törzsek gyilkolják egymást földért, vízért, haszonállatokért. A törzseket pedig nem tartják vissza államhatárok: amíg Darfúrban az arabokból verbuvált Dzsándzsivád terrorizálja és irtja a kisebbségben lévő törzseket (zaghawákat, furokat, dajukat), addig Csádban a többségben lévő zaghawák teszik ezt a többi törzzsel. Hűen illusztrálja az ország mentalitását és belpolitikáját az a széles körben elterjedt Zaghawa közmondás, hogy csak az a férfi, aki már ölt férfit. Az erre a gondolatra épülő bölcsességek még a jelenlegi államfő, Idriss Deby Itno rádióbeszédeiből és a kormány nyilatkozataiból is vissza-visszaköszönnek. Legutóbb például a kormány azt szabta a „béke" feltételéül, hogy ugyanakkora emberveszteségeket kell elszenvednie (a szám több tízezerre tehető) a lázadók egységeinek, mint a kormánypártiaknak, csak ezután lehetséges a tárgyalóasztalokhoz ülni. A térségben dolgozó legtöbb humanitárius munkásnak az a véleménye, hogy a Csádban évi rendszerességgel bekövetkező fegyveres konfliktusok fő oka a tudatos visszaélés a törzsi ellentétekkel.
A törzsek pedig természetükből és az immár két generációt is átívelő háborús helyzetből fakadóan potenciális fegyverforgatónak tekintenek bárkit, aki elbírja a Kalasnyikovot. Gyakorlatilag minden falunak saját milíciája van, amely a hadra fogható összes embert jelenti, életkortól függetlenül. Bár az ország technikailag rohamosan modernizálódik, az a gondolkodásmód jellemző minden szervezettebb fegyveres erőre, hogy ha befolyásuk és jelenlétük meggyengül valamelyik térségben, válogatás nélkül soroznak be bárkit, akit a környéken találnak.
Katonai csoportokból pedig több található Csádban, mint az összes humanitárius intézményből együttvéve. Bár a legerősebb két csoport, a kormánypárti zaghawákból verbuvált ANT (Armée Nationale Tchadienne) és a tama törzsből szerveződő FUC (Front Uni pour le Changement) békét kötött, lezárva egy véres polgárháborús időszakot, amely főleg a civileket sújtotta, több lázadó milícia továbbra is harcol az ország keleti felében, nemcsak a kormány, de egymás ellen is.
Ezeknek a milíciáknak közös tulajdonságuk, hogy Szudánban éppúgy megtalálhatóak a bázisukat képező törzsek, így ha súlyosabb vereségeket szenvednek el valamelyik országban, a határ túloldalán egységesíthetik és feltölthetik soraikat. A legtöbb esetben ezeknek a fegyveres csoportoknak nincsen semmilyen politikai elképzelése a jövőt illetően: törzsi háborúban vesznek részt, mely a javak megszerzéséről szól.
Abéché pedig a senki földje. Itt gyakorlatilag minden milícia megtalálható, szinte minden jelentősebb közterületet más hadsereg „véd". A helyi civileknek naponta több ellenőrzési ponton is át kell menniük ahhoz, hogy a napi tennivalóikat elvégezzék. Minden egyes „checkpointnál" mások a törvények: minden attól függ, hogy éppen milyen a hangulata a milícia „tábornokának".
A civilek elbírálásában szerepet játszik, hogy melyik törzshöz tartoznak, milyen ruhát viselnek, hány évesek, férfiak vagy nők-e. Az is döntő szempont lehet, hogy szüksége van-e az adott hadseregnek új katonákra (ez esetben nyolcéves kortól soroznak), illetve bármire, amit képes egy civil „szolgáltatni". A nemi erőszak és a nyilvános agyonlövés napi program.
Az iszlám nem államszervező erő
Különösebb gond nélkül megérkeztünk a gödörhöz, ami vásártér volt a városka közepén. Már jártam itt egyszer, így igencsak meglepődtem, amikor azt láttam, hogy nagyobb tömeg gyűlt össze egy fehér galebajába öltözött férfi körül, aki pallost suhogtatott a kezében. Hangszórókból üvöltött a vallási retorika, a marabunak - így hívják a helyiek az iszlám hittérítőt - minden második szava Allah vagy Mohamed volt. Elkapott a fotózási láz, egyre közelebb mentem, mígnem csak néhány méter választott el a tömegtől. Elkattintottam a gépet. Nem néztem meg, hogyan sikerült az első kép, azonnal folytattam, ekkor már észrevettek, dühtől eltorzult arccal mindenki felém fordult. Így készült a második kép. A harmadikra már nem volt időm, hirtelen körém gyűlt a tömeg, a Marabu felpattant, és a haragtól tajtékozva tépte ki a kezemből a kamerát. A többiek üvöltöztek. Adam próbált védeni, fogta a Marabu kezét, hogy ne vigye el a kamerát, és lehetőleg ne a pallossal, amit a másik kezével felemelt. Heves szóváltás kezdődött, a piacon fellelhető összes törzs képviselője részt kívánt venni a megleckéztetésemben, olyan egyetértésben, melyre szerintem évtizedek óta nem volt példa közöttük.
Kisebb köveket dobtak felém az emberek, Adam kezét fogva folyamatosan hátráltam, már készültem a nyilvános köveztetésre, amikor az őr célba vett. Mindketten feltartottuk a kezünket. Nem volt hová menekülni, tiszta célpontok voltunk, ha futunk, csak okot adunk rá, hogy meghúzza a ravaszt. Egymásra néztünk, Adamnak mozgott a szája. Imádkozott.
Egy pillanatig tartott az egész, a Marabu arabul parancsszavakat adott a tanítványainak, a káoszban egy ismeretlen férfi megragadta a karom, és behúzott egy ház udvarába. Adam valahol kint maradt, annyit kiabált utánam, hogy menjek a férfival, ő majd alkudozik az életünkért. Egy homokos kis udvarra érkeztem, melyből egy ajtó nélküli bejárat vezetett a házba. Megmentőm, akinek még most sem tudom a nevét, felszólított, hogy vegyem le a cipőmet. Ránéztem a harminc körüli férfira, és hevesen csóváltam a fejem. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy az én hazámban szép hagyománya van annak, hogy mielőtt a Dunába lövik a civileket, le kell venniük a cipőjüket, és én cipőben akarok meghalni. Akkor nem jöhetek be az otthonába, mondta, maradjak csak kinn az udvaron. A nyitott kapun át láttam, hogy a Marabu tanítványai már a ház előtt állnak. Levettem a cipőmet.
A lakás egy kétszer kétméteres kis lyuk volt. A földön szőnyegek és párnák, az egyetlen berendezési tárgy egy színes tévé DVD lejátszóval. A tulajdonossal együtt három férfi ült a földön, ócska francia akciófilmet néztek. Amikor beléptem, bekapcsolták az angol feliratot. Mind a hárman muszlimok voltak, elcsigázva a ramadantól, hiszen nem ihattak semmit a negyvenkét fokban este hétig.
Csádban a két hivatalos vallás az iszlám és a kereszténység. A muszlimok vannak többségben. Bár a jelenlegi elnök az állam fundamentumára (az alkotmány mellett) előszeretettel hivatkozik mind a Koránra, mind a Bibliára, egyetlen vallás sem gyökerezik túl mélyen a társadalomban. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek tisztes muszlimok és tisztes keresztények az országban, egyszerűen az a helyzet, hogy a vallás nem épít állami infrastruktúrát, mint a közel-keleti országokban. A saríánál erősebbek a törzsi szokások, az iszlám törvényt akkor tartják meg, ha fegyveres muszlimok megtartatják. A mindennapokban sokkal gyakoribb a szemet szemért, fogat fogért elv.
A nyugati humanitáriusok hónapokon keresztül borzongtak egy megtörtént esettől, ami jól jellemzi, hogyan működik az állam. Fél évvel ezelőtt heves tűzharc bontakozott ki a FUC és az ANT között Gagától nem messze, egy zaghawa falu közelében. Mindkét hadsereg lőtte a civileket is, sok gyermek és nő esett áldozatul, többek között egy sara törzsbe tartozó férfi zaghawa menyasszonya is. A férfi, miután véget ért a lövöldözés, a holttestet a karjába vette, hogy bevigye a faluba, a lány családjának a házába. Amikor megérkezett, és a nő apja látta, hogy a halott lányt egy másik törzsből érkező férfi hozza, gondolkodás nélkül nekiesett tőrrel. Harmincötször szúrt bele. A vőlegény holtan esett össze. Az apa csak pár órával később értesült, hogy valójában mi történt. Amikor megkérdezték, hogy bánja-e, amit tett, annyit felelt: „Ezt követelte tőlem a törvény."
Alkupozíciók
Kezet fogtam a lakásban ücsörgőkkel, hellyel kínáltak. A férfi, aki behívott az utcáról, felém fordult, és azt mondta: „Szerintem most maradj itt egy darabig, mert a Marabu nagyon dühös rád. Ha kimész, most lehet, hogy le is lövet. Várj egy órát, és utána nyugodtan tudtok tárgyalni."
Leültem az egyik párnára, és elővettem a mobiltelefonomat. Már egy hete ott voltam Csádban, így tudtam, hogy kit kell felhívni, ha baj van. Megvolt az ENSZ biztonsági főtanácsadójának mobilszáma, előző este együtt söröztünk a bázison. Tudtam, hogy tudna nekem konvojos mentést szervezni. Jön az ENSZ-konvoj, behajtanak értem, és mielőtt bárki is felocsúdna, már a terepjáróban ülök, amit elég nehéz kézifegyverekkel kilőni. Ha esetleg pedig nem érném el telefonon az ENSZ-t, még felhívhatom Pault az idegenlégióból, akivel két nappal ezelőtt egy kellemes éjszakát töltöttünk egy finoman szólva is kétes helyen. Az idegenlégió pedig nem arról ismert, hogy alkudozni kezdene a helyiekkel, ha ki kell menteni valakit.
Hevesen tárcsázni kezdtem, egyre kevésbé voltam rémült. A mobil azonban nem akart kicsengeni. A telefontársaság franciául adta a tudtomra, hogy nincs elég egység a kártyámon hívást kezdeményezni. Talán egy órát ültem a lakásban, és néztem a francia akciófilmet, vártam, hogy a felhergelt tömegből értem jöjjenek. De az ajtóban csak Adam állt. Kihívott az udvarra.
- Valaki iderendelte a FUC-t. Látni akarnak - súgta. Felvettem a cipőmet, és kimentem az utcára, át a másik udvarba, ahol a Marabu és tanítványai ültek, és néhány FUC-harcos. - Mutasd a papírjaidat! - fordított Adam. Felrémlett előttem, hogy nekem csak ANT-engedélyeim vannak, ami nem biztos, hogy piros pont a FUC-nél. Elővettem a táskámból a papírt, arra gondolva, hogy jelenleg béke van, ráadásul a kormány mindent elkövet, hogy a lázadók csapatait saját egységeibe olvassza.
Az öt FUC-katonából egy tudott olvasni, de mind megnézte a pecsétet a papíron. Három-négy perc egyeztetés kezdődött franciául arról, hogy a Marabu nem számít katonai objektumnak, ergo nem követtem el törvénysértést azzal, hogy lefotóztam. Közben kinéztem az ajtón. A piac közepén két géppuskával felszerelt terepjáró állt tele fegyveresekkel. A kocsik oldalán megtermett banánként lógtak az RPG gránátok. A FUC fog dönteni rólam, ők a legerősebbek jelenleg a térségben.
- Nem történt törvénysértés - állapította meg a tábornok, és közölte, hogy a felek (én és a Marabu) egyezzünk meg békésen. Ezzel felálltak, megfogták a kezem, és visszavezettek a házba, ahol akciófilmet néztem. Otthagytak az udvaron. Viszszamentek a terepjárókhoz, a két autó a katonákkal elhajtott.
Egy ideig tanácstalanul álltam az udvaron, elszívtam egy cigarettát, úgy, hogy ne lássák a böjtölők. Körülbelül öt perc telt el így, mire megérkezett Adam.
- Azt akarják, hogy fizess kétezer dollárt azért, mert megsértetted a Marabut - mondta Adam, majd hozzátette, hogy szerinte próbáljak keményen alkudni, mert ha eddig nem öltek meg, ezután sem fognak. Adamot elkísérte a Marabu egyik tanítványa, aki vitte üzeneteimet a tanítónak. Haragban voltunk, nem beszélhettünk egymással. Megtudtam azt is, hogy a fényképezőgépemet is visszakapom, ha fizetek. Várták a válaszomat.
A cigarettától kissé elszédülve azt mondtam, hogy rendben, kifizetjük a kétezer dollárt, de utána elmondjuk mindenkinek, hogy a Marabu megbüntetett egy európait, aki azért fényképezte le, miközben tanított, hogy megmutassa az igazságot a hitetlen Nyugatnak.
Adam elmosolyodott, amikor fordítani kezdett, tudtam, hogy körülbelül ilyesmit várt tőlem. A Marabu tanítványa átment a másik házba a hírekkel. Vártunk újabb öt percet. Feltűnt a hírnök, és közölte velem, hogy a Marabu megérti haragomat, valójában nem is rám, hanem Adamra haragszik, aki nyilvánosan vitázott vele személyemmel kapcsolatban. Meghívott minket az asztalához, hogy rendezzük ezt a kérdést. Adammal karöltve átmentünk. A Marabu már várt ránk, a földön ült, tanítványai körében. Beléptem, a Marabu mutatta, foglaljak helyet.
- Most azt akarják, hogy fizess kétszáz dollárt, amivel hozzájárulsz a Marabu utazásaihoz, hogy terjessze Mohamed próféta igazságát.
Megráztam a fejem, és azt mondtam, hogy még egy hétig itt vagyok Abéchében, és összesen kétszáz dollárom van. Hosszú alkudozásba kezdtünk, mely jó fél óráig tartott. Végül abban maradtunk, hogy fizetek húsz dollárt. Kezet fogtunk, és odaadtam a pénzt. Visszakaptam a kamerámat, azzal, hogy törölték a képeket, amelyek sértik őket. Később megvizsgáltam, minden rajta volt a memóriakártyán.
Azt hittem, hogy ezzel le is zártuk a dolgot, mehetünk a dolgunkra. Tévedtem. A Marabu közölte, hogy meg kell mutatnom a népnek is, hogy mélyen megbántam tiszteletlen viselkedésemet.
Adam elmagyarázta, hogyan történik ez. Lassan, tagoltan elmondta nekem a Sahadát arabul, kérte, hogy figyeljek, és jegyezzem meg gyorsan, nincs ideje megismételni. A szöveget mikrofonba kell mondanom, utána szabadon elmehetünk. Az ember gyorsan tanul, ha Kalasnyikovval biztatják. Két perc alatt kívülről tudtam arabul, hogy Isten az egyedüli isten, és Mohamed az ő prófétája.
Mindannyian felálltunk és kimentünk az ajtón. A tömeg várta a fejleményeket. A Marabuval középre mentünk, felkonferálta a magánszámomat. Biztos, ami biztos, az egyik tanítványa hátulról rám fogta a géppisztolyt, hallottam, hogy kattan a fegyver, amikor kibiztosítja. A kezembe nyomták a mikrofont. Remegő hangon beszélni kezdtem.
- Ashadu anna illaha ill Allah, wa asadu anna Muhammad raszul Allah.
A tömeg üdvrivalgásban tört ki, Adam pedig kézen fogott, és kivezetett a piacról. Összeölelkezve mentünk. Végre már kiértünk a látótávolságukból. Egész testemben remegtem, Adamra néztem, és kérdeztem, hogy ő nem félt-e. - Rám vigyáz az Isten - válaszolta. Kérdeztem, hogy miért segített nekem, hiszen nem vagyok muszlim, és ő is életveszélyben volt. Pénzt ajánlottam neki. Nem fogadta el. Annyit mondott, őmiatta ne aggódjak, én pedig még lehetek muszlim: - Rám tényleg vigyáz az Isten.
A háború folytatódik
Gyalog mentünk vissza az ENSZ-bázisig, útközben megálltunk imádkozni, mert éppen ideje volt az iftárnak. Arabok sátránál álltunk meg, akik rosszallóan nézték, hogy mit keresek én ott, amikor egy tisztes muszlim imádkozik. Adam rituálisan mosdani kezdett, kértem, mutassa meg, hogyan csinálja. Türelmesen elmagyarázta, kérdezte, akarok-e vele imádkozni. Közben persze szinkronban fordított. Mondtam, hogy igen, de amikor láttam, hogy a szájába is veszi a vizet, ami egy műanyag locsolókancsóban állt egész nap a sátor mellett, rájöttem, ha én ezt a számba veszem, talán még aznap este kiszenvedek a táborban. Adam fordított a sátorban ülő araboknak. Vártam, hogy ott helyben agyonvernek, mert szórakozom a hitükkel. Annyit mondtak: - Nem baj, Mozongu, akkor majd tisztálkodj a saját vizeddel, és úgy imádd az Istent.
*
Ez még 2007-ben történt, 2008-ban a FUC felrúgta a tűzszünetet a kormánnyal, és megostromolta Csád fővárosát, N'Djamenát. A hadjárat első hónapjaiban bevették Abéchét és a keleti régiót, minden külföldi humanitárius munkást időben kimenekítettek a térségből. Adam Abdelkarim Adamot, a derék muszlimot és humanitárius munkást, aki angolt tanított a szudáni menekülteknek, Gozbeda mellett kivégezte valamelyik hadsereg. Az Isten, bárhogy is nevezzék, ölelje át a lelkét.
Jászberényi 1. lev. 04. 12.
Szómagyarázat
Galebaja Hosszú szövet egyberuha; Iftár A ramadant lezáró esti ima. Marabu Tanító szuahéliül;
Mozongu Fehér férfi; Sahada Iszlám hitvallás. „Vallom, hogy Isten egyedül az isten, és Mohamed az ő prófétája." Ezzel deklarálják hitüket, akik belépnek a vallásba; Zaghawa (ejtsd zaghaúva) A legnagyobb törzs Csádban.