Megbékélhet-e gyilkos és áldozat? (Ruanda)
Bozótvágó késekkel végrehajtott népirtás volt a 20. század egyik búcsúüzenete a világnak. 1994 tavaszán Ruandában állami irányítás mellett, hutu önkéntes tömegek lelkes részvételével áprilistól júliusig száz napon át tartott a mészárlás, miközben a nemzetközi közösség szemérmesen elfordította tekintetét. Az áldozatok számát általában nyolcszázezer és egymillió közöttire becsülik. Ideológiai hovatartozástól függően mondanak egyesek alig ötszázezret, mások egymilliónál többet; ez igen csúf és ízetlen szórakozás a számokkal.
Képzeljünk el egy több ezer méter magas hegyek között fekvő, kicsi országot: területe kevesebb mint egyharmada Magyarországénak, lakossága ma 8 millió körül. Az Egyenlítőtől délre fekszik, de a trópusi éghajlatot enyhítik a magas hegyek. Az évente két esős évszak kedvez a mezőgazdaságnak, ebből él tíz családból kilenc. Sok az ember és kevés a föld. A burjánzó, terjeszkedő erdőt a földműveseknek állandóan irtaniuk kell, hogy védjék a földjüket, esetleg növeljék is a területét. A bozótvágó kés - rövid kard méretű, széles pengéjű szerszám - a parasztok mindennapi munkaeszköze. A szabályos téglalap alakban a meredek hegyoldalakon egymás mellett elhelyezkedő parcellák kemény munka árán jól teremnek, maniókát, édeskrumplit, kölest, kukoricát és sok banánt, mert jó a föld, és mert a hutuk híresen tehetséges és szorgalmas földművelők. Általánosságban, ami alól természetesen vannak kivételek, a lakosság igen nagy többségét kitevő hutuk hagyományosan földműveléssel, a tuszik inkább állattenyésztéssel foglalkoznak. A mindössze egy százalék tvá népesség főként az erdőkbe visszahúzódva él.
A szervezett öldökléssel a világ egyik legnagyobb népsűrűségű országában a többségnek sikerült a lakosság tízegynéhány százalékától, tusziktól és mérsékelt hutuktól radikálisan megszabadulnia. De mivel itt a népszaporulat is a világelsők között van, a tíz évvel későbbi népszámlálásnál, 2004-ben a ruandai lakosság már meg is haladta a népirtás előtti létszámot. Hogy milyen hutu-tuszi arányban, az nem tudható, mert a 94 utáni rendszer, a hutukat is az ország irányításába bevonni igyekvő tuszi hatalom a megbékélés politikájának jegyében nem engedi ezeket a megnevezéseket használni. Hutu, tuszi, tvá - ez többé nem hangozhat el nyilvánosság előtt. De hogy mi hangzik el csöndes, őszinte beszélgetésekben, és mi visszhangzik odabenn a fejekben, azt már semmilyen hatalom nem irányíthatja.
Hosszú és érdekes története van annak, hogy ez az Európában többnyire etnikainak tekintett konfliktus hogyan fejlődött ki és jutott el a népirtásig. Itt röviden csak annyit, hogy az évszázadokon át uralkodó tuszi királyokat a térségbe érkező belga gyarmatosítók is támogatták; ezek után érthető, hogy a függetlenség elnyerését követő első szabad választásokon az addig elnyomottan élő, többségi hutuk győztek. Megtartották azt a belgák által bevezetett szokást, hogy kötelező nyilvántartani, a személyi igazolványba beírni, ki hutu, ki tuszi. A népirtás idején ez majd segíteni fogja a hutu gyilkosokat, más megkülönböztető jel ugyanis nincsen: hutuk és tuszik egyaránt a kinyarwanda nyelvet beszélik, ugyanolyanok a hagyományaik, ünnepeik, ugyanaz a vallásuk (keresztény); külső megkülönböztető jeleket is csak tendenciózusan keresve lehet - ha ugyan lehet - köztük találni.
A hutu uralom évtizedei alatt többször voltak pogromok a tuszik ellen, ezeket vizsgálat, büntetés sosem követte. A népirtás gondolata fokozatosan költözött be a hutu fejekbe: ez látszott a „legjobb" megoldásnak, mondhatnánk: végsőnek, hogy a kicsi és szegény ország kevés földjén elférjenek. 1994-ben egy áprilisi napon a ruandai főváros, Kigali repülőtere fölött lelőtték Habyarimana elnök repülőgépét. Máig nem derült fény a tettes(ek) személyére. A hutu elnök utolsó éveiben igyekezett a hatalomba bevonni a mérsékelt hutu irányzatok képviselőit is, miközben a szélsőségesekkel is szövetségben volt. Az elnöki repülőgép lezuhanása a korábban már feltüzelt hutuk tömegei számára jel volt a népirtás megkezdésére. A bozótvágó kések kiélesítve vártak. A nemzetközi békefenntartó erők elmenekültek, mindenki hátat fordított a „ruandai belügyeknek". Nincsen ott kőolaj vagy más kincs, nemzeti értéknek csak az erdei gorillák számítanak.
A ruandai népirtás történelmi hátterének és nemzetközi összefüggéseinek kiváló leírását találhatja az érdeklődő olvasó T. Horváth Attila tanulmányában: https://epa.oszk.hu/00000/00039/00002/thorvath.html
Történetek a ruandai mocsárból
Milyenek voltak a népirtás mindennapjai, mit gondoltak, mit éreztek heteken át a mocsár sarában, papiruszlevelek alatt rejtőzködő tuszik, miközben a halálbrigádok fölemelt bozótkéssel masíroztak a közelükben? Ezzel a folyamatos jelen időnek érzett ábrázolással szembesülünk Jean Hatzfeld francia író három ruandai könyvében, amelyek közül az utolsó, La stratégie des antilopes, novemberben kapta meg az irodalmi Médicis-díjat Párizsban.
A történet úgy kezdődött, hogy Hatzfeld, a Libération munkatársa, aki már számos hadszíntérről, utoljára Szarajevóból tudósított, 1994-ben, nem sokkal a népirtás után Ruandában járva azt tapasztalta, hogy a túlélők nem beszélnek; nem akarják, nem tudják, nem bírják elmondani, amit átéltek. Így volt ez a náci koncentrációs táborok túlélőinél is. Nem lehetett róla beszélni. A tuszi megmenekültek is hallgattak az emlékeikről, bár elismerték, hogy egymás között másról sem beszélnek.
Ezután Hatzfeld rendszeresen viszszajárt Ruandába, ugyanazokra a nyamatai dombokra, találkozni az emberekkel, sörözni az özvegyasszonyok csárdájában, banánbor mellett üldögélni a kibungói kocsmában, be-benézni az ismerős kunyhókba, letelepedni az akácfa alá, beszélgetni, beszéltetni. Először sokan furcsállták, húzódoztak vagy zavarba jöttek, földművelők, pásztorok, kereskedők, tanítók, de lassanként beszélni kezdtek az emlékeikről. Így állt össze egy kötet, Dans le nu de la vie, „A csupasz élet", mondanám, mert így jobban hangzik, de valójában arról van szó, hogy az élet csupaszságában, ahogy az egyik szereplő határozta meg testi-lelki hollétét a népirtás után: hirtelen az élet csupaszságában találtam magam.
Az interjúalanyok kinyarwanda anyanyelvük formuláit viszik át francia beszédükbe, ami csak emeli a szövegek képszerűségét és költőiségét. Mivel mindvégig az élet alapvető kérdéseiről van szó, és ezek között is a legalapvetőbbről: a halálról, ez nemegyszer figyelemre méltó filozófiai megjegyzéseket vált ki a szereplőkből. Érdekes, és talán inkább nyelvi, mint világszemléleti kérdés (bár a kettő igazán nincs messze egymástól), hogy gyakran tesznek meg a mondat alanyának megszemélyesített absztrakt fogalmat, legtöbbször az időt, mintegy az isteni hatalom szerepében: az idő ezt vagy azt tette velünk, az idő háborgatott, vagy békén hagyott, az idő titkolni akart valamit, vagy segített, bátorított, barátságot vagy mulatságot kínált, az idő nem kívánta, hogy Istennel foglalkozzunk, vagy az idő megbüntetett a gonosztetteinkért...
A ruandai lakosok elsöprő többsége keresztény, tuszik, hutuk egyaránt. Nyamatában az öldöklések kezdetén a tuszik közül sok ezren bemenekültek a templomba, nők, férfiak, gyerekek, öregek, mert a templom védelmez. Nem védelmezett. Jöttek a hutuk a bozótvágó késekkel, nehezen dolgoztak a templomban összezsúfolódott sűrű tömegben, de vágtak derekasan. Munkának hívták a tuszik mészárlását. Még vasárnap is „dolgoztak", Istent ezzel is zárójelbe téve. „Istenben nem csalódtam, de a keresztényekben igen", mondja majd az egyik túlélő asszony.
A kötet alcíme: Történetek a ruandai mocsárból. Tizennégy portré. Tíz nő és négy férfi beszél az életéről, és arról, hogyan élte át, élte túl a népirtást. Kiderül a történetekből, hogy gyilkosaik évtizedek óta a szomszédaik voltak, semmi bajuk nem volt egymással, együtt fociztak, együtt iszogattak a kocsmában, vagy segítettek egymásnak a banánföldeken. És mégis, amikor „eljött az idő", a hutuk habozás nélkül lecsaptak a bozótvágó késsel. Ez a rejtély késztette az olvasókat, hogy biztassák Hatzfeldet: próbálja meg a gyilkosokat is szóra bírni. Miféle magyarázat lehetséges arra, hogy korábban józan földművesek reggel nem a földjükre mennek dolgozni, hanem dalolva indulnak a mocsárba, hogy délután négyig bozótkéssel vágják a honfitársaikat, akik semmit sem ártottak nekik?
„A temetők még nincsenek tele"
Magyarázat nincs, ilyenre nem is lehet, de félelmetes mélységek nyílnak meg, amikor a gyilkosok elkezdenek beszélni. A rilimai börtönben Jean Hatzfeld talált olyan embereket, akik - noha a történelmi tapasztalat szerint a népirtó gyilkos vagy hallgat, vagy hazudik - hajlandók voltak beszámolni az emlékeikről. És ha hazudtak is időnként, az előbb-utóbb kiderült a hosszú hónapokon át tartó mindennapos beszélgetések során.
Ez a második ruandai kötet megjelent magyarul, A bozótvágó kések évszaka címmel (Ulpius-ház, 2006). Tíz gyilkos a rilimai börtönben, egy baráti társaság tagjai, már a népirtás előtt is egy bandába tartoztak; valószínűleg a bandába tartozás biztonsága miatt vállalták, hogy beszélnek az európai újságírónak, és azért is, mert a perükön már túl voltak; egy távoli országban majdan megjelenő vallomásaiknak semmilyen befolyása nem lehetett ruandai életük folytatására.
„Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály - hát az nem létezett. Nem volt ez egy bonyodalmas szervezés."
„Gyorsan kelletett csinálni, szabadnapra nem volt jogunk, vasárnapra aztán pláne nem, végeznünk kelletett mielőbb. Minden formaságot megszüntettek. Mindannyiunkat ugyanúgy fogadtak föl, ugyanarra az egyetlen melóra: kinyírni minden csótányt."
A hutuk előszeretettel nevezték már hosszabb ideje tuszi honfitársaikat csótánynak. Más rovarneveket is alkalmaztak rájuk, továbbá kígyót is szívesen mondtak, de azért a csótány volt a leginkább elterjedt, mondhatni közkedvelt szóhasználat. Először a radikálisok között, azután már egyre szélesebb körökben, köszönhetően egy népszerű párt nyílt támogatásának és több szélsőséges médiaszereplőnek.
Az Ezer Domb Rádió jeleskedett leginkább - magánrádió volt, de vezetői állami funkciókat is elláttak - a tuszik elpusztítására tett felhívásokban. Műsorvezetők, sikeres énekesek és humoristák szórakoztatták a népet a „csótányokról" szóló dalokkal vagy megjegyzésekkel, amelyek között egyértelmű felszólítások is elhangzottak: „Helyezzétek készenlétbe a bozótvágó késeket." Amikor elkezdődött a népirtás, a további gyilkolásra biztató beszédek mellé a rádiókban templomi énekeket kezdtek sugározni. „Ezeket kazettáról játszották, prédikáció nélkül, de ez a vallásos zene megnyugtatta azokat, akiknek kételyeik voltak" - mondta később az egyik kétely nélküli gyilkos. Az Ezer Domb Rádió a szólásszabadság nevében tudósított a mészárlások számszerű eredményeiről, mintha sportversenyről lenne szó, figyelmeztetett, hogy „a temetők még nincsenek tele", és további „bozóttisztításra", „rovarirtásra" biztatta hallgatóit. Kódolt beszédnek eléggé nyílt.
A gyilkosok közül többen is említenek olyasmit, hogy már nem látták embernek a tuszit, hiszen mást se hallottak évek óta, mint hogy ezek nem emberek, csak csótányok. Így aztán könnyű volt megölni őket. A csótányt eltapossa az ember. A terjedő propaganda, politikusok, aktivisták és manifesztumok („Hutu kiáltvány", „Hutu tízparancsolat") azt is elhitették a hutu földművesekkel, hogy minden gondjuk megoldódik, ha végérvényesen megszabadulnak a jólétüket akadályozó tusziktól.
Ez a bűnbakképzés is, továbbá a rovarvilágból vett hasonlat koroktól és földrészektől függetlenül visszatérő motívum. Használatos volt, esetenként ma is az, európai tájakon is. Nem teljesen alap nélkül gondoljuk, hogy aki más embercsoportot tendenciózusan rovarnevekkel illet, az potenciális tömeggyilkos.
A megtért bűnös
A népirtást nem sikerült befejezni; ezt néhány gyilkos később ugyancsak bánja. Megérkezett a korábban Ugandában szerveződött tuszi felszabadító hadsereg, és a hutuk, megtorlástól tartva, családostul menekültek Kongóba. Mintegy kétmillióan. Érdekes, hogy ennek nagy nemzetközi visszhangja volt, a televíziók mutatták a hömpölygő tömeget, a menekülők áradata mindig megrendítő; de a háttérmagyarázatok nem világították meg kellőképpen a menekülés valóságos okát. A hutukat sajnáltuk.
Két évvel később, 1996-ban a ruandai hadsereg betört Kongóba, hazakényszerítette a menekülteket. A gyilkosok közül sokan börtönbe kerültek, de korántsem mind: az igazságszolgáltatás intézményeinek nem volt elegendő kapacitásuk, hogy minden bűnöst perbe fogjanak. Eltelt hét év, a munkás férfikezek is hiányoztak a földekről, és hiányzott valamiféle országos megbékélés is: megpróbálni lezárni ezt a lezárhatatlan történetet, normálisnak mondható életet folytatni az országban. 2003-ban a kormány általános amnesztiát hirdetett, majdnem mindenkit kiengedtek a börtönökből; egy három hónapos, kötelező átnevelő tábor elvégzése után hazamehettek. A halálraítéltek, a népirtás vezetői és kitervelői börtönben maradtak, de az ítéleteket nem hajtották végre.
Hatzfeld tovább folytatta sétáit és látogatásait ugyanazokon a nyamatai dombokon, ahol, akkor már tíz éve, hat tusziból ötöt megöltek. Az újabb találkozásokból és beszélgetésekből született a harmadik könyv, Az antilopok stratégiája, amelyben visszatérnek az első két kötet szereplői, túlélők és gyilkosok, és újabbakkal is találkozunk. Arról a kényszerű és elkerülhetetlen kísérletről van szó, hogy miként lehet egymás szomszédságában élni az életben maradottaknak és szeretteik gyilkosainak. Milyenek a hétköznapok a népirtás utáni megbékélés merőben új helyzetében.
Kiemelek egy példát, az egyetlen férfit a rilimai börtönben megismert tíz közül, aki őszintén megbánta, amit tett, megtért, és volt gyilkostársait is megbánásra buzdította. Idézzük föl, milyen volt Léopord első gyilkossága. Akkor már mindenfelé öltek az emberek, ő is fogta a bozótkését, és elindult otthonról.
„A piactéren szembekerültem egy férfival, aki felém futott. Lefelé jött, a Kayumbáról, lihegve és rettegve, csak a menekülés útját nézte maga előtt, engemet nem látott. Én ballagtam fölfelé. Ahogy elmentem mellette, odacsaptam neki a bozótvágó késsel, a nyakára, ahol az a sérülékeny ér van. Ez csak úgy magától jött, nem is gondoltam semmire. Könnyű volt elintézni, mivelhogy a férfi egyáltalán nem állt ellen. Nem is próbált védekezni, összecsuklott, kiáltás, nyögés nélkül. Semmit sem éreztem; otthagytam. Körülnéztem: minden irányban folyt az ölés, én is folytattam, egész nap hajkurásztam a menekülőket.
Izzasztó volt és unaloműző, olyan, mint egy váratlan kikapcsolódás. Nem is számoltam őket... Úgy éreztem, nincs jelentőségük; még csak észre sem vettem magamban gyilkolás közben azt a kis valamit, ami egy idő múlva gyilkossá változtatott."
Azután a kongói menekülttáborban egy váratlan pillanatban megvilágosodás érte. Lehajította a vállán cipelt liszteszsákot, mindenki félresöpörve az útjából rohant a helyi kis templom felé, térdre vetette magát, imádkozott, énekelte a szent énekeket, de nem tudta elüldözni a fejéből a mocsár, a bozótkés, a kifröccsenő vér rémképeit. Elkezdte nyilvánosan vádolni magát, és bűnhődést jósolt mindenkinek. Minthogy az elkövetett bűnök közismertek voltak, és a táborban amúgy is nyüzsögtek a kissé tébolyodott prédikátorok, hagyták, hadd vádolja magát.
1996 novemberében a tuszi Hazafias Front csapatai rajtaütésszerűen körülvették a tábort, ágyúval támadtak, egyetlen menekülési utat hagytak szabadon: azt, amelyik visszavezetett Ruandába.
A kihallgatásokon Léopord, társaival ellentétben, nem mentegeti magát, nem tagad, hanem megvilágosodása hatására azonnal vall, pontosan elmond mindent, előkészületeket, neveket, helyszíneket. „Egy kongói táborban éreztem először, hogy emésztődik a szívem. Imádkoztam, remélve, hogy könnyítek a lelkemen, de nem sikerült. A szégyen szívósan várt rám mindig ott, ahol kijöttem az imádkozásból..." Ezentúl mindenütt mindenkinek az elkövetett bűnökről beszél. Őszintén feltárt vallomására és megbánására tekintettel az igazságszolgáltatás csak hét év elzárásra ítéli; tettei alapján halálbüntetést is kaphatott volna, ha nem mutat együttműködést és nyílt, mondhatni bőbeszédű megbánást.
Egy ízben elkísérik a börtönből egy falujához közeli gaçaça elé, ahol tanúskodnia kéne valakinek az ügyében. Gaçaça a neve a hagyományos népi bíráskodási formának, amelyet azért elevenítettek föl, hogy enyhítsenek a bíróságok túlterheltségén. Egy nagy fa árnyékában öszszegyűlnek a falu vénei és a nép, tanúkat hívnak, de ügyvéd, ügyész nincs, a közönségből bárki kérdezhet a vád vagy a védelem nevében. Nagy tömeg várja Léopord-t, aki megérkezik rózsaszín rabruhájában, föllép az emelvényre, de legelső szavait máris kiáltások zavarják meg, sértések és vádak repülnek a fejéhez, a tuszik a bűneiért, a hutuk az általuk árulásnak tekintett vallomásaiért gyűlölik. Léopord nem érti.
Rabtársai fenyegetik, de nem hallgat el. Egy társa segítségével, aki nála jobban tud írni, lejegyzi egy iskolásfüzetbe az áldozatai nevét, a különítményes expedíciók helyét és idejét, a többi gyilkos tetteit, minden általa ismert adatot.
Szabadulása után visszatér a dombjára, felesége elhagyta, nekilát irtani a bozótot elhanyagolt földjén, emellett favágó és szénégető munkákat vállal, este a kocsmában iszogat. Egy községi képviselő, aki gyerekkora óta ismeri, így jellemzi: „Nem érezte az erejét, mindent elvégzett hátsó gondolatok nélkül. Ha azt kérték tőle, hogy szántson, vagy énekeljen, ott volt az első sorban, ha azt kérték, öljön, akkor is ott volt az első sorban, és ugyanígy a vallomásoknál; leleplezni, inni, faszenet égetni - mindig a legszorgalmasabbnak és legodaadóbbnak mutatkozott."
Összeáll egy Bazizane nevű tvá szomszédasszonnyal, aki szívesen látogatja a nyamatai kocsmákat. Nagy életet élnek, nappal gőzerővel dolgoznak, este ugyanígy isznak, éjjel szenvedélyesen verekednek. Közben Léopord továbbra is ostorozza magát és társait az elkövetett bűnök miatt, nem mindig tiszta szándékkal. „Ha be volt rúgva, és valami megbotránkoztatta, megfenyegetett valakit a kocsmában, hogy bevádolja, ha nem fizet neki egy üveg Mutzig sört; az volt a legdrágább" - meséli Mélanie, hozzátéve, hogy ugyanakkor Léopord sosem vádolt hamisan, és sosem túlzott.
Volt gyilkostársai nyugtalankodnak, közeledik a gaçaça ideje a községben, tartanak Léopord szokás szerint őszinte, feltáró vallomásától. Léopord pedig attól tart, hogy megölik; néhányan ugyanis konkrétan meg is fenyegették.
Egy szeptemberi estén, 2004-ben, Léopord hazafelé megy, egy szomszéd megszólítja, és egy üveg Primus sört nyújt át neki. Bazizane, az asszony rákiált, hogy menjen már enni, az udvarukból részeg veszekedés hangjai hallatszanak. Bazizane káromkodva fut a bátyja háza felé, Léopord utána. Két lövés hallatszik, Léopord összeesik. Egyik golyó a halántékát, másik a szívét éri, az esti sötétben ezt profi munkának lehet nevezni.
Léopord anyja a helyszínre fut, Bazizane-t vádolja, és meg akarja szerezni azt a bizonyos iskolai irkát, de a községi képviselő gyorsabb volt, már eltette. Bazizane-t letartóztatják, de fél év múlva kiengedik, nem hihető, hogy ő lenne a bűnös. Azokat is kiengedik, bizonyíték hiányában, akik korábban nyíltan fenyegették Léopord-t. A gyilkosság rejtély marad. „Mindazonáltal - mondja a községi képviselő - a tuszik vágtak szomorú képet Léopord halálhírére, mert sok új adalékot vártak Léopord-tól a gaçaça alkalmából. Mindig újabb titkokat lesnek. És éppen a hutuk voltak azok, akik dalra fakadtak, nagy mulatságokat csaptak, nyársonsülttel és sok üveg Primusszal ünnepeltek a hírre több kocsmában is."
Egyik társa, Pancrace, akivel egy bandában járt naponta gyilkolni a mocsárba, így jellemzi: „Léopord kiemelkedő volt az öldöklésben. Kiemelkedő akart lenni a megszólásban és följelentésben. Minden, amit mondott, igaz, tökéletesen elmondta, minden részlet pontosan a helyén volt. De ki bírja azt elviselni? Az igazságnak túlságosan is megfelelő szavak sátáninak bizonyulhatnak. A nemzeti megbékélés új helyzetében túlzottakká váltak."
Az eltitkolt identitás
Az antilopok stratégiája szereplői nemcsak az amnesztia utáni időkről beszélnek, arról, hogyan lehet élni a megbékélés politikájának jegyében. Előkerül egy új történet a népirtás idejéből: azoké, akik nem a mocsárba menekültek a gyilkosok elől, hanem föl a Kayumba-domb tetején lévő erdőbe, ahol elrejtőzni nem tudtak, egész nap futniuk kellett a kurjongató vadászként őket üldöző hutuk elől.
Ebből a megpróbáltatásból alig néhányan maradtak életben, és az erdei „vadászok" nem helyiek, hanem távolabbi vidékekről érkezett hutuk voltak, ezért nem került előtérbe a történetük korábban, amikor a mocsár túlélőiről és a helybéli gyilkosokról volt szó. De legutóbbi látogatása során Hatzfeld megismerkedett Eugénie-vel és Médiatrice-szal, a Kayumbai-erdő két túlélőjével; rajtuk kívül több nő nem is jött le élve az erdőből.
Eugénie történetét alább teljes terjedelmében közöljük. A fejezetben gyakran idézett Innocent „tanulója, majd tanítója volt a helyi iskolának - írja róla korábbi könyvében Hatzfeld -, hellyel-közzel piaci írnok, határtalanul odaadó ember, több egyesület szervezője, kedvelt és tréfálkozó törzsvendége számos kocsmának, leginkább Kibungóban, ahol az ő családi telke is található. Számomra nélkülözhetetlen közvetítő, ideális munkatárs és nagyszerű tolmács, amikor arra van szükség."
A másik fiatal nő, Médiatrice, másfél hétig bírta az erdei versenyfutást az életbenmaradásért, lement a hegyről, és nyolc év hihetetlen bolyongás után került haza.
Tizenegy éves volt, amikor elkezdődött az öldöklés. Apja a gyerekekkel - hatan voltak testvérek - a templomba menekült, de Médiatrice egyik nővérével elkeveredett a menekülő tömegben. Elkezdtek futni, másokkal együtt, Kayumba felé. „Ma ezek a napok a Kayumbán éveknél is többet számítanak, ha ugyan nem egy örökkévalóságot." Médiatrice lemaradt a csoportjától, „elveszett kislány voltam, elhatároztam, lemegyek Nyamatába, még ha le is vágnak engem is, mint a többieket, látni akartam még egyszer a mamát vagy a papát."
Nyamatában egy hutu asszony védelmébe vette, mindenkinek azt mondta, a kislány hutu. Amikor a tuszi felszabadító sereg közeledtére a hutuk menekülni kezdtek, azt tanácsolta neki, fusson ő is a hutukkal, nehogy a gyilkosok utolsó dühükben még levágják.
A kislány követte a hutu menekülőket Kongóba. Egy nap volt elemista iskolatársak fölismerték, de a híres hutu gyilkos, akihez odavitték, hogy vágja le, csak nevetett, és pénzt adott neki banánra. Egy családhoz került dolgozni; a kongói nők szívesen alkalmaztak menekült árva kislányokat házi munkára. Rendesek voltak vele, a család gyerekeivel együtt evett.
1996-ban a tuszi hadsereg betört Kongóba, hogy visszaterelje az oda menekült hutukat Ruandába. A menekülttáborban irtózatos vérengzés, holttestek között futott, ki merre látott. A kislány egy ismerős asszonyt követett, aki másokkal együtt a trópusi erdő felé igyekezett; nem tudtak arról, hogy közben a hutuk nagy többségét épségben vitték vissza Ruandába.
A kis csoport egy teljes éven át bolyongott az őserdőben. „Hiénák ették a meghalt szerencsétlenek tetemét, rikácsoltak a madarak, sok volt a hosszú, tarkabarka kígyó. Csimpánzok, makákók, éjjel-nappal üvöltő majmok. De rájöttünk, hogy az erdő állatai nem agresszívak." Miután kikeveredtek az őserdőből, egy kis menekülttáborban kötöttek ki, ahonnan egy újabb év után kirakták őket; tovább vándoroltak. Mentek cél nélkül, csak hogy menjenek, hogy meg ne álljanak. Mindenhonnan veszély lesett rájuk. Éjjel szellemeket láttak, kísértetek sikolyait hallották.
„...soha nem említettem a kisgyerekkoromat, soha nem ejtettem ki a szót: »tuszi«, mert ha a család, amelyik befogadott, megsejtette volna, levágott volna. Két halál közül a kisebbiket kellett választanom, és az volt a kisebbik, hogy hutuként létezzek a hutukkal."
Médiatrice nyolc év eltelte után hallott arról, hogy Ruandában nyugalom van. Hazatérését a Vöröskereszt is segítette. Nyamatában kopogtatott hajdani házukon, egy ismeretlen nyitott ajtót, mondta, hogy már egy másik nő is reklamálta a házat.
Akkor sírt először, amikor egy nagybácsinál elkezdték sorolni mindazoknak a nevét - hosszú volt a lista -, akiket megöltek a családból. Bűnösnek érezte magát, hogy ilyen sokáig a hutukkal menekült, nem merte elmondani, nehogy gyanakodva nézzenek rá.
Egy rokon befogadta a házába Nyamatában, és ő folytatta a három elemi után félbemaradt iskoláit. A gyerekek csúfolták túlkorossága miatt, de több felnőtt segítette, végül sikeresen befejezte a középiskolát, tovább akart tanulni egyetemen.
„Nyolc éven át úgy éltem, hogy egy szót sem szólhattam tuszi származásomról, egy szót sem a családomról, gyerekkoromról, legmélyebb gondolataimról, semmit sem önmagamról. Egyedül voltam, mindig egyedül, sosem mertem sírni a magányosságtól, sosem volt alkalmam a nevén szólítani valakit, akit szeretek. Voltak napok, amikor annyira egyedül éreztem magam, hogy megpróbáltam beszélni magamhoz. Behúzódtam egy sarokba, vékony hangon megszólítottam magamat, kedvességből. Kerestem az első szót, de nem volt mit mondanom magamnak.
Tizenegy éves voltam, amikor elmenekültem Nyamatából, tizenkilenc, amikor visszajöttem. A gyermekkor elhagyott, az ifjúkor nem akart belőlem. Elvesztettem a mamát, a papát, a testvéreket. Az iskolai dalok kikerültek engem, ki a játékok, az udvarlások, a szép ruhák, az ifjúsági ünnepek. A memóriám egyetlen emlékképet sem ereszt. Egy első életet, amire ígéretet kaptam, elveszítettem. De nyugodtnak érzem magam és életerősnek. Bátorítást érzek, hogy megragadjak egy második életet; hiszek az ígéretekben. Ha pedig valamilyen szerencsés esély kínálkozik, az biztos, hogy nem fogok neki hátat fordítani. Isten mégiscsak őrködik, a súly enyhül, a jószerencse betoppanhat. A boldogság: vidámságban élni békés családi körben."
És most lássuk Eugénie történetét!
Lángh Júlia
Jean Hatzfeld
Két fejezet a könyvből
Rekord az erdőben
A nyamatai tér mögött, lerobbant kocsmák sora között meredek utcácskák kapaszkodnak fölfelé a Kayumba negyedbe, a helység fölé magasodó, azonos nevű dombra. Iskolaigazgatók, bírók, tisztviselők építtették a házukat ide, ahol könnyű szél simogat, távol a lenti, fullasztó zártságtól.
Félúton a lejtőn, túl az utolsó lakóházakon, ösvénnyé szűkülnek az utcácskák, és egy erdőbe vezetnek, föl a domb tetejéig. Itt vitte véghez az öldöklések évszakában Eugénie Kayierere a legkáprázatosabb atlétikai teljesítményt, amiről egy hajdani sportújságíró valaha is hallhatott. Olyan hőstettet, amelynek a valóra váltását nehezebb elképzelni, mint a levegőben vagy vízen véghezvitt, értelmetlen extrém sportokét.
Nem Eugénie volt az egyetlen, akinek sikerült ez a teljesítmény, hiszen huszadmagával jutott ki élve az erdőből. Csakhogy Médiatrice-t kivéve (azt a tizenegy éves, elkeseredett kislányt, aki tizenkét nap után lejött az erdőből, és belevegyült a nyamatai hutu lakosságba) a többiek erős legények voltak, harminc év körüliek, erejük teljében, mezei munkáktól, sőt sportedzésektől izmosak.
Eugénie viszont kisgyerekkora óta nem futott, mindaddig, amíg meg nem kezdte hat héten át tartó őrült vágtáit: sprint, maraton, akadályfutás. Erről ma így beszél: „Azt vettük észre, hogy olyan valószínűtlen dolgokat viszünk véghez, amiket meg sem tudnánk értetni honfitársainkkal. Sőt saját magunkkal sem: egy fatönkbe fölbukva háromszoros bukfenc után fölpattanni és tovább vágtázni cikcakkban, hogy legalább még egy utolsó pillanatra elkerüljük a hátunkban hadonászó bozótvágó kés suhintását."
Kayumba ritkás erdő, tüskés cserjékkel és csenevész eukaliptuszokkal, amelyeknek a gyökerei egymásba gabalyodva kúsznak a földön, annyira nehéz a vörös színű, kavicsos talajba hatolniuk. Napközben csak a pásztorok járnak arra (s ők is inkább az árnyékért hajtják erre állataikat, nem az emészthetetlen legelnivalóért), és magasan a fejük fölött, a végtelen körökben vitorlázó sasok.
A csúcsról az egyik oldalon Nyamata napfényben csillogó hullámlemez háztetőire látni, aprócska tetőkre szerteszét a nadrágszíjparcellák között, s aztán hosszabbakra az utak mentén; mögöttük Maranyundo sárgálló lapályát fogják közre a hegygerincek. A másik oldalon kirajzolódnak a szántóföldek, a mocsár kezdetei, és látni az előhegyeket, N'tarama, Kibungo és Kanzenze dombjait. Eugénie innen menekült (Innocent Nyamata felől ment föl).
Történetük, amely nélkülözhetetlen ennek a könyvnek a megértéséhez, mindkettejük számára az öldöklések első napján kezdődik. Eugénie Kanzenzében van, de elhagyja az otthonát, hogy eljusson az erdőbe, tizenöt kilométer távolságra. „Amikor megláttuk az első égő lakóházakat, a férjemmel elmenekültünk otthonról, de elvesztettük egymást a pánikban. Én követtem a szomszédokat. A bozótosban bekerített minket az interahamwe,1 négy napon át lapultunk, még a kisdolgunkat is ott végeztük, míg végül tovább tudtunk menni. Én Vestine barátnőm nyomába szegődtem. Másnap nagyon korán fölértünk az erdőben a hegytetőre. Jó hatezren kötöttek ki ott."
Innocent Rwililiza, a nyamatai Gatare negyedben, a háza mellett:
„Amikor a polgármester kiüldözött minket a járásból, a feleségem a templomba menekült. Én elrejtőztem a házunk mögött. Másnap a katonák lezárták a templom felé vezető összes utat, láttam, hogy nagy tömeg megy föl Kayumba felé, én is arra vettem az irányt, nyolc óra körül értem föl. Mintegy hatezer ember várakozott ott.
Kiáltásokat és puskalövéseket hallottunk Nyamata felől. Azt hittük, hogy csak a listára vett embereknek kell meghalniuk, a gazdagoknak és rangosaknak; hogy két vagy három napig tart, amíg a kiszemelt magasrangúakat és családjukat levágják, és aztán visszamehetünk. De három nap után megérkeztek ide az első különítmények."
Eugénie:
„A fiatalok jöttek elöl, mögöttük a többiek. Jöttek hátulról, vagyis Kanzenzéból, jöttek Murama, a szomszéd hegy felől és persze Nyamatából; minden oldalról támadtak. Elkezdtünk futni az erdőben. Ez egész nap tartott, és másnap újra kezdődött, és tartott öt héten át."
Innocent:
„Reggel kilenc óra körül érkeztek. Vadásztak tizenegyig. Akkor egy kis pihenő. Délután visszajöttek. Tizenöt óra tájban csatlakoztak hozzájuk a hitványabb erők: azért jöttek, hogy végezzenek a sebesültekkel. Mire tizenhat óra lett, az, akit még nem öltek meg, reménykedhetett, hogy aznap már életben marad. Tizenhét órakor ebben már biztosak lehettünk. Életben maradtunk egész éjszakára. A műszak végét onnan állapítottuk meg, hogy a gyilkosok már vitték a fejükön a fosztogatott zsákmányt, és egymással civakodva vagy évődve lökdösték maguk előtt a mekegő kecskéket. Néha egy-egy csapat a mocsárból jövet útban hazafelé Kayumbán vágott át, és túlórázott kicsit. Ez nekünk is egy túlórát jelentett, futást és további holtakat. Napi hat órát futottunk. Voltak vészes és kevésbé vészes napok, de soha, soha egyetlen nap sem telt el támadás nélkül."
Eugénie:
„Este ittunk. Az esős évszakban jártunk, a hullámlemez tetők még fönn voltak a házak tetején, így könnyebb volt, csak le kellett róluk csurgatni a vizet. Miután a fosztogatók elvitték a hullámlemezeket, a fák leveleit nyalogattuk; a bátrak elmentek vízért az ártérre, Nyarabongo mellett; és elkezdtük kaparni a földet lenn az elhagyott szántókon maniókáért, édes krumpliért. Az erősebbek vittek élelmet a gyengébbeknek. Az estét leltárral kezdtük: kiket öltek meg, hogyan bántak el velük, miként kerültük ki a támadást. Lényegében csak a halálról beszéltünk, a gyilkosokról és azokról, akik aznap eltávoztak közülünk. Halkan beszélgettünk, amíg az álom meg nem lepett bennünket.
Még hajnal előtt kijöttünk a sarjerdőből. Akik tudták végezni a szükségletüket, elvonultak, és fölkapaszkodtunk az erdőben vissza a hegycsúcsra, a többi menekülőhöz. Néhány fiatal fölmászott megfigyelőnek a fákra. A hutuk két hosszú sort alkottak, ezer és kétezer között volt a gyilkosok létszáma; megfontoltan lépkedtek fölfelé, nem beszéltek. Amint a hegyoldalba értek, dalolni kezdtek, hogy megrettentsenek minket, és ez nagyon hatásosnak bizonyult. Akik a legjobban féltek, elsőnek nekiiramodtak, a gyilkosok azonnal űzőbe vették őket. Szétfutottunk. Kis csapatokban futottunk, aszerint, hogy ki volt ismerős, kinek volt hasonló kurázsija, kivel töltöttük az éjszakát. Ők pedig futottak a nyomunkban, és levágták, akit utolértek.
Eleinte jó szórakozás volt ez a gyilkosoknak, mert könnyűszerrel öldököltek. Az első áldozatok az anyák voltak a csecsemőjükkel, és az öregek, azután a nők és a szaladni tudó kisgyerekek. A szoptatós mamák a kisdedükkel két-három napnál tovább nem maradtak életben.
Hatezren kezdtük, és húszan végeztük.
Persze nem mindenkit a Kayumbán öltek meg, volt, akit tőrbe csaltak, amikor megpróbálta elérni a folyót, vagy a határt Burundi felé.
Barátságokat kötöttünk az esti fedezékünkben. Kisebb gyülekezetekben aludtunk, de azért volt némi intimitás. És reggeltől baráti csoportokban futottunk. Nagyon jól ismertük egymást. Ha egyedül futottunk volna, gyorsan elkapnak, egyedül az ember nagyon sebezhető zsákmány. A csapatban tanácsokat adtunk egymásnak, megtévesztettük az üldözőket. Voltak köztünk, akik jól ismerték a terepet, volt, aki mindig bátorított, másvalaki fortélyokat tudott, egyik nap egyikünk ügyeskedett legelöl, másnap valaki más. Olyan bandához kellett csatlakozni, amelyik tartotta az emberben a lelket. Azok a fiúk váltak igazán megbecsült csapatvezetővé, akik korábban pásztorok vagy útonállók voltak.
És amikor a gyilkosok már majdnem beértek minket, szerteszét szóródtunk minden irányba, hogy növeljük az esélyünket; lényegében az antilopok stratégiáját alkalmaztuk."
Innocent:
„Én egy hatfős csapatban voltam. Véletlenül csatlakoztam hozzájuk az első napon. Egyedül mentem föl Kayumba felé, amikor rám támadtak a gyilkosok, futottam előlük, a végén kikötöttem ennél a csoportnál, jól fogadtak. Harminc év körüli férfiak voltak: egy lelkész, kedves ember, nagyon jól ismerte a helyszínt; egy sofőr, nagyon bátor fiú; egy erős testalkatú földműves; egy fiú, aki katona volt Ugandában. Mindig együtt futottunk, ugyanabba az irányba, lestük egymást, szétszéledtünk, hívtuk egymást, újra összejöttünk.
Ragaszkodtam hozzájuk, mert nagyon gyorsan futottak, és jól ismerték a lejtőket, ösvényeket, rejtekhelyeket: itt egy sűrű erdőrész, elhagyott házak mögött, amott egy árok... A volt katona ismerte a háborús technikákat. Elrejtőzve mozdulatlanná dermedni, nem belemenni vakon egy csapdába, kerülni a fedetlen területeket, rájönni a leshelyekre. Neki köszönhető, hogy hatan kezdtük és mind a hatan a húsz túlélő közt vagyunk.
Mára a hatfős csapat szétszéledt, a barátság is oda. Nem találkozunk, soha nem mentünk föl együtt újra a Kayumbára, egyszer sem lépkedtünk egymás mellett a fák között, hogy újra lássuk, hol, merre futottunk, hogy elmeséljünk egy-egy pillanatot, vagy csak némán nézelődjünk. Soha nem ettünk együtt nyársonsültet a kocsmában, nem idéztük fel jó és rossz emlékeinket. Szívesebben kötődünk azokhoz az emberekhez, akik nem voltak a csapatban, a mocsár túlélőihez vagy más megmenekültekhez. Hogy miért, azt nem tudom.
A csapat tagjaival éppen csak elkerüljük egymást. Ha szembejön a lelkész a kocsijával, dudál, barátságosan odaintegetünk egymásnak, és megy tovább az útján. Mindannyian folytatjuk a saját életünket. Ez kicsit szégyenletes, nincs rá semmilyen magyarázatom. Egy kicsit álcázzuk magunkat, azt hiszem, bizonyítani akarjuk egymásnak, hogy meggyógyultunk."
Eugénie:
„Gyorsabban kellett szökkenni, mint a gyilkosok. Üldözött egy különítmény, néhány kilométerrel odább egy másik különítmény remélte, hogy a csapdájába esel, gyorsan kellett kanyarodnod, visszafordulnod, köröket leírnod, és soha nem lassítanod.
A gyorsaság létfontosságú volt, a lelkierő nemkülönben. Aki reggel lendület nélkül iramodott neki, elvesztette a meccset. Nem mindenki tudott ugyanúgy sprintelni, kitérni, ugrani. Fiatalokhoz kellett csatlakozni, ők tartották a lelket az emberben. Aki elveszítette a reményt, azon látszott, hogy még aznap vagy másnap meg fog halni. De a legfontosabb mégsem a lábak meg a szufla ereje volt, még csak nem is a lelkierő, hanem bizony a szerencse. Lehettél a leggyorsabb és a legravaszabb, különleges lelkierővel megáldva, és mégis levágnak a bozótkéssel, rögtön a nap legelső rohama során. Sok fiú elesett, mert nem volt szerencséjük, pedig erősebbek voltak, mint én.
Egy nap belebotlottam egy csapat gyilkosba, éppen csirkét ettek, az asszonyaik sütötték nekik a tűzön, hogy erősítsék őket. Meg még azért is kísérték el az urukat, hogy cirkot szedjenek, és elkapják az elkódorgó baromfit. A férfiak megragadták a bozótvágó késüket. Egy öregasszony átkokat szórt rám, egy férfi a nyakamhoz emelte a bozótvágóját, egy mama, hátul, teli torokból fölsírt. A férfi hirtelen feléje fordult, ráförmedt, én ezt kihasználva elmenekültem. A sírás mentett meg. Sírás, mi miatt? Nem tudom. Egy másik napon egy szomszéd szorított sarokba, régóta ismertük egymást. Rám villant a tekintete, az első csapást elvétette, elfutottam.
Mezítláb futottam a bozótban, a lábam tele lett tüskékkel. A mérges tüskéktől földagadt a lábszáram. Ha elzsibbadt, az is megesett, hogy nem volt hajlandó mozogni, össze kellett hát kucorodnom egy cserje alatt, és mozdulatlanul várnom a gyógyulást, egy nap, néha két nap a lombok alatt, közben egyetlen csepp vízhez se jutva. És reménykedve, hogy nem vernek ki a vackomból."
Innocent:
„Egy nap egy anya mellett álltam meg, hogy kifújjam magam. Egy sziklának támaszkodtunk, a gyilkosok hátulról észrevettek minket, én nekiiramodtam, egy fiú gyorsabban nyargalt utánam, mint a többiek, nagyon erős volt. Hallottam, ahogy zihál mögöttem, de hirtelen megbotlottam és belezuhantam egy cserjésbe, ami kissé lejjebb feküdt a lejtőn. A fiú nem látott meg az ágak alatt, káromkodott, türelmét vesztve másfelé folytatta a vadászatot. Egy másik napon belefutottam a gyilkosokba, amikor éppen kiléptek a kukoricásból. Olyan hirtelen történt, és közel voltak, hogy na, gondoltam, most mindennek vége. Mit csináljak, letettem a földre két ötszáz frankos bankjegyet, amit még otthonról hoztam, és elfutottam. A gyilkosok nem jöttek utánam. Pedig nyugodtan elkaphattak volna a bankjegyekkel együtt engem is. A lelkierőt föl lehet mérni, a gyorsaságot és az erdő ismeretét is, de a szerencsét, azt lehetetlen kiszámítani."
Eugénie:
„Pagne2 volt rajtam és póló. Reggel föl kellett gyűrnöm a pagne-t és a hasam köré csavarnom, hogy szabadon legyen a lábam, hogy erősítsem a derekamat, és azért is, mert így az ember kevésbé érzi az éhséget. Egyáltalán nem szégyelltem magam. Pontosan tudtam, hogy nem akárki láthat így meg, és hogy a megszólás már nem jut el a fülekhez. Már a halottak között éreztük magunkat, alig voltunk emberszerűek, vagyis tudtuk, hogy úgyis mindannyian meg fogunk halni, mielőtt szemrehányás vagy gúnyolódás érhetne. Egyébként, ha volt egy kis pihenőidőnk, férfiak, nők levetkőztünk, és nekiláttunk leszedegetni egymásról a tetveket. Zabáltak minket a tetvek, viszkettek a hegek, állati életet éltünk, és nem szégyelltük.
Azelőtt lusta voltam a futáshoz, földet műveltem. A vidéki élet soha nem adott alkalmat rá, hogy fussak. Egy ruandai nőnek nem illik futnia, azt bizony rossz szemmel nézheti a férfi. A Kayumbán azonban fiatal férfiakkal futottam együtt, és sosem hagytak le. Vadászat volt, cikcakkban futottunk a cserjésben, átugrottuk a hullákat. A szerencsések jó irányba kerültek, a balszerencsések, akik figyelmetlenek voltak vagy lelassultak, csapdába estek, és levágták őket. Lényegében trükköztünk, hogy megússzuk, átvészeljük a napot. Senki nem kért kegyelmet, mert senki nem állt meg beszélgetni.
Egy nap kilenctől tizenöt óráig futottam, egy különítmény Rukiri felé űzött minket, ott cikáztunk minden irányba, kanyarodtunk, piruetteztünk, fölfelé és lefelé futottunk, pillanatra sem állhattunk meg, hogy kifújjuk egy kicsit magunkat. Tudtuk, hogy a halál felé futunk, de azért szerettünk volna a lehető legtovább cikázni az életben. Lesből akartak csapdába ejteni, átsurrantunk közöttük, és visszafordultunk Kayumba felé. Teljesen el voltunk csigázva, egy cirokföldön lerogytunk, arccal a földnek. Szerencsére az üldözők sem kaptak már levegőt, egy kicsit hamarább leálltak, észre se vettük. Aznap százan voltunk, amikor a vadászat kezdődött, a végére harmincan maradtunk, a többieket levágták. A népirtás után nem jutott eszembe, hogy Kigaliba menjek versenyezni, de ma azt hiszem, hogy megnyertem volna minden létező érmet, még messzebb, Nairobiban vagy Amerikában is.
Éjszaka Nyamata csillogott. Az interahamwe emberei kisteherautókon cirkáltak, zászlókkal és bozótkésekkel hadonásztak, mintha focibajnokságot nyertek volna. Eljutott hozzánk a dalolásuk, hallhattuk a szlogenjeiket, és hallottuk a muzsikát is. Füstoszlopok szálltak föl az udvarokból. Az étel szagát nem éreztük, de kitaláltuk, hogy finom lehet. Nyugodtan itták a Primust, ették a nyársonsült húst, tréfálkoztak egymással, nem háborgatta őket az idő. Tudtuk, hogy ünnepelnek. Amíg a mulatság tartott, nyugodtak lehettünk, tudtuk, hogy addig nem jönnek föl a hegyre vadászni ránk. Arra gondoltunk, hogy csak maradjanak ott, egyenek, táncoljanak, ez mindenki számára nagyon kedvező.
Kihasználtuk az időt, lementünk maniókát, banánt szedni, és elkészítettük az ételt. Nem volt ez kifinomult konyha, hiányzott a só, az olaj, nem voltak konyhaeszközök. Nyersen ettünk, csak úgy a markunkból. Üres babhüvelyekre vagy levelekre feküdtünk. Ha esett az eső, még ha egész éjszaka is, örültünk, mert lemosta rólunk a piszkot."
Innocent:
„Este jó volt. Az volt az érzésünk, hogy vadakká váltunk, és vadak is akartunk maradni. Majdhogynem állatokká változtunk át. Irigyeltük az állatok boldogságát. Nyersen ettünk, kézmosás nélkül, a manióka a csupasz földön volt előttünk, a fákat nyalogatva ittunk vizet. Tetvészkedtünk, hosszúra nőtt körmünkkel vakartuk a hegeket és piszkáltuk a fogunkat. De inkább mindent elviseltünk, csak ne haljunk meg. Inkább meztelenül töltsük egész életünket, mint hogy elveszítsük. Úgy éltünk, mint a majmok.
Emlékszem, egy nap erről beszélgettünk: magunkról, ahogy lassanként majommá változunk. Valaki megjegyezte: az egyetlen különbség a csimpánzok és miközöttünk, hogy őket nem irtják ki. Milyen jó lenne, ha hagynának csimpánzként élni! Zokszó nélkül megelégszünk ezzel az új létezéssel az erdőben. Gyűjtögetésből élni, a cserjésben szaporodni, mimikával társalogni, faágakon aludni, barátságokat kötni, nevetni a messzi Nyamatán - jó, rendben van, ezt elfogadjuk. Szívesen itt maradunk, akár hosszú-hosszú éveken át, nyugalomban, amíg nem jön a természetes, szelíd halál. Csak ne kelljen egész álló nap futni, és rettegni a halálosztó bozótkésektől."
Eugénie:
„Szerelmeskedni, azt nem lehetett. Lemondtunk szerelemről és szexről. Férfiakban, nőkben, egyaránt szinte teljesen kihunyt a vágy. Szerintem főleg azért, mert még nem szoktunk hozzá, hogy annyira büdösek és tetvesek vagyunk. Azután, mert egy kicsit testvéreknek éreztük egymást, a halál eltüntette az ilyen gondolatokat. Nem volt többé hím és nőstény, ha szabad ezeket a szavakat használnom. Amúgy idővel megszoktuk, hogy úgy élünk, ahogy élünk.
Azonos sorson osztoztunk, fáradság vagy halál volt az osztályrészünk, nem volt min civakodnunk. Megtörténhetett, hogy valaki begorombult, mondjuk, valami édeskrumpliügyben, de ez igazán ritka kivétel volt, mert mindannyian tudtuk, hogy ha egymásnak esünk, hamarabb elér a halál. Nem voltak köztünk árulók: az erdőben nem lévén igazi rejtekhelyek, a gyilkosok nem is próbáltak kollaboránsokat keresni, hogy megtalálják az esetleges barlangot. Tárgyalásban sem reménykedhettünk, mert a futás lehetetlenné tette a beszédet.
Sok új érzést fedeztünk föl. Elsősorban a kedvességet és a kitartást: hogyan ne süppedjünk bele a szenvedésbe vagy kétségbeesésbe, hogyan kerüljünk minden olyan mozdulatot, viselkedést, ami a többieket veszélybe sodorhatja. Akik üres kézzel jöttek vissza a földekről, azoknak enni adtak a többiek.
Megtanultuk, hogyan éljünk együtt a kikerülhetetlen halállal. Megtanultuk, hogy mi a virtus. Akik felkeléskor gyöngének érezték magukat, hogy végigfussák a napot, azok nem indultak neki, de egyetlen épkézláb ember sem ment a maga akaratából a bozótkések alá. Megtanultuk, hogy majdhogynem némán fogadjuk a halált. Az első napokban a boldogtalanok sírtak és kiáltoztak a végzetes csapás előtt. Azután ez abbamaradt. Már nem könyörögtek az életükért, többé nem reméltek kegyelmet, a legtöbb sebesült siránkozás nélkül halt meg, legfeljebb fájdalmában nyöszörgött.
Három hét múltán más vidékekről jövő menekültek bukkantak föl az erdőben. A vakszerencsében bízva menekültek a folyók mellől és az erdőkből, Nyarabungón baj nélkül átvágtak, hozták a híreket, hogy s mint történt erre meg arra. De morogtak a csapda miatt, amibe a Kayumbán kerültek. Azt mondták: Kanonbéban is mindennap vágják az embereket, de ott legalább esély van megmenekülni; a Nyamwizai-mocsárba is dalolva jönnek a különítmények, de legalább a sárban elbújva várunk, és nem kifulladásig futunk egész nap. Látszott, hogy nagyon csalódottak, de visszafordulniuk már reménytelen volt.
Az erdőben semmit sem éreztünk megalázónak. Még az a nő sem jött zavarba, akinek futás közben leszakította a bugyiját a tüskebokor. A szégyenérzet csak később, utána támadt föl. Egy éjszaka, éjfél felé, nekivágtunk a Cyugaro felé vezető útnak, az öldöklések két utolsó napjára sikerült eljutnunk a Nyamwizai-mocsárba. Ott a menekültek sárosak voltak ugyan, de sokkal jobban néztek ki, nem voltak annyira elcsigázva, még beszélni is volt erejük, és kevésbé rongyolódott szét a ruhájuk. Élve megőriztek csecsemőket, öreg néniket. Megalázva éreztem magam. Látszott, hogy a mocsárbeliek senkiházi csavargóknak tekintenek minket."
Innocent:
„Az értelmiségiek voltak a leginkább megalázva. Ismerek egy Élisabeth nevű tanárnőt, aki addig kúszott a bozótosban, míg nem bírta tovább, és meghalt. Az első héten nem gondoltuk, hogy a vadászat ilyen hosszú lesz. Az értelmiségiek filozofálni próbáltak a helyzetről. Mohóbban vágytak magyarázatokra, mint vízre, ellentétben a földművesekkel. Még olyanok is akadtak, akik kis papírlapokra jegyzeteket írtak, de aztán elvesztették a golyóstollat is, a papírokat is. A parasztoktól elkülönülve telepedtek le, ott kommentálták a helyzetet, mértékletesebbek és távolságtartóbbak voltak. Kicsit vezetőknek tekintették magukat, tanácsokat osztogattak az eleség elosztására, cserkészeknél tanult elsősegélyleckéket adtak, jóslatokba bocsátkoztak. Emlegették azokat a hutu kollégáikat, akik a népirtás kitervelői lettek, hirdették az inkotanyi3 felszabadító eljövetelét vagy a külföldi beavatkozást, bizonygatták, hogy nemsokára mindannyian engedélyt kapunk, hogy emigráljunk.
De ahogy teltek a napok, úgy fogyott a hitelük, mert minden tervük összeomlott. Tapasztalhatták, ahogy kiapad a tudásuk. Kezdetben még hozzásegítettek az olvasmányélmények, hogy türelmesek legyünk, elviseljük a hirtelen nyomorúságunkat, de később ez már hátránnyá vált. A bölcselkedés meg a történelmi tapasztalat csak teher volt, lelki teher. Attól nem szenvedtünk, hogy elveszítettük afféle értelmiségi szokásainkat, amilyenek az összejövetelek, felolvasások voltak, mert túlságosan is szenvedtünk a halálfélelemtől. Attól is szenvedtünk, hogy meghaladtak minket az események. A legrosszabbkor fogyott el az irántunk való tisztelet. Írástudatlan erős legények léptek a helyünkbe, akiknek - hála bűnös előéletüknek - több tapasztalatuk volt a futásban és a terménylopásban.
A földművesek azt ismételgették, hogy »Elég minden napnak a maga baja«, meg akartak menekülni, és amit megéltek, nem hasonlítgatták a zsidók régi történeteihez, a mwamikhoz4 meg a gyarmati sorshoz. Ez csak az előnyükre vált. Minél tovább tartott a vadászat, annál fontosabbak lettek a pásztorok és az útonállók. Csibészebbek voltak, különösen az élelemszerzésben. Volt, hogy még csirkét is találtak.
Ezek a fiúk nagyon kelendőek voltak, hogy vezessék a csapatokat, és megtörténhetett, hogy csúfolódtak a tanítókon, vagy nem bíztak bennük, ha azok egy kicsit tudálékosnak mutatkoztak. Az értelmiségi okoskodás ideje lejárt. Alázatosnak kellett lennünk, utánozni a földműveseket, ahogyan a földben turkálnak, eltanulni az analfabéták fortélyait."
Eugénie:
„Elment az eszünk, de már nem vettük észre. Esténként beszélgettünk. Tudtuk, hogy a hutuk iszogatnak, énekelnek, barátkoznak, és olyankor beszélgettünk. Felidéztük azokat, akiket a nap folyamán elvesztettünk. Megbeszéltük, mi minden történt. Valaki elmondta, hogy ez és ez meghalt, és milyen módon, valaki más viszont ügyes volt, és hogyan úszta meg. Elmeséltük egymásnak a nap kellemetlenségeit. Lehetett sugdolózni is, reménykedésről vallani vagy búcsút venni egymástól. Ez könnyített a lelkünkön.
Semmi másról nem beszéltünk. Soha nem idéztük fel a múltat, nem meséltünk egymásnak szép emlékeket. Nem emlegettük többé a családot, az azelőtti életet, a távollévőket. El lett felejtve. Az azelőtt, annak vége. Mindannyian hasonlóvá váltunk, ugyanazt az életet éltük, csakis erről beszéltünk."
Innocent:
„Mire gondoltunk a hosszú-hosszú napokon? Nincs válaszom. Olyanok voltunk, mint a dróton rángatott bábuk, mindvégig csak futottunk, ettünk, pihentünk, vártunk. Ész és szellem föl lett bolygatva. Nincs erről több emlékem, nincs válaszom, nem találom, nem is akarom többé keresni. Nem tudok visszaemlékezni, hogy gondolkodtam-e egyáltalán. Új létezést éltünk meg. Bámultunk és vigasztalanok voltunk. Lehetetlen megmondani, miért nem jött semmi gondolat a fejünkbe. Tulajdonképpen nem éltünk ahhoz eléggé.
Gondoltunk-e a múltra? Na, ezt bátran állíthatom: nem. Fölidézni az előző életünk emlékeit: tíz szép tehenem volt, a legidősebb fiam államvizsga előtt állt, vagy az Alphonse kocsmájában hallott vicceket mondani... Nem, nem fordult elő ilyesmi. Talán megtörtént, hogy az ember behúzódott a cserjésbe, és magányosan ilyenekre gondolt, de nyilvánosan fölidézni, azt soha. Nem, az eszünkbe se jutott. Az valamiképpen le volt tiltva bennünk.
Eleinte előfordult, hogy az ember titokban beszélt magában. Én egyrészt az életre gondoltam, másrészt számoltam, hány napom van a halálig, azt hittem, véget ér földi létem, de ma már lehetetlen ezt elmesélnem magának. Kínszenvedés. És olyan szorongást is kelt bennem, hogy attól kihagy az emlékezetem. Az nem zavar, hogy képzeletben újraéljem a kayumbai létet, az sem, hogy magának elmeséljem, de az meghaladja az erőmet, hogy visszaemlékezzem, mikre gondoltam.
Este vagy éjszaka szerezhetett magának az ember egy kis csöndes magányt. Én a feleségemre gondoltam és a fiamra, a történtekre, a hutukra, akik holnap is lesnek majd ránk, hogyan kérünk tőlük kegyelmet, hogyan ígérjük meg, hogy soha többé nem leszünk tuszik, ha megmenekülünk. Az ember így beszélt magában. De valódi gondolatokat formálni magunknak, az lehetetlen volt, mert nem úgy gondolkodtunk, ahogyan azelőtt. Semmiségekről beszéltünk magunkban, halottakról halottaknak, Istenről, a hitvesünkről. Ez erőt adott, hogy legyőzzük a csüggedést.
Azt hiszem, azért beszéltünk magunkban, hogy a lelkünk legmélyén keressünk valakit, aki bátoríthat minket, aki merészebb, vagy mindenesetre bizakodóbb, és azért, hogy bizonyítsuk magunknak, az életnek még nincsen vége, még nem lettünk majmok, a lányok között, akikkel futunk, van egy, akivel jó lenne gyerekeket csinálni. Vigasztaló volt így magunkhoz intézni a szót.
Ma Kayumba reménnyel tölt el. Megbecsülöm Kayumbát. Két ízben is fölmentem, jártam az eukaliptuszok között, újra lenéztem a városra odaföntről, mint akkor, megkerestem az útvonalainkat az erdőben. A félelem, a rettegés elmúlt, nem félek sem az emlékektől, sem a rémálmoktól, sem a szellemektől. Szeretem Kayumba légkörét.
Az öldöklések idején egy nap megfogadtam: ha megmenekülök, ha élve lejutok innen, mindörökre elhagyom a vidéket, Tanzániába megyek, soha többé nem jövök vissza a dombokra, még látogatóba vagy üzleti ügyben sem, soha nem látom viszont a földet, ahol születtem, soha nem találkozom többé senkivel ebből a népirtásból.
Nem mentem el, soha nem hagytam el a vidéket, még egy napra sem, hogy Cyanguguba menjek, sőt sokkal közelebb húzódtam az erdőhöz, mert most már a Kayumba negyedben lakom Nyamatában. És ha lehetséges lenne egy kis házat építeni odafönn, letelepednék ott a családommal, az eukaliptuszok között lenne a kis vetésem. Igen, megnyugodva élnék az erdőben. Hatezren gyűltünk ott össze, végén húszan maradtunk. Ez nagyon nagy dolog. Úgy tekintem Kayumbát, mint az egyetlen helyet a világon, ahol örökre boldogan tudnék élni, mert ha engem nem vágtak le Kayumbán, az maga a gondviselés."
Egy túlélő boldogsága
Ha lenne útikönyv erről a vidékről, bizonyára meg sem említené Eugénie Kayierere kocsmáját, távol a kanzenzei úttól. Pedig mindig tele van. Semmi sem jelzi kívülről, egy vályogházban található, amely egy mudugudu5 ötven egyforma háza közül az egyik a sorban; se fák, se kertek, hogy csökkentsék a sarat vagy a port.
Kinn két pad határol egy apró udvart, amelyet csak úgy-ahogy védenek lyukas hullámlemezek az időjárás szeszélyeitől. A teremben - sötét helyiség a kocsmárosok kis nappalija és hálószobája között - egy deszkapolc, két pad, és hátul a falnál sorakoznak a kannák és üvegek, bennük a „tilinkó", nádszopóka, amivel az ivó fölszívja az urwagwát. Itt senki sem pazarolja a pénzét Primusra vagy Fantára.
Eugénie azzal tölti a napját, hogy üríti és megtölti az urwagwát tartalmazó tartályokat, vagy fél füllel hallgatja a férfiak szeszgőzös társalgását. Néha, kora délután, kicsit messzebb láthatjuk őt, a kanzenzei busz megállójánál, barátnőjének, Marie-nak az Özvegyek Sarkához címzett kocsmájában, ahol barátnőivel sörözget.
Sem lassú járása, sem dundi körvonalai nem emlékeztetnek tizenkét évvel korábbi, elképesztő atlétikai teljesítményére a kayumbai erdőben. Az a legmeglepőbb, hogy arcán nyoma sincs annak, miket élt át odafönt. Általában: a megmenekült nők többsége meglepően mosolygós. Marie-Louise mosolya jóindulatú, Berthe mosolya csúfondáros, Sylvie-é csábító, Francine-é jókedélyű; de két mosoly között az arcuk elkomorul, nem tudhatjuk, hogy bánat, kétségbeesés, melankólia vagy gyűlölet-e az oka. Eugénie nagyon szelíd mosolyán nem látszik más, csak kedvesség és boldogság.
Eugénie szülei 1973-ban, Habyarimana elnök államcsínye után hagyták el a fővárost, és Kanzenze békés dombján telepedtek le. Az apa kőműveskedett, az anya művelte a kis földjüket, Eugénie iskolába járt és a földön is dolgozott.
A csinos lány elbűvölt egy kereskedőt, Jean-Claude Harelimanát, akinek volt egy kis boltja az út mentén, és néhány termékeny telke Kayenziban, a mocsár mellett. 1990-ben, tizenhét évesen hozzáment feleségül. Két év eltelt, terhességnek semmi jele, eltelt a harmadik, ez már nyugtalanító; a negyedik: aggasztó. Öt év után, az öldöklésekig, a párnak még mindig nem volt gyereke. Az első különítményes támadások okozta pánikban Eugénie és férje elveszítették egymást az éjszaka közepén, Eugénie a Kayumbai-erdő felé menekült tovább.
Eugénie ma biztos benne: „Ha én is szültem volna, mint minden ruandai aszszony, ott vesztem volna az erdőben. Az átok áldássá változott, odafönn, ha szabad így mondanom. Minden anyát levágtak, kivétel nélkül, akinek csecsemője vagy kisgyereke volt. Mert nagyon lelassította őket a kezükbe kapaszkodó vagy hátukra kötött gyerek. Én túléltem."
Így hát az öldöklések utolsó napján, amikor a férj, Jean-Claude Harelimana kihasználta a viszonylagos nyugalmat, és felment az erdőbe, rátalált túlélő feleségére, és elvitte az utolsó menekültekkel együtt a mocsárba, hogy ott várják meg az inkotanyi közeli érkezését és a hutuk kivonulását.
Eugénie folytatja: „Amikor rádöbbentem, hogy túléltem, és ott vagyok a férjem mellett, azt gondoltam, hogy valami különleges történt velünk. Mind a ketten túléltük, egymástól távol, nem is tudva egymásról; ezt az érzést senki más nem tudta átélni... De még nem tudtam, hogy miben különleges. A mocsárba érve olyan voltam, mint egy koszos szolgálólány. Később, már otthon a házunkban, szégyelltem magam. Nem volt háztető, a házban semmilyen ruhanemű, nem voltak rokonok, sem szomszédok. És gyerek sem volt, természetesen, sem fölnevelni való, sem megsiratni való. A férjem jobban megváltozott, mint én, az öldöklések jobban megviselték, a lelkébe vésődtek. Én is megőriztem szokásokat az erdőből, például a krumplit hámozatlanul és tányér nélkül ettem. De nem tartott sokáig, ösztönösen visszatértem a jó modorhoz, habár a lelkierő elhagyott. Ha ismerősökkel találkoztam az úton, kérdezgettük egymást, ki halt meg, ki él, emlékeket idéztünk és családi híreket cseréltünk. Láttam, hogy az emberek visszazökkennek az életbe, új gyerekeik születnek. Én meg ott voltam a régi bánatommal. Még jobban kétségbeestem."
Egyik nap messze a mudugudutól, egy rét sarkán csevegünk, sörösüvegeink a füvön. Eugénie mesél. „Szóval, jól szituált, közkedvelt férfihoz mentem feleségül. Öt éven át nem lett gyerek, de minthogy nem tehettem semmit, csöndben szenvedtem. A férjem megpróbálta elviselni a helyzetet, a gúnyos megjegyzéseket, próbált türelmes lenni, nem erőszakoskodott. Hallgatott. De a család tagjai nyíltan elégedetlenkedtek. Egyre azt a nótát fújták, hogy kihal a nemzetség, mert nem tudok gyereket szülni, ahogy az elvárható lenne, és hogy hiába fizették értem a menyaszszonyváltságot. Vádoltak, gyanúsítottak, úgy megaláztak, hogy már félni se tudtam. Lányokat emlegettek, akik ugyanabban az évben mentek férjhez, mint én, de bezzeg ők szülik a gyerekeket, ahogy kell. Vigasztalan voltam. Ezért aztán, amikor néhány hónappal az öldöklések után a terhesség első jeleit észleltem, borúlátó voltam. De aztán már nem lehetett kétség felőle, hogy áldott állapotban vagyok; csoda történt."
Az anyaságnak miféle rejtélye, a sejtek működésének miféle földindulása okozta, hogy tíz hónappal a Kayumbáról való visszatérése után Eugénie-nek gyermeke született? Alig egy évvel később egy második jött a világra, és még négy testvér követte őket gyors egymásutánban a mudugudu kis házában. Továbbiak várhatók. Az anya azt mondja: „Egy ruandai nőnek súlyos lelki megrázkódtatás, ha nem születik gyereke. A népirtás, a túlélőknek, szintén rettenetes lelki megrázkódtatás. Nekem a szerencse megmentette az életemet a Kayumbán, és azután lehetővé tette, hogy életet adjak. A népirtás megkönnyítette a boldogságomat, már úgy értem, a gyerekekkel. De azért tudom, nem mondhatom ezt akárhol, az eltűntek iránti tiszteletből."
Fordította Lángh Júlia
1 Interahamwe: szélsőséges hutu milícia, a népirtás önkéntes irányító szervezete. A szó jelentése: egység.
2 Pagne (ejtsd pánny) itt: szoknya gyanánt derékra csavart anyag. További magyarázatul érdemes idézni Hatzfeldet, aki ugyanennek a könyvnek egy másik fejezetében írja: „Az afrikai nő kitalálta a pagne-t. Ennél zseniálisabb találmány nem sok létezik. A pagne a tarka lepedő, amire az ember ráfekszik, és amibe burkolózik, ha hideg az éjszaka. Ez a törülköző a rituális tisztálkodás után, a szoknya, amit a derekunkra csavarunk reggel felkeléskor, a kendő, amit a vállunkra vetünk esős évszakban. A pagne tartja az anyja hátán a kicsit, szolgál batyuként, ha a városba megyünk vagy elutazunk. Ezt terítjük le a fűre vagy az udvarba, ha barátnők között csevegni akarunk, ezt akasztjuk az ablakra szieszta idején." (178. o.)
3 Inkotanyi: a Ruandai Hazafias Frontba tömörült tuszi lázadók neve. A szó jelentése: legyőzhetetlen.
4 Mwami: tuszi király. Az utolsó mwami 1959-ben halt meg.
5 Mudugudu: a népirtás után elterjedt építkezési mód, egymás mellett álló kockaházak hosszú sora.