Takács Ferenc
Távolnok: közelnök
A hátlapon, amely szokás szerint a televíziós commercial slot megfelelője, azaz „a reklám helye", többen is igyekeznek felkelteni az olvasók érdeklődését Tandori Dezső új könyve, A komplett tandori - komplett eZ? iránt. Hosszabban, a szokványos fülszöveg-esztétika szellemében és stílusában (azaz legalább annyira félrevezetően, mint tájékoztatólag), bizonyos Nat Roid, akit eddig krimiszerzőként ismert, aki ismerte korábbról (amúgy Tandori Dezső egyik írói neve, perszónája és alakmása); valamivel rövidebben, a szerző egyetemi KISZ-jellemzésének anonim szerzője („...a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be."); egész tömören T. F., itt csupán neve kezdőbetűivel azonosított zsurnálkritikus („Elégikus..."); s őt lapidárisan visszhangozva, sőt talán minősítve Dömi, élet- és regényszereplő medve („Elég IQ-s..."). De megszólal értékelőleg itt Potyixv is, aki madár („Csípem ezt a szerzőt" - szögezi le állatrendszertanilag igen helyénvaló igehasználattal), valamint T. D., aki - alighanem - maga a szerző („mondjuk nem egy »tőlem idegen mű«..."). Végül pedig rajzolt keret, benne versnek tördelt kézírásos szöveggel, szerzője megjelöletlen: „Irgalom! Már oly kevés időm van / hátra, / Hogy ne történjék / semmi!"
Paródia mindez, a könyvek elő- és hátlapján dívó hírverés talmi képtelenségeit nyugtázza fáradt mosollyal a szerző. De közben mintát is ad abból, hogy mi várja az olvasót az elő- és a hátlap között, ha majd - kellőképpen felcsigázott várakozással - lapozni kezdi a könyvet. A hátlapon ugyanis minden bizonytalan és feltételes. Tényszerű és fiktív lények, az „élet" és az „irodalom" szereplői jönnek itt össze, s veszítik el - éppen társaságbeli összeférhetetlenségük révén - besorolhatóságukat: nem tudjuk, vajon továbbra is az élethez vagy az irodalomhoz tartoznak-e, s ha nem így áll a dolog, akkor vajon mindenestül átléptek-e az ellenkező kategóriába, vagy csupán fél lábbal. Élettény-e Nat Roid, avagy irodalmi konstrukció? És Dömi vagy Potyixv? (Hogy T. F.-ről már ne is - Wittgenstein engedelmével - beszéljünk...) Életrajz lesz-e a beharangozott olvasmány vagy regény, Tandoriról fog szólni, vagy „a tandori"-ról, egy személyről, aki - annyira, amennyire - van, vagy egy jelenségről, amely - annyira, amennyire - létrehozta önmagát?
Nat Roid egyébként nem lát itt semmi problémát, nincs itt semmi vagy-ez-vagy-az: „Tandori Dezső legújabb prózakötete önéletrajzi regény: regény is, életrajz is" - jelenti be (ki) a magától értetődés magabiztosságával. S nyilván abban sem kételkedik, hogy mindkettő - Tandori és a tandori - van, azaz mindkettő létrejött, illetve létrehozta magát, s immár mindkettő kitölti a maga formáját: végleges és teljes.
Azaz komplett.
Ez a szó viszont - mint láttuk - a könyv címében jelenik meg, mindjárt kétszer is. Továbbá kettős jelentésben. „A komplett tandori - komplett eZ?" egyrészt egy komoly ígéret és egy legalább annyira komoly kétely foglalata. A régi angol irodalomban gyakori volt az olyan könyv, amelynek címlapján a complete jelző a könyv tárgyának teljes és végleges leírását ígérte, mindazt, amit a tárgyról tudni lehet, s tudni érdemes. (Leghíresebb példája Izaak Walton 1653-ban megjelent munkája, a - régies angol helyesírással - The Compleat Angler, magyarul „A tökéletes [vagy »teljes«, sőt ha tetszik: »komplett«] horgász", benne mindazzal, ami az igazi horgászt teszi, s ami a horgászatról tudható.) Ilyen „komplett tandori"-t, a tandoriság teljét ígéri Tandori címe, s ezt egy ún. szkriptretorikai fogással is jelzi: a cím A-val kezdődik és (nagybetűvel szedett) Z-vel végződik, azaz „ától cettig" benne lesz minden, ami tandori. S persze rögtön ott a komoly kétely is: lehet-e „komplett" ez a könyv (vagy bármelyik könyv), lehet-e akármit vagy akárkit hiánytalanul, teljesen és véglegesen leírni és értelmezni?
Itt hozza játékba Tandori a „komplett" szónak a csúfondáros, tiszteletlen és komolytalan értelmét is. „Komplett ez" az író, aki azt hiszi, hogy vállalkozását siker koronázhatja? Aki azt hiszi, hogy bármiféle véglegesség és teljesség elérhető, hogy egyáltalán létezhet véglegesség és teljesség? Bizony - húzzuk el néhányszor tenyerünket a homlokunk előtt - „nem komplett". Nicht normal - legyint önmagára és önnön vállalkozására maga a szerző is.
A komplettség vágya és a komplettség lehetetlensége, a komplettség fantomjának őrülete és a komplettségre törekvés hibbantsága - ez a kettős-ellentétes impulzus hajtja az írást a véglegesség és a teljesség felé, miközben minduntalan tanulságos kudarcba is fullasztja ezt az igyekezetet. A könyv érdekes módon már technológiai kivitelezésével is ezt a felemás dinamikát jeleníti meg. Mintha nem akarna rendes, jól megcsinált nyomdai-könyvművesi termék lenni. Courier-vel szedték, ami tudvalevőleg írógépbetű, s ettől az oldalak fényképészetileg reprodukált gépirat hatását keltik: a dőlt betűs szedést helyettesítő aláhúzásokkal, a (szándékosan) benne hagyott elgépelésekkel stb. az egész azokra a hajdani „házi használatú" és „könyvforgalomba nem kerülő" kiadványokra emlékeztet, amely kiadványok a „Kézirat gyanánt!" feliratot viselték. A lapszámozás a 151. oldalon befejeződik, az utána következő nyolcvanegy oldal számozatlan, s különben is afféle musili Nachlassként, a főszövegből kimaradt ilyen-olyan szövegdarabok (prózák, versek, rajzos szövegek) appendixeként szolgál.
S valami ehhez nagyon hasonló mondható el arról is, ami a könyvben történik, pontosabban arról, amiről a könyv egyes szám első személyben szóló szövege beszámol. Kezdjük avval, hogy ez a beszámoló nem a szerzőé, még csak nem is a szerzőtől irodalomtudományilag kötelezően megkülönböztetendő elbeszélői alakmásé, hanem külön személy - természetesen a szerző fiktív szerkesztménye -, aki a szerzőt „gazdám"-nak szólítja (s akit gazdája később „lelkem"-nek szólít). Ő számol be arról, hogy „gazdám regényt írni tanul", „ha majd belekezd a Komplett-be, azon is regényt írni tanul majd". Sajnos, egyelőre nem tud belekezdeni, mivel ideggyulladásos bal karja után most baleset következtében jobb karja is használhatatlanná vált, s nem tud gépelni.
Tehát nem Tandorit olvassuk, s még csak „Tandorit" sem, hanem az író - kitalált - négerét, vagy - az (irodalmi) négert jelentő angol ghost writer kifejezés mintájára - kísértetét. Ő mondja el, hogy mennyire jut el az éppen nem szerző, de szerzésre készülő szerző a maga önéletrajzában és/vagy regényében, s az ő elmondásából derül ki, hogy az elkészülés mely fokáig képes eljutni az önéletrajz és - ugyanígy - a regény. Mint ahogy az is az ő elmondásából derül ki, hogy ebben az igyekezetben ez a két dolog, az önéletrajz és a regény egymás parazitái: hol az egyik kap erőre a másik ellenében, hol megfordítva, de igazán elkészülni, kompletté válni egyik sem tud, sem együtt, sem a másik rovására. Valami persze kijön az egészből: itt van a könyvben „egy regény", „meg én, így gazdám". De „látod, lelkem, így gazdám, itt volt egy ilyen alkalom, és egész végig csak rólam nem volt szó".
Praktikusabb, köznapibb és nyilván külsődlegesebb értelemben persze azért elég sokat szól „gazdájáról", Robinsonjáról ez az engedelmes és - legalábbis gazdája életében és művészetében - igencsak jól tájékozott irodalmi Péntek: ha hagyományosan kerek önéletrajz nem is, valamiféle izgalmas memoár vagy memoártöredék elénk tárul elbeszéléséből. Fontos életrajzi tények, döntő családtörténeti momentumok, találkozások, mesterek, példaképek (ha szabad így nevezni őket), munka, otthon, utazások - sok mindent megtudunk, mint ahogy medvékről, madarakról és lovakról is természetesen. S még érzékeny önképet-önértékelést is kapunk, igaz, feltételeset, megszorításokkal körülvettet és építően bizonytalant, a Tandori-életről és a Tandori-pályáról, persze a kísértet, vagyis hát „lelkem" szájába adva (ha már itt tartunk: ghost „lelket" is jelent angolul, lásd Szentlélek = Holy Ghost).
Különösen érdekesek azok a részletek, amelyek a Tandori-élet és a Tandori-pálya helyzeti paradoxonjával foglalkoznak, avval, amit Nat Roid így fogalmaz meg előbb már idézett beharangozójában: Tandori a jelen könyvben azt vizsgálja, hogy „hol a helye egy olyan irodalmi közegben, mely egyszerre hagyja figyelmen kívül és emeli piedesztálra". Egy centrális jelentőségű író marginalitásáról van szó, s arról, mennyire kívülről rákényszerített dolog ez, s mennyire lényének és működésének belső törvénye, entelecheiája. S hogy jó-e vagy rossz, büszke legyen rá vagy fájlalja? Komoly és súlyos ügy. De vicc is, nyelvközi szójátékkal könnyítve: „Admiralitás vagy marginalitás? Csodalét vagy lapszél?"
A könyv vége felé, az appendixben, s már saját személyében szólván, a szerző - Tandori vagy „Tandori" - kicsit bővebben is hivatkozik a hátlapon T. F. betűjellel azonosított zsurnálkritikus egyik róla szóló írására. Itt már részben feloldja a rövidítést, legalábbis a keresztnév tekintetében: „T. Ferenc"-nek nevezi, aki „csodásan rámutatott" az ő lényének és költészetének néhány alapvonására, a „nemteljesség"-re, a „szinte tragikus létre nem jövés"-re, erre a „metafizikus sejtés"-re. S ugyanő volt - utal rá „lelkem" a 112. oldalon -, aki az elégiában jelölte meg „gazdám" költészetének „ős-lényegét", abban a jellegzetességben, amely éppen ebből a metafizikai sejtésből fakad.
Mindez igaz A komplett tandori - komplett eZ?-re is: a létre-nem-jöhetés, a beteljesülhetetlenség, a kompletté-nem válhatás elégikus sejtelme lengi be az életrajzot és a regényt is. De hozzá kell tennünk: ez a könyv legalább anynyira a beteljesülhetetlenség dicsérete; elégia, de encomium is. Jan Kochanowskinak, a Balassi-kortárs lengyel reneszánsz költőnek egy sora rémlett fel bennem, amikor a könyv végére értem. Valahogy így szól: „Ami megvan, odavan" (jut eszembe, Tandori Dezső fordította magyarra). A létrejövés befejezettség, a teljesség a vég, a komplettnél nincs „még komplettebb": szomorú, hogy nem tudunk létrejönni, de öröm is, hogy nem kell létrejönnünk, hogy maradhatunk a teremtő virtualitás állapotában. Amivel annyit mondunk, hogy életben maradhatunk. „Nem regény - hördül fel az utolsó előtti oldalon „gazdám". - Nem regényt írok az életemmel, ahol mindennek a helyén kell lennie, stb. Francba legyen bennem minden a helyén az agyamban, mondja, ne rettegj lelkem, hogy benned."
Dörzsölten irodalmi, akármely posztmodern receptnek eminensen megfelelő, közben ugyanezt a receptet, mintegy mellékesen, azaz parodisztikusan, olvashatatlanná és beválthatatlanná gyűrő könyv A komplett tandori - komplett eZ? Közben mélyen személyes alkotás. Szerzőnk máshol is, itt is „távolnok"-nak nevezi magát, a nem-itt-lét, a meszsze-lét magas rangú katonatisztjének. Mostani könyvét olvasva a „távol" ellentétével, s egy barátságosabb polgári címmel illetném: „közelnök" ő, ezúttal nagyon is „közel" került hozzánk, léte bújával és, igenis, örömével. Olyasvalakinek mutatkozott, aki - amint az appendix egyik versének, a „Komplett ez?" címűnek az utolsó sora mondja - „a közhöz van közel".
A könyv pályacsúcs, legalább akkora teljesítmény prózában, mint ami versben az 1983-as könyv, A feltételes megálló volt, nem csoda, hogy könnyűszerrel lejátszik jó néhány zajosan kolportált minapi prózai újdonságot. Illendő lenne ezt nagyobb körben is észrevenni és tudatosítani - ettől még Tandorit senki sem fogja átvezényelni a Marginalitásról az Admiralitásra, szerencsénkre.
Tandori Dezső: A komplett tandori - komplett eZ? Budapest, 2007, Palatinus, 2900 forint.