Bán Zsófia
„Őrült beszéd, de van benne rendszer"
avagy a taxonómia természetrajza
Régi, balatoni nyár, strandélet, zsibongás, lángos, fagyi, vízibicikli, Sokol rádió, a testi örömök szinte béklyó nélküli áradása és hullámzása, napolajtól csillogó hátak és bicepszek, a Szent Freizeit teljes erőből való imádása és istenítése, amelynek keretében a világról való elmélkedés, illetve az intellektuális tevékenység olyan ritka, mint egy kecses, endékás szandál vagy egy vonzó vízihulla. Egyszer csak, a gumimatracbérlő standnál sorban állva a következő kijelentésnek lehetünk fültanúi, melynek szerzője és előadója a gumimatracokat fáradhatatlanul kiadó és bevevő, kissé űzött bácsi. „Kétféle ember van - magyarázza jézusi türelemmel az épp soron következő bérlőnek -, az egyiknek van pumpája, a másiknak nincs pumpája." Ez az egy mondat aztán elegendő muníciót nyújt a nap hátralevő részére, amennyiben mi, fültanúk - testi örömök ide vagy oda - elelmélkedhettünk, illetve ámuldozhattunk azon, hogy mily csodás is az emberi elme, hány- és hányféleképpen képes megragadni a világmindenséget, s ez a világmindenség hányféle perspektíváját jelenti. „Mutasd a rendszeredet, s megmondom, ki vagy!", jelenthettük ki tanulságként a nap végén, noha a gumimatracos bácsi esetében ez igazán fölösleges agytorna lett volna, amennyiben a matracos Ferdi bá'-t az egész környék ismerte. Mindazonáltal e kijelentés révén újfent megerősítést nyert az az általános vélekedés, miszerint „az ember osztályozó lény", mely kijelentés már önmagában is saját megerősítését performálja. S az általános igazságok efféle megnyugtató megerősítése bizonyosan hozzájárul a világbékéhez és a szép égi szikra, szent öröm lelkünkben való fellángolásához is.
Az Open Society Archívuma, amely - csakúgy, mint Ferdi bá' - szintén a világmindenség egy szeletének felkutatásával és rendszerezésével foglalkozik (emberi jogok, illetve azok megsértése), Carolus Linnaeus, azaz Linné svéd természettudós születésének 300. évfordulóját ragadta meg alkalomként arra, hogy a taxonómiáról, azaz az osztályozásról, illetve az osztályozás tudományáról, valamint a taxonómia és az archívum kapcsolatáról rendezzen kiállítást a Centrális Galériában. Linné e téren kifejtett, tagadhatatlan érdemei ellenére ez az évforduló valóban csupán ürügy egy olyan téma, illetve témakör fókuszba helyezésére, amely mondhatni az 1990-es évek eleje óta lankadatlanul, sőt egyre erőteljesebben tartja magát a nyugati kultúrkör általános diskurzusának középpontjában. Ez a téma, illetve fogalom- vagy problémakör a memória, az emlékezet, illetve az emlékezés aktusa napjaink úgynevezett „memóriakultúrájában" s ennek az archívum intézményével, az archívum különböző megjelenési formáival való kapcsolata egy olyan időszakban, amelyet gyakran már az „archívumláz" fogalmával jellemeznek. Nagyon is helyénvalónak látszik ezt a kiállítást éppen ezen a helyen megrendezni, hiszen magát az OSA archívumát is ugyanezen időszak kezdetei hozták létre, vagyis az 1989 utáni, „rendszerváltó" időszak, amely a posztszocialista országokban nemcsak egy új politikai rendszert, hanem a történetírás és emlékezés újfajta rendszerét is életre hívta. Ez a múlt felé fordulás, illetve a múlt örökségének feldolgozása iránti halaszthatatlannak mutatkozó igény azonban nemcsak a posztszocialista országokban volt tetten érhető, hanem az egész nyugati kultúrában, ahol a modernitás erőteljes jövőorientáltsága után, amely a 20. század első felét jellemezte, az úgynevezett posztmodernitásban a múlt, illetve múltak jelenlétének kérdése került kiemelt pozícióba. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már a nyolcvanas évek elején megfigyelhető ez a tendencia, amelyet elsősorban a második világháború egyes eseményeinek negyvenedik, illetve később ötvenedik évfordulói indítottak be, s ami folytatódott a berlini fal leomlásával és Németország újraegyesítésével. A washingtoni Holokauszt Múzeum 1993-as megnyitásával folytatódott a vita a holokauszt amerikanizálódásáról és kommercializálódásáról, majd az Afrikában és Európában újraéledő faji, vallási és etnikai tisztogatások következtében ez a holokausztdiskurzus egyre inkább globálissá vált. Ezzel párhuzamosan kialakult a kilencvenes évekre jellemző, úgynevezett „traumadiskurzus", amely az egyes nemzetek, valamint nem kevésbé jelentősen, az egyes nemzetek állampolgárainak történelmi traumáit helyezte fókuszba. Ez a folyamat, amely a feltérképezetlen múlt(ak) emlékeinek felkutatását, feldolgozását és rendszerezését indította el, mostanra egy újabb diskurzus kialakulásához is vezetett, amely a múzeumok és archívumok működésével, építésével, szimbolikájával, illetve a kortárs kultúra általános muzealizálódásával foglalkozik, amelyet a megörökítés újabb és újabb technológiái tesznek lehetővé (tévé, videó, digitális kamerák, internet stb.). Ma már az internetkultúra, illetve az elektronikus és virtuális adattárak elterjedésével ismét egy újfajta problémával, mégpedig az elektronikus adatok megőrzésének mikéntjével kell foglalkozni, s ez már a rendszerezés kérdésén túlmutató, konzerválási probléma. Mely probléma, a maga nemében, természetesen cseppet sem új - legalább annyi idős, mint az egyiptomi fáraók mumifikált, bebalzsamozott teste. Régi probléma új köntösben.
Mindezeket figyelembe véve Az élők és holtak archívuma című kiállítás Linnét valóban csupán ürügyként használja arra, hogy egy rendkívül aktuális kulturális jelenségre hívja fel a nagyérdemű figyelmét. Koncepciója szerint a kiállítás az archívumok háromféle megjelenési formáját kívánja bemutatni. Az első háromdimenziós, amennyiben az Állat- és Növénykerttel együttműködve élő növényeket és állatokat (itt elsősorban madarakat) mutatnak be, melyek az Állat- és Növénykert gyűjteményéhez tartoznak. Az - igaz, részleges, random módon összeállított - archívum tehát itt a maga fizikai valóságában jelenik meg, mintegy önmagát reprezentálva. Ezek olyan tárgyakkal egy térben jelennek meg, amelyek valamilyen módon a rendszerezéshez, illetve archiváláshoz, katalogizáláshoz kapcsolódnak, ezáltal felmutatva, térben performálva az ikonikus (önmagukat reprezentáló) élőlények és az indexikus (ráutaló) tárgyak közti kapcsolatot. Ez a tárgy- és élőlényegyüttes kitűnően működik művészi installációként is, mintegy az egész kérdéskör vizuális szimbólumaként, ötletesen kihasználva az üvegtetős, átriumos tér adta lehetőségeket, mely tér önmagában is egy pálmaház érzetét kelti, illetve az élőlényekkel és tárgyakkal kiegészülve azt erősíti - mondhatnánk, fény derül erre az egész kérdésre. Persze, teszem hozzá sietve, az egész kérdés felderítésétől valójában igen távol áll; a kiállítás csaknem ugyanolyan részleges, ha nem is random módon kiválasztott elemekből áll, miként az állat- és növénykertből kiválasztott s itt kiállított egyedek. Az archiválás, illetve rendszerezés kérdésében a teljesség képzete persze csupán nagyszabású illúzió lehet, amely legalább olyan abszurd, mint a kiállításrendezők által éppen ezért beidézett, borgesi kínai enciklopédia, A jóravaló ismeretek égi gyűjteménye, amely szerint az állatok lehetnek: a) a Császár állatai; b) balzsamozottak; c) idomítottak; d) malacok; szirének; mesebeliek stb. stb. (Jorge Luis Borges: A John Wilkins-féle analitikus nyelv c. novellából.)
A kiállítás második része a linnéi rendszerezéselmélet logikájának és az általa felvetett rendszerezési problémák bemutatásával folytatódik. Itt már az első részben felvonultatott jelenségek textuális és vizuális leírásának módozataival foglalkoznak, azaz herbáriumokat, illusztrációkat, metszeteket és katalógusokat, valamint mintapéldányokat állítanak ki. Ezen a re-prezentáló szinten tehát állandó visszautalás történik az első szinten prezentált fizikai, élő valóságra. Ám mivel maguk is a fizikai jelenségek közé tartoznak, azaz fizikai valójukban is léteznek, itt a prezentálás módja nemcsak elvont, hanem érzéki is. A kiállításnak ezen a részén foglalkoznak a különféle osztályozási rendszerekkel kapcsolatban felmerült izgalmas, elméleti problémákkal is, lásd például Az alfabetikus rendszerezés és ellenfelei című részt, amely egyúttal felhívja a figyelmet a már megszokott, bevett módon használt rendszerek konstruált, illetve erősen konszenzuális voltára, tehát arra, hogy ami mára esetleg „természetesnek" hat, az mennyire mélyen ágyazódik a kultúrában, azaz a műviben. Mely fontos felismerést a kevésbé fundamentalista alapokon álló látogatók természetesen bőven kamatoztathatnak a kultúra más területein is.
A harmadik, virtuális szint a gyűjtemények és osztályozási rendszerek viszonylag új keletű változatával, a digitális gyűjteményekkel, katalógusokkal, enciklopédiákkal és különféle kollaboratív taxonómiai projektek bemutatásával foglalkozik (Human Genome Project, Taxonomic Databases Working Group stb.). Ez a rész azt is bemutatja, hogy az újfajta technológia hogyan hoz létre, illetve tesz szükségessé újfajta klasszifikációs rendszereket (mint például az interneten használatos keresőrendszerek, amelyek elsősorban a keresői, s nem a katalogizáló igényeknek felelnek meg). A kiállítást a témához izgalmasan kapcsolódó olyan dokumentumfilmek egészítik ki, mint a 2007-ben készült Magvak a magbankban című, amely a Svalbard Global Seed Vault (Spitzbergák Nemzetközi Magbank) építési munkálataiba avat be elsőként a világon. Ez az északi-sarkvidéki sziklákba fúrt magbank 2008 elejétől már fogadóképes, s egy olyan nemzetközi pénzügyi támogatással létrehozott magbankot jelent, amely a világ élelmiszernövényeinek magvait tárolja majd „esetleges globális katasztrófák esetére". Azaz gyakorlatilag Noé bárkájának, ennek az ősi, természetes archívumnak a 21. századi, növényvilági újrakoncipiálása.
Mint említettem, a kiállítás távolról sem járja be az egész kérdéskört, így például kihagyja, némi hiányérzetet keltve, a taxonomikus világrend elszabadulásának veszélyeit, ami éppen az OSA galériájában szinte természetesen adta volna magát. Gondolok itt például a holokauszt során a nácik által használt taxonómiai rendszerekre, amelyek a deportált és kivégzendő embertömegeket, valamint a kivégzés módjait katalogizálták vérfagyasztó és - a szó szoros értelmében - húsba vágó precizitással (tetoválás), vagy a kommunista diktatúrákban használt akták (a megfigyeltek és a róluk írt jelentések) taxonómiáira. S természetesen nem foglalkozik (mert itt nem is foglalkozhat) az archívum művészeti tematizálásával sem, ami a nyolcvanas évek végétől erőteljes motívummá vált a kulturális emlékezet problematikájával foglalkozó művészek munkáiban (például Christian Boltanski, Sigrid Sigurdsson, Ydessa Hendeles, Rachel Whiteread, Lorie Novak és mások munkái, amelyek az archívum fogalmának valamilyen újraértelmezésével foglalkoznak). Ennek ellenére a kiállítás kiválóan alkalmas rá, hogy a téma iránt érdeklődőket továbbgondolásra késztesse, illetve hogy felhívja e kérdéskörre azok figyelmét, akiknek esetleg eddig nem került a látóterébe. S jóllehet mire ezek a sorok megjelennek, a kiállítás már bezárt, örvendetes hír, hogy Az élők és holtak archívumát egy Taxonómiák című sorozat csupán első részének szánták, s hogy április elején nyílik a második, amely Aby Warburg híres, befejezetlen „Mnemosyné atlaszát" fogja bemutatni, amely az emlékezetnek a civilizációban betöltött szerepét volt hivatott vizuálisan feltérképezni. S aki ezt az írást idáig elolvasta, az menjen, és nézze meg.
Az élők és holtak archívuma - Carolus Linnaeus emlékére. OSA Archívum, Centrális Galéria, 2008. január 31. - március 16. Kurátor Rév István.