«Vissza

Fáy Miklós

Nekropolisz

Annyira nehéz mit kezdeni egy ilyen hírrel. Nemcsak nekem nehéz, néha megnézem az internetes fórumokat, és ott is nagyon jókat tudnak mondani: a legendás trió újra együtt énekel az égben, meg ehhez hasonlókat. És persze annyira tetszik az az elképzelés, hogy a Mennyországban ott van Callas, Gobbi és most már Giuseppe di Stefano is, és énekelnek. Csak tudnám, hogy mit. Mondjuk, a Tosca második felvonását, di Stefano jajong a pincében, mert Gobbi utasítására kínozzák, miközben Callas kétségbeesetten sikoltozik, hiszen mindez csak azért történik, hogy Gobbi erőszakot tehessen rajta. Ha ilyen szép hely a Mennyország, nincs is szükség pokolra. Soha... keresem a nagy szavakat, de talán nem kell. Mindenesetre a rögzített hang történetében soha nem illett ennyire össze három énekes. Callas éles volt, di Stefano lágy és mézes, Gobbi még szélesebb, kásásabb hang, de folyton elszínezte, gonoszsággá kevergette ki baritonját, így határozottan elváltak egymástól ezek a hangok, és együtt, hárman vagy kettesével mindig kerekebb élményt jelentettek, mint bármilyen más együttes. Hármukról találták ki szerintem azt az operai alapigazságot, hogy a szoprán és a tenor szeretik egymást, de jön a bariton, és mindent tönkretesz. Olyan jók voltak együtt, hogy nem is maradhattak meg így sokáig: Gobbi pályája hoszszú lett, szép lecsengéssel, Callas és di Stefano a hatvanas évekre túljutottak a csúcson, sőt néha már az élvezhetőségen is. Di Stefano volt a súlyosabb eset, ő már 1959-ben olyan Rinuccio-áriát énekelt stúdióban, tehát nem pillanatnyi indiszpozíció terhe alatt, amit nem nagyon értem, hogyan jelentethettek meg, fájdalmas kukorékolás az, ami a magasabb hangoknál hallható. És vannak olyan di Stefano-lemezek is, amelyek körülbelül jók, a hang mintha rendben is lenne, olyan, mint fénykorában, csak az egészen van valami opálos üvegbura, olyan, de nem az, azt csinálja, amit szokott, és mégsem hat. Talán ez is megfejtődik, mire vége az írásnak.

Persze nincsenek személyes emlékeim Giuseppe di Stefanóról; amikor itt járt, még eszemben sem volt az Erkel Színházba menni. A legközelebbi majdnem személyes élmény a bécsi nagybátyám többször is elmesélt története, aki együtt üldögélt vele az Eden bárban, és hallgatták a görög énekest. Dimu azonban rájött, hogy ki is az az olajos hajú, fehér fogú olasz, akinek énekel, és azt gondolta, legyen ez egy szép este, felkérte di Stefanót, hogy énekeljen valamit ő is. Ezzel még nem is lett volna baj, csak közben odanyújtotta neki a mikrofont, amin di Stefano megsértődött, egy dühös mozdulattal elhárította a hangerősítést, és elkezdett énekelni, úgy igazán, teljes hanggal: zörögtek a poharak és a csillárok.

Néha azt hiszem, hogy ennyi az egész Giuseppe di Stefano-rejtély. Nem az Eden bár, noha legtöbbször ezt mesélik. Azért veszítette el di Stefano idő előtt a hangját, mert nem bírt magával, mulatott, élvezte az életet, gyűjtötte az élményeket, amelyeket majd kiénekelhet magából a színpadon. Lehet, hogy élvezte, ivott, szivarozott, elkövetett egyet és mást a hangszálai ellen. Mario del Monaco meséli el a könyvében, hogy egyszer elhatározták: megjavulnak, korán kelnek, és reggel tornával kezdik a napot. Del Monaco így is tett, de ahogy ment lefelé a lépcsőn, látta, hogy a kolléga már megelőzte, éppen akkor jött haza. Csak persze nem az edzésről, hanem az éjszakából.

Nem tesz jót, ha az ember nem alszik, iszik, mulat, vígan él. Csak ez mégsem a tücsök és a hangya története - eltekintve az énekesi pálya hosszától. Del Monaco hatvanhét évesen meghalt, az utolsó róla készített filmfelvételeken ősz öreg, homályos pillantású, mintha nem nagyon tudná, mi történik körülötte. Di Stefano meg talán ma is élne, ha a kenyai házát két éve nem támadják meg bennszülött rablók, akik igen keveset törődtek azzal, hogy a világ egyik legnagyobb tenoristája áll elébük a küszöbön, és fejbe verték a nyolcvannégy éves öregurat. Akkor a hírekben az állt, hogy a gyógyulásra nincs remény. Most a gyászjelentésben az volt, hogy az itt szerzett sérülésből soha nem épült fel egészen. Egyszerűen nem elegendő magyarázat, hogy di Stefano hangja a kicsapongástól ment volna el. De hogy Mario del Monacónak volt valami hatása, abban szinte biztos vagyok. Nehéz elviselni, ha van a világban egy bődületes hangú tenor, az ember kénytelen mutatni, hogy ő is bődületes, legalább időnként.

A legkorábbi lemezeit hallgatom. Lausanne-ban készültek a felvételek, 1944-ben. A tenor megúszta a második világháborút, bevonultatták, de egy orvos annyira szerette a hangját és az operát, hogy felmentette a szolgálat alól. A századát kivonultatták a harctérre, ahonnét maga az orvos sem tért vissza. Di Stefano pedig átmenekült Svájcba, ahol internálótáborba helyezték, és viszonylag biztonságban pompázhatott az egyenruhájában, és kultúrprogramokon énekelhetett. Ilyen az ő szerencséje: a kultúrprogramhoz a zongorakísérő Edoardo Moser volt, aki a lausanne-i rádiónál dolgozott. A rádió pedig, ha ilyen tenor állt rendelkezésre, operaelőadásokat kezdett készíteni. Egy svájci nő beleszeretett di Stefano hangjába. Talán magába a tenorba is, mert ad ötszáz frankot, hogy elkészíthesse első lemezeit.

Nem teljesen kész énekes, de gyönyörű hang, és hihetetlen frissesség van az éneklésében. Könnyű, szép orgánum, erősen emlékeztet Giglire, és már benne is vagyunk az olasz tenorélet egyik csodájában: egymás kezéből veszik át a stafétabotot az énekesek. Gigli kapta Carusótól, di Stefano Giglitől, és ki volt az, aki a Covent Gardenban beugrott a gyengélkedő di Stefano helyett? Ugyanaz, aki Budapesten is helyettesítette az akkor már lemondásairól hírhedt énekest: Luciano Pavarotti. Az ember persze nyugodtabb lenne, ha látna valakit, aki Pavarotti utódja lehetne, de a jó sorozatok jellemzője, hogy előbb-utóbb megszakadnak.

Az első zongorakíséretes felvételek másik érdekessége a Tosca-ária. Di Stefanóról mindannyian tudjuk, vagy úgy tudjuk, hogy a frissesség volt a legnagyobb erénye, a rögtönzés, a változatosság, aki századszorra is olyan, mintha először találkozna a szereppel, és akitől a századszorra hallott ária is újnak hatott, aki ott halt meg este a színpadon, de csak azért, hogy másnap újra belehaljon a zenébe. A Tosca levéláriájának felvételéből viszont az derül ki, hogy tökéletesen kész volt már 1944-ben is, pontosan tudta, hogy számára miről szól ez a három perc, és ugyanígy adta elő akkor is, amikor a Scala zenekara állt mögötte, és Victor de Sabata vezényelt. Pedig az egyik csak egy svájci stúdióban zongorakísérettel rögzített játék volt, a másik meg sokak egybehangzó véleménye szerint a világ legszebb operalemeze.

Nem az a kérdés, hogyan őrizte meg Giuseppe di Stefano alakításainak frissességét, illetve ez is kérdés, de erre nem tudom a választ. Talán ehhez tényleg az kellett, hogy az opera ne legyen számára olyan fontos. Aki egész nap azon agyal, hogy este mit fog csinálni a színpadon, és az előadás után már azon töri a fejét, hogy mitől lehet az alakítás még jobb három nap múlva, az lehet tökéletes, lehet bombabiztos, lehet tiszteletre méltó, de nyilván nem a pillanat varázsa lesz az alakítás ereje, nem olyanok lesznek a zenei és a színpadi gesztusai, mintha ott találkozna először a szerelemmel és az ármánnyal. El tudom képzelni, hogy bár di Stefano levéláriája estéről estére lényegében változatlan maradt, de csak azért, mert ő maga mindig ugyanarra a következtetésre jutott, a pillanat heve mindig ugyanazt a reakciót váltotta ki belőle. Végül is Puccini nagyon egyértelmű zeneszerző, elég pontosan leírta, hogy mit akar hallani; ha di Stefano több Rossinit énekelt volna, talán változatosabbak lennének a felvételei is.

Mert persze énekelt Rossinit is, fennmaradt a mexikóvárosi előadás hanganyaga, ahol di Stefano fenomenális. Végre igazi férfi énekli Almavivát, akibe nem csak a vicc kedvéért lehet beleszeretni, végre valóban szép tenorhangon szólalnak meg Rossini mozgékonyságai. Most hallgatva a felvételt az ember azt érzi, hogy ez volt di Stefano igazi világa, illetve a hangjának ez volt az igazi otthonos környezete. Megesik ilyen, nem volna nehéz hazai példát találni hozzá, amikor az énekes hangja és személyisége nem pontosan felel meg egymásnak. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: ilyen Tokody Ilona és Sass Sylvia. Mindkettő abszolút lírai hang, de drámai személyiség, és el kellett dönteniük, hogy unatkoznak a színpadon, vagy vállalják a kockázatot, súlyosabb szerepeket énekelnek, és a hang maga esetleg belerokkan.

Mindketten belerokkantak, illetve, most mégis di Stefanóról van szó, tehát mindhárman. Nincsenek sajnos egyformán jól dokumentálva, ebből a szempontból di Stefanónak hihetetlen szerencséje volt; 1948-ban, tehát egy évben a mexikói Almavivákkal már a mantuai herceget énekelte a Metropolitanben. A herceg ugyan a könnyebb Verdi-szerepek közé tartozik, de az 1955-ös felvételen a tenor már hallhatóan küszködik vele, miközben mégis elegánsan és nagyvonalúan játssza a szerepet. És a herceg Cavaradossi mellett di Stefano legnagyobb szerepe volt, talán éppen azért, mert mindkettő mégis könnyed figura, akik pozitív vagy negatív hősként keverednek bele a nagy tragédiába.

Körülbelül úgy, ahogy di Stefano is belekeveredett a nagy énekességbe. Hirtelen ott volt a lehetőség, hirtelen mindenki vele akart dolgozni Toscaninitől Karajanig, hirtelen azt sem tudta, hogy hol énekeljen, a Scalában vagy a Metben, amiből nagy botrány is lett, és évekre kitiltották a New York-i dalszínházból. Nyilván ha az ember túlénekli magát, akkor a hangja otthagyja, és az ő esetében vissza sem tért, egy botrányos Otello-előadás után viszonylag fiatalon levonta a következtetéseket, és néhány alkalmi fellépéstől eltekintve nem erőltette a nyilvánosságot.

Ha feltétlenül okosabbnak kell lenni nála, akkor még azt is hozzátehetjük, hogy nem vagyunk okosabbak. Giuseppe di Stefanónak volt igaza, mert ha a nekrológok megpendítik is, hogy eltékozolta a tehetségét, azt senki nem vonja kétségbe, hogy nagy énekes volt. Ebben a minőségében csak átsuhant ugyan az opera világán, de jókor suhant: aki nem ismeri az ő lemezeit, nem tud mindent a Toscáról és a Rigolettóról, a Manon Lescaut-ról és az Álarcosbálról. Aki nem hallotta az 1947-ben készült felvételt, amelyen olaszul énekli Thomas Mignonjából, hogy Addio, Mignon, az nem tud semmit az élet édességéről.

Giuseppe di Stefano: My First Record. Fono Enterprise, 2002.