Győrffy Iván
A józan ész
Aki ad magára valamit, virtuóza a filmvászonnak: hovatovább ez a függetlenség vagy a Hollywood vonzásával szembeni szellemi rezisztencia legfontosabb ismérve az amerikai rendezők körében. Ebbe aztán az is belefér, hogy az illetők népszerű műfajokat keverjenek rétegfilmjeikbe, így előítéletek és kulturális elvárások nélkül és azokkal együtt is élvezhetők lesznek a produktumok. Gondoljunk csak Woody Allenre, aki romantikus komédiáktól lírai önvallomásokig, musicaltől thrillerig bukdácsol előre filmográfiájában - vagy a Coen fivérekre, akik a klasszikus háború előtti komédiától a társadalmi szatíráig, a film noir-tól a westernbe oltott thrillerig mindent tudnak és alkalmaznak, és ha módjuk van rá, egyetlen filmbe vegyítik. De talán épp ez az elemről elemre szétbontható sokféleség, ez a beskatulyázhatatlanság leplezi a dolgok mélyén megbújó egyneműséget: ha jobban szemügyre vesszük, a Coenek évtizedek óta ugyanazon a hangszeren játszanak, csak időnként más húrokat pengetnek. Ahogy alkotói módszerükben, sőt még a stáblistán sem lehet szétválasztani őket (hogy éppen milyen szerepet osztanak magukra, az a vonatkozó filmszabályok és kedv kérdése náluk), a két test valójában egyetlen szellemet takar. Ez a szellem pedig mindig ott lebeg, ahol krízisgócokat talál: Minnesotától Texasig, Pearl Harbortól az öbölháborúig, a hétköznapi brutalitástól a hátborzongató közönyig az amerikaiság kóros kinövéseit boncolgatja szadomazochista élvezettel.
Nincs ez másként a Nem vénnek való vidék esetében sem, amely ott veszi fel a fonalat, ahol tizenegy évvel korábban a Fargo elejtette. (Nem tekinthető véletlennek, hogy épp e két alkotás nyerte el leginkább az Amerikai Filmakadémia bizalmát: a Fargo a forgatókönyvért, a Nem vénnek való vidék négy kategóriában is első lett az Oscaron, miközben az európai filmfesztiválok már a Barton Fink - Hollywoodi lidércnyomás 1991-es keltezésű bennfentes tudathasadása óta számon tartják és díjazzák is a Coeneket.) A Fargo egyik utolsó jelenetében a Joel Coen színésznő-felesége, Frances McDormand által alakított terhes kisvárosi rendőrnő az éppen letartóztatott kegyetlen gyilkosnak fejti ki, mennyire képtelen megérteni az indítékait: az élet sokkal több, mint egy marék pénz; egyszerűen nem értem - mondja a hátsó ülésen ülő szenvtelen arcú, vizenyős tekintetű bűnözőnek, aki fadarálóba begyömöszölt társával együtt korábban hullahegyeket hagyott maga után. A kopár, fagyos, sarkvidéki szelektől végigszántott Észak-Dakota után a Nem vénnek való vidék is sivatagba vezet: a forró, homokot és gyomrot kavaró, indulatokat felszító texasi-mexikói határvidékre. És a narrátor - a helyi seriff, az évektől és gondoktól barázdált arcú Ed Tom Bell (Tommy Lee Jones) - is mintha Marge idősebb, illúziómentesebb kiadása lenne: rögtön a bevezetőben kijelenti, nem tud mit kezdeni a mai bűnözőkkel, akik szántszándékkal a pokolra akarnak kerülni. Gondolatai mindvégig ekörül forognak: amikor idős barátja egy példával megvilágítja neki, hogy a gyilkosok száz évvel azelőtt is ugyanolyan kegyetlenek voltak; amikor a marhák letaglózásáról tart kiselőadást egy kihallgatottnak; amikor lidérces álmaival küszködik; amikor seriff kollégájának megvallja: szerinte ezek a lelkiismeretlen gyilkosok nem is emberek, hanem kísértetek.
A két, időben távol eső film tehát egyazon rezonancián szólal meg.
Utóbbi esetében a kamera a szokottnál is lassabban cserkészi be a történetet: a seriff látómezejéből átkerülünk a prérin hullákat, drogot és egy táska pénzt találó Llewelyn Moss (Josh Brolin) világába, majd átugrunk a pénz nyomába eredő és célja érdekében perverz logikával csaknem mindenkit letaroló bérgyilkos, Anton Chigurh (Javier Bardem) szintjére. Ezt a három húrt pengeti kitartó türelemmel, in medias res kezdve és sehogy sem befejezve a két Coen. A lélektani dráma, az akciówestern, a fekete komédia és a sűrű filmművészeti utalásrengeteg teremti meg azt a semmihez nem hasonlítható közeget, ami eldönthetetlenné teszi: a vérben és indítékban tobzódó kamera úgy látja feje tetején állva a világot, ahogy találta, vagy ő maga állította tetőre? Vagyis önkínzó onániával vagy önkényes paródiával állunk szemben?
Akármi legyen is: a Coenek szerint ilyen Amerika, ilyen lett a világ. „Mindig a sztori a lényeg és a karakterek, nem a tanulság. Mint a Fargónál, ebben a filmben is az, hogy ezek a figurák hogyan boldogulnak egy erkölcsileg kifürkészhetetlen világban" - állítják. Ilyen értelemben a Coenek mindig gladiátorjátékot rendeznek: élethalál-küzdelem zajlik a színen, a csökevényes „mindenható" szerepét pedig a néző tölti be, akinek fogalma sincs, honnan jöttek és hová tartanak a küzdőfelek, de a sorsukról mégis fantáziája dönt. Szabadon - alig hagyatkozva a rendezők manipulatív módszereire - eldöntheti, miért kutatja fel Moss a pénzt, miért visz vizet később a leszámolást egyedül túlélő, haldokló mexikóinak, milyen a viszonya a szintén menekülésre késztetett feleségével, miért fordul szembe üldözőjével, mit nyer és mit veszít döntésével, és mi lesz a párharcuk vége. Nem láthatjuk tisztán, de rekonstruálhatjuk, hogyan veszíti el maradék tartását is a tisztes seriff, aki beleőszül a kíméletlen fantomok tetteinek örökös szemléjébe ezen a „nem vénnek való vidéken", hogyan igyekszik belelátni a pszichotikus gyilkos lelkébe, amikor ugyanazt a tejet kortyolgatva ugyanarra az üres képernyőre mereszti szemét, és ugyanúgy meglibben a haja a feje köré glóriát fonó napfényen átsuhanó szellőtől, mint annak, hogyan igyekszik megbirkózni apja örökségével és a maga elé állított elvárásokkal, hogyan burkolózik cinizmusba, hogyan adja át magát a félelemnek és keserűségnek. A korábbi Coen-filmekben már annyiszor megcsodált színtiszta démon - a fegyvertől és autóvezetéstől egyébként egyaránt irtózó Javier Bardem ezt az ördögi figurát a Goya kísérteteiben már szuggesztíven megidézte - is mélyebb pillantást engedélyez bensőjébe: amikor időről időre elővesz egy érmét, hogy pénzfeldobással döntse el, kivégezze-e vagy futni hagyja aktuális áldozatát, amikor egy halottnak tett „ígéretére" hivatkozva minden szabályt és erkölcsi normát felrúgó, mégis „elvhű" mészárosnak mutatkozik, amikor öncélúnak ható, ám véresen bonyolult természetét pőrén megmutató beszélgetésekbe bonyolódik, sokkal messzebb megy, mint a Fargo hallgatag, érzelmeket csak egyetlen röpke pillanatra (a tévében egy szirupos darabot nézve) mutató gyilkosa vagy lepcses szájú tettestársa.
Hiába Marge vagy Ed Tom Bell megütközése: egyik film sem a pénzről, a törvényszegésről vagy a visszataszítóan naturális emberi testnedvekről szól, hanem a józan ész haláláról, amely akár diadalmaskodik időlegesen, akár nem, egy eltorzult világban már alkalmazhatatlan. Az első próbálkozástól, a Véresen egyszerűtől kezdve ez tudatosan vagy önkéntelenül bele van kódolva a Coen-filmekbe: a Hollywoodi lidércnyomás álom és ébrenlét, őrület és normalitás, alkotói meghasonlás és a külvilág összeomlása határvidékén játszódó világától A nagy Lebowski Los Angeles perifériáján tengődő mulatságos lúzereinek halálos játszadozásain és Az ember, aki ott se volt fekete-fehér kisvárosi tragikomédiáján át a Betörő az albérlőm követhetetlenül kiforgatott, álöltözetekbe és álszerepekbe burkolózó figuráiig (és tovább) az emberi racionalitás önmaga ellen fordulásának vagyunk szemtanúi, alanyai és haszonélvezői.
Nevethetünk, bár az alapregény szikár, humortól és misztikumtól illő távolságot tartó adaptációját látva egyre kevésbé van kedvünk, ha a Nem vénnek való vidék apró gegjeit vesszük űzőbe: például amikor az anyós kihallgatja és kínosan mulattató kommentárjaival lazítja fel Moss és felesége amúgy tétre menő telefonbeszélgetését. Együtt retteghetünk a seriffel, amikor a sötét szobába lép, ahol minden bizonnyal ott lapul a gonosz - mégsem fordíthatunk hátat. Fel is háborodhatunk vagy irtózhatunk, utólag hideg fejjel elemezhetjük a képsorokat, tulajdonképpen egyre megy - nem értjük a világot, nem értünk szót magunkkal sem, élő kapcsolatot pedig egyedül a bűnbeeséssel ápolunk. A józan ész halott, kár is lenne tagadni, nélküle pedig tehetetlenek vagyunk.
Hosszú út vezetett ide, attól kezdve, hogy a Coen fivérek fűnyírásból megspórolt Super 8-asukkal önmaguk szórakoztatására házimozit barkácsoltak. Persze a Függetlenségi nyilatkozat elfogadásától az iraki megszállásig is hoszszú az út, de ne legyenek kétségeink: a nyugati civilizáció önpusztításának valamennyi mérföldkövét felkutathatjuk a Coen-filmekben. A lélek térképén - és a film másolószalagján - ugyanis szomszédosak.
Nem vénnek való vidék. Színes amerikai thriller, 122 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró-vágó Ethan Coen, Joel Coen; író Cormac McCarthy; operatőr Roger Deakins; zeneszerző Carter Burwell; producer Ethan Coen, Joel Coen, Scott Rudin; szereplők Tommy Lee Jones, Javier Bardem, Josh Brolin, Woody Harrelson, Kelly Macdonald, Garrett Dillahunt, Roger Boyce.