Almási Miklós
Cittŕ és cittadini
A Fiat kocsikra SPQR kiegészítő logót raknak. Ami azért fura, mert a gyár torinói, ez a jel - mint most megtudtam - a Senatus Populusque Romanus rövidítése, és az ókori Római Birodalomra utal - Róma szenátusa és népe. De - öntöttvas kanálisfedőkön - ma is használják... Mert lakói majd olyan érdekesek, mint a Város.
Így nyit ez a könyv, amelyet nem tudnék besorolni: városszociológia, kajakalauz, a nemzet lelkének ironikus skicce, tanácsadó kezdő turistáknak? Mindegyik, talán. Róma. Indítás közhelyekből: az olaszok hangosak, a rómaiak ordítanak - azt hiszed, mindjárt egymásnak esnek, pedig csak az időjárásról váltanak szót, miközben alig értik egymást, mert a motoroknak, autóknak, mopedeknek bőgve kell száguldaniuk öt centire tőlük. Szóval innen startol, de a tereket, ritkán felkeresett csodákat is elmeséli, és persze a föld alatti Róma rajzát sem kerüli ki. (A Basilica di San Clemente alatt legalább öt réteg rejlik, a római kortól a kora középkori épületen át a katakombabejáratig és a felszínen ma látható templomig. A rétegek miatt - Rómában bárhol kezdenek ásni, mindenütt találnak valamit - nehéz metrót építeni, szóval a közlekedés maga a káosz, jobb, ha tréningezel gyaloglásból.
Na jó, ilyet minden útikalauzban olvashatsz. De mit szólsz a római mamakomplexus szociológiailag (pszichológiailag) is hajmeresztő bemutatásához? A gyereket a mama neveli, oké, ami úgy kezdődik, hogy a gyereknek mindent szabad (bácsi hajába homokot szórni), amin mindenki mosolyog: milyen édes. Ezek a csöppségek csodálatos ruhákban feszítenek a játszótéren, de ha a kabátkára fagylaltcsöpp esik, akkora taslit kapnak, mint egy ház, illetve jön valami rafinált bünti. A mama diktatúrája úgy folytatódik, hogy a felnőtt férfi is csüng az anyján (vagy fordítva: terrorista anyák nem engedik el fiaikat, nem tudom), szóval a menyasszonynak tanácsos megismerkedni a mamával, mert hát a végső szó a háztartásban később is az övé lesz. A férfi oda húz. Sőt esetleg válás után a negyvenéves „gyerek" hazaköltözik a mamához, aki boldogan terrorizálja tovább. (Itt jöttem rá, hogy a ma divatos „mama hotel", ami terjed az egész világon - így nálunk is -, innen spriccelt szét.) A legfurcsább az alsógatya rituáléja, amit még külföldről is hazaküld a manus, és a mama boldogan... stb. Romagnoli itt már nemzeti szintre emeli a freudi anyakomplexust - hiszen, mondjuk, Bostonból hazaküldeni a fuszeklit drágább, mint helyben tisztát venni és a koszosat kidobni. De a komplexus erősebb...
Ettől tündéri a könyv: szociológiai háttérrel kínálja a kövek, terek, templomok titkait. Mit sem ér ugyanis az épület, a tér a bennük lakók lelke nélkül. De itt is egymásba fonódik a lélek szociológiája és az épületkoreográfia. Romagnoli pl. veszi a Hivatalt. Régi, Mussolini korabeli vagy új, mindegy. Lényege, hogy olyan, mint a polip. Az olasz bürokrácia legendás: sorban állás, halogatás, kioktatás, stempli stb. - tudjuk. De nem úgy tudjuk, ahogy itt kapod. A groteszk az állami tisztviselő - legyen H. - tipológiájával kezdődik. H.-nak lenni nehéz, igaz, csak a bekerülés: ha van H-s. rokonod (nagypapa valahol már tisztviselő volt), egyenes a pálya. Protektor? Ugyancsak. Szaktudás? Nem kell. Ha már H. vagy, azaz bent vagy, ott is maradsz, ezért hajtanak a megüresedett - vagy újonnan kialakított - helyekre. (Munkaidő kilenctől kettőig, kiesni csak akkor lehet, ha a főnök észreveszi, hogy egy hét alatt végzed el azt a melót, amin a normális H. három hónapig kotlik. És ami voltaképp csak fél órát venne igénybe.) Az épület - koreográfia. A kuncsaft végre a hivatalnok előtt álldogál - felsőbbség! -, kérvénye iránt érdeklődne, egyik lábáról másikra, kalap kézben, H. fel se néz az újságból. Végre elmondhatja, miért jött - H. széttárja kezét, rámutat az asztalán tornyosuló papírtömegre. Tűt a kazalban, idő kevés, még csak két hónapja... Ezután ismét a kuncsaft száma következik, suttog, földhöz veri magát, ordít, anyja halálán van stb. Ezt a produkciót H. magánszáma követi: a papírhegy alól előkerül a kérvény - tüzetes vizsgálat a sorok között -, ja, sajnos a csatolmányból hiányzik az ezmegaz, ami a legfontosabb!, semmit se lehet tenni. A leleményes kuncsaft - ha van esze - ilyenkor órájára néz, „á, itt a kávé ideje!". Mire mindketten beülnek egy közeli kávézóba. (A Hivatal építészeti egységéhez hozzátartozik a környezet, ahol is kávézók, éttermek, szupermarketek burjánoznak, mert du. kettő előtt itt szürcsölik kapucsínóikat, kettő után ide rohannak ebédezni, majd shoppingolni.) A kávézás persze csak színház, a lényeg a boríték, ami valahogy átkerül az asztal alatt H.-hoz, mosoly, szép idő van, család? nyaralás? - és mire visszamennek, az ügy elintéződött.
Ez az egész koreográfia nem működne az épület elrendezése nélkül: szűk folyosók, benne ölik egymást a kuncsaftok; de ezt a képletet erősíti a H. környezete (az infrastruktúra mint kávézó- és ebédelőalkalmatosságok tömege), a rémisztő homlokzat, és mindentudó portásfülke. (Benne a cerberus - nála kell kezdeni a baksist, ha célba akarsz érni az emeleten...)
Róma igaz város. (Úgy értem, a szó klasszikus értelmében.) Még egy darabig. Romagnoli is ezt imádja benne: a keskeny utcákat, ahol terefere folyik, a kis üzleteket, ahol a tulaj az ajtóban mosolyog - vagyis nem jár szupermarketekbe. Lakása környékén több tucat ilyen kis bolt tenyész, és ő meg-megáll kis sajtért, üveg borért, közben elbeszélget a boltossal erről-arról, élvezi, hogy a másik oldalról ráköszönnek, egyáltalán, hogy a bevásárlás nem polc-sorállás-pénztárgép-exit aktus, hanem emberi kommunikáció. A vásárlás válogatás, alku, mosoly és szentségelés, odavágás és szertartásos búcsú. Szertartásoznak - ezt mediterránékról már rég tudjuk. Közben jó barátokként dumálnak mindenről, a heti meccsről, a kormányról (ami természetesen szar) vagy az úr szép nyakkendőjéről - az már nem az útikönyv-közhely, itt már belekommunikálod magad valami nyüzsgő életbe.
De kommunikáció a kajálás is. Rómában az étkezés nagy kalamajka, mindenkinek van ötlete, hol, mint főznek legjobban. A könyv étkezési vademecum is. Legjobb poénja, hogy a hét minden napjának, minden szezonnak megvan a maga kajája - vagyis tradíció rögzíti, mikor mit illik enni. Ezt a római specialitást a buszon kezdi magyarázni amerikai feleségének, de még csak keddnél tart, amikor megszólal egy fószer a mögötte lévő ülésről, hogy kicsit másképp és mást, de beleszól egy harmadik is, s mire a végállomásra érnek, már az egész busz tárgyalja az aznapi menü rejtelmeit. Eközben az olasz konyha nem nagy etwas, nincs olyan bonyolult étrendje, mint a franciának. (Ami ráadásul - ha komolyan eszik - minimum három óráig tart.) Az olaszok (rómaiak) sem hamarkodják el: mert nem a kaja a lényeg (arról nem esik szó az asztalnál), hanem a beszélgetés, a fitnesztornának beillő gesztikula, egymást túlkiabáló magyarázatok. Ismered. Tündériek. Na, ez veszik ki a mai világból, már Rómában is terjednek a gyorséttermek, és vége a szieszta előtti nagy csevegőpartiknak.
Bevezetés Rómába, a végén, a cinecitta kapcsán, beugrik egy kis kultúrcsevej is: hová tűnt az „olasz film". Valamikor (hatvanas évek) aratott - Visconti, Rossellini, Fellini, Antonioni, Germi, klaszszikusok, a legendás filmgyárban ma legfeljebb reklámfilmeket forgatnak, egyébként kong az egész. Én azt hittem, az amerikai gyarmatosítás nyomta ki a piacról, Romagnoli azt bizonygatja, hogy az állami támogatás tette tönkre. Az, ami a háború után felhozta. Kezdetben isteni volt ez a támasz, de aztán elkurvult a szakma, leszívták a pénzt, ám ócska és ráadásul közönségképtelen filmek születtek, a végén bedőlt az egész. Romagnoli véleménye autentikus, a filmszakmában dolgozott, aztán Amerikában is a stúdiók körül sertepertélt (abból élt), mégis, nekem túl egyszerű ez a magyarázat. Valahogy úgy képzelem, hogy Hollywood beetette Európát is saját filmzsánerével (sztárok, akció, hepiend, technikai perfekció), az új generáció már ezen nőtt fel, ehhez a modellhez képest az olasz film bonyolult (nem lehet tudni, ki a bad guy), lassú (Antonioni), tehát uncsi, kekeckedik, balos (társadalomkritika), legalábbis ez jött le a többségi néző fejében. Az már csak hab a tortán, hogy a vizualitás mint közeg is átalakult: a videojátékok, szappanoperák korában a szem is átnevelődött. Mindez kihúzta az olasz film lába alól a szőnyeget. (Igaz, filmtörténetileg ma is izgalmasak, egyetemeken, klubokban vetítik őket, Fellini meg Antonioni mítosz [és szakdolgozati téma], azaz temető.) Néhány zombi ugyan kóvályog ottan - pl. Roberto Benigni -, de még Romagnoli is nehezen tudna két másikat megnevezni. Nem kell sírni, a francia „új hullám" is eltűnt, meg a „Junger Deutscher Film" (a német új mozi mozgalma, vagyis Fassbinder, Kluge, Schlöndorff et co.), de jött helyettük más. (Pl. a német rendezők hulláma, azoké, akik „bosszúból" megszállták Hollywoodot - Emmerich, Hirschbiegel, Florian Henckel stb.)
Aztán visszautazik Amerikába. „Igaz is, mi az, ami hiányzik majd? A múzeumok, amelyek - a kifüggesztett nyitvatartási időket meghazudtolva - többnyire zárt kapukkal fogadtak? A bankjegykiadó automaták, amelyek elnyelik a kártyánkat, majd villogva tudtunkra adják, hogy nagyon sajnálják, de ma nem állhatnak rendelkezésünkre?" - Hápersze: csak viccelődik. Fél szíve ott marad ebben a lármás, történelemtől túltömött, tolakodó, pimasz (bűbájos) városban.
G. Franco Romagnoli: Ezer harang. Róma műhelytitkai. Fordította Szántó Judit. Budapest, 2006, Európa, 356 oldal, 2800 forint.