Rainer M. János
Könyv a (majdnem) semmittevésről
Kötete tárgyát illetően bevezető fejezetében Földes György egy sor megszorítással él, abban a reményben, hogy olvasóját így „nem téveszti meg" a cím. Kicsit azért mégis ez történhet. A Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés összetételből valóban nem következik feltétlenül a két szomszédos ország mindenoldalú történeti összehasonlítása a megjelölt időszakban. Az „ország a szereplő, méghozzá abban a formában, ahogy hol mint nemzet, hol mint állam, hol mint politikai és szellemi elit vagy mint társadalom a történet többi szereplője felé megjelenik. A főszereplők a nemzeti kérdésről szóló színműben lépnek fel más szereplők társaságában, kapcsolataikat nemzeti identitásuk határozza meg" - írja Földes ugyanitt (23. o.), s ezzel nem csökkenti a kérdőjelek számát, hiszen hogyan is lehet áttekinteni összes szemszögből azt, ahogyan, mondjuk, Románia megjelent a történet többi szereplője felé: ti. a magyar állam, a nemzet, a politikai és szellemi elit, továbbá a társadalom szemében?! Szerencsére a későbbi bekezdések tisztázzák, hogy politikatörténetről, szorosabban nemzetközi kapcsolattörténetről van szó, amelynek peremén meg-megjelennek értelmiségiek (írók, történészek, irodalmárok), de csak anynyiban, amennyiben személyük vagy műveik a politika belső vagy legfeljebb félig nyilvános diskurzusai tárgyává vált.
Földes Györgyöt történészi indulásának időszakát leszámítva mintha mindig is a Kádár-korszak foglalkoztatta volna - szinte a kimúlás pillanatától kezdve, sőt már öt történelmi perccel azelőtt is. Szakértőként működött közre a Berend T. Iván vezette MSZMP KB történelmi albizottság munkájában - eredetileg egy új pártprogram elkészítésébe dolgoztak volna be a felelősnek, Pozsgay Imrének. Azután inkább a párt koporsójába vertek egy nagy szöget. Pontosabban Pozsgay verte, de 1989. februári híres népfelkelés-nyilatkozata „robbanásához" az albizottság jelentése szolgáltatta a lőport. Földes akkor gyorsan írt két könyvet, az egyiket az MSZMP-ről, a másikat Magyarország eladósodásának politikatörténetéről. A kilencvenes évek eleje óta megjelent esszéi és tanulmányai azt sejtették: érdeklődése középpontjába a korszak (és rendszer) névadója, Kádár János került. S valóban, amennyiben mostani imponáló terjedelmű művének Kádár az egyik kétségtelen főszereplője - bár a szöveg egyáltalán nem ér véget az ő politikai bukásával, hanem az 1989-es karácsonyi romániai fordulatig tekinti át a legfelső szintű kapcsolatokat.
Ez a könyv úttörő munka, hiszen a magyarországi szovjet típusú rendszer külkapcsolatairól sem született még összefoglaló monográfia, ahogy az egyes relációk legtöbbjéről sem. Arról még csak-csak, hogyan láttak bennünket, elsősorban a világpolitika nagy szereplői, de a magyar és a hozzá hasonló kisebb államok kapcsolatáról elvétve sem. Pedig a bürokratikus rendszer a nemzetközi kapcsolatok terén is óriási mennyiségű dokumentumot gyártott - más kérdés, hogy ezek hozzáférhetősége nagyjából a hányatott sorsú belügyi-titkosrendőrségi iratokéval párhuzamos történet, csak éppen jóval kevesebb szó esik róluk. Ma sem tanulmányozható sok ezzel kapcsolatos iromány - annyi azonban mégis, hogy Földes rendkívüli részletességgel tudja ábrázolni a magyar döntéshozók Románia-percepcióját. Tulajdonképpen kár, hogy 1956-ban veszi fel a tárgyalás fonalát - az 1945 előtti és utáni előzményekre csak egy felvezető fejezet utal röviden. Ennek alapján az az ember érzése, hogy közvetlenül a háború után (majd az utolsó években, a nyolcvanasok vége felé) történtek e kapcsolatban a legizgalmasabb dolgok. Ami akkor, Magyarország számára egy valóban, Romániának csak látszólag elvesztett háború után egy pillanatra nyitottnak tűnt, az ötvenes évek elejére bezárult: az erdélyi magyar kisebbség sorsa a román állam belügyévé vált. Nem volt többé beszélgetés tárgya: a két ország politikai vezetői nemigen beszélgettek egyáltalán, és alig tettek lehetővé bármiféle beszélgetést más csoportok vagy emberek számára. Nem Magyarország, hanem a Szovjetunió, sőt személyesen Sztalin eszközölte ki a román alkotmányban a kisebbségi kérdés megemlítését, ahogyan a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es megszervezését is.
A könyv egy lassú változás dokumentációja - azé, amelynek során a hatvanas évek végétől a kádári vezetés nemzeti kérdéssel kapcsolatos görcsei lassan oldódni kezdtek. Úgy is lehetne mondani, hogy a magyar kommunisták lassan rájöttek, hogy egy nemzeti közösséghez is tartoznak, hogy a történelmi fősodor történetesen nemzeti keretekben (is) áramlik, s ők talán éppen ezt a medret is formálhatják. A görcsök oldódtak, a felismerések formálódtak, de a legutolsó pillanatokig sem oldódtak fel teljesen, nem alakultak valamilyen nemzeti-történelmi felelősség nagy felismerésévé. A magyar vezetésben mindvégig fennmaradt az internacionalizmus görcse, s gyakorlatilag végig ragaszkodtak a lenini nemzetiségi politika tökéletesen kiüresedett nyelvi kliséihez. Rendkívül hervasztó olvasni a múló évek során alig változó, sorjázó párt- és állami előterjesztéseket, belső munkaanyagokat, amelyek mind világosabb helyzetképeket tartalmaztak a romániai magyar kisebbségek lassan romló helyzetéről, de amelyek verejtékezve próbáltak egyensúlyozni az úgynevezett szocialista közösség ideológiai normái (a nemzeti kérdése perspektivikusan elveszti jelentőségét, a nemzetiségek ügye az illető - jelen esetben a román - állam belügyét képezik, róluk ezért beszélni is nehéz) és tényleges helyzet (esetleges) kívánalmai között. Az ember csaknem megsajnálja Kádár Jánost, ahogy elolvassa, mit is mondott bizonyos Paul Niculescu-Mizilnek, „a román párt magyar ügyekben illetékes vezetőjének": „Mi internacionalisták vagyunk és maradunk. Egyes kényes szervezeti vagy nemzetiségi kérdésnél (sic!) azt meg tudjuk tenni, hogy hallgatunk, de nem hurrázhatunk. Nem kellemes számunkra, ha közvéleményünk egy része a magyarság árulójának tekint bennünket. Ezt a román elvtársaknak is meg kell érteniük." (138. o.) Micsoda siralmas megfogalmazása a totális defenzíva pozíciójának! Pontosan tudták, mit várna el a nép (a közvéleményünk egy része kód tudniillik ezt jelentette, ezt Niculescu-Mizil valószínűleg éppoly jól tudta, mint Kádár) a vezetőitől, de ugyanilyen pontosan tudták, hogy ezt nem fogják tenni.
Magyarország nem választotta a szovjet mintájú kommunista projekt nacionalista útját, amelyre Románia oly nagy sikerrel lépett a hatvanas évek elején. Amikor Románia erre az útra lépett, Magyarország ezt nem tehette, mert Romániával ellentétben nálunk itt maradtak a szovjet csapatok. Kádár doublespeakjének egyik imamalomszerű fordulata, hogy a szovjet katonaság ittlétének nincsen belpolitikai oka, ritka esetként nem valami (egészen) mást, hanem pontosan a fordítottját jelentette: a csapatok éppenséggel belpolitikai okokból ültek a magyar laktanyákban. Földes nagyon világosan, érthetően érvel amellett, hogy a magát 1956-ban a nacionalizmussal nagyon megégető magyar vezetés óvakodott a maga szocializmusát nemzeti mezben felléptetni. Inkább bajlódott a hétköznapok forradalmiságával, mintsem ingoványos területre tévedjen. Elnézte, időnként táplálta a mindennapi életforma-nacionalizmust, a nekünk azért sokkal jobban megy sajátos kádár-magyar kultúrfölényét, inkább, minthogy a magyar kulturális és politikai identitás kérdését bolygassa. Úgy érezhette, hogy amíg ennek a nemzeti félnihilizmusnak anyagi alapjai rendelkezésre állnak, azért mennek a dolgok, s hogy internacionalistáknak mutatkozik, még jól is jöhet. Amint azonban az alapok erodálódni kezdtek, nem lehetett úgy tenni, mintha a közvélemény egy részének partikuláris problémájáról lenne szó.
Szembeötlő az aránytalanság Földes könyvében a román és a magyar pozíció ábrázolásának részletességében. Nagyon természetes, hogy nézőpontja magyar, s a hazai dokumentáció sokkal elérhetőbb, feltártabb, világosabb számára, mint a román. De éppen mert igyekszik számba venni a másik fél nemzet- és nemzetiségi politikájának alakulását is, a magyar rész kissé túlrészletezettnek tűnik. Az olvasó nehezen rágja át magát a huszonharmadik előterjesztés ismertetésén, különösen, ha az elmozdulás az előző dokumentumhoz képest nüansznyi. Erről persze nemcsak a szerző tehet - a magyar vezetés nagyon kevés belső vitát folytatott az ügyről. Mivel az nem állítható, hogy belső körben ne tudták volna, mennyire fontos, szinte meglepő, hogy legalább egymás között nem „beszélték ki" gyakrabban.
Földes nem nagyon foglal állást abban a kérdésben, hogy vajon a magyar politika tényleg annyira eszköztelen volt-e a határon túli magyarok dolgában a Kádár-korszakban. Történészként a folyamatot érzékelteti, amelynek meghatározó vonása, hogy Budapest szinte végig eszköztelennek tudta magát. Amikor azután a probléma már komplexumba illeszkedett, azt már súlyosnak érezte, és igenis „felfedezett" eszközöket: diplomáciát, szövetségi rendszeren belüli „fúrást", nemzetközi szervezeteket; mozgósított, sőt részben adekvát tudományos és kulturális transzmissziókat teremtett. A rendszerváltástól való alaktalan szorongás időszakában az effajta tevékenység átmentő legitimációként is szolgálhatott. Ennek rajzolata különösen érdekes, a végkifejlet dinamizmusától a könyv nyolcvanas éveket tárgyaló része is megélénkül. Egyetlen kérdés azonban érzésem szerint további kiemelést érdemelt volna. Magyarország mozgástere e téren is végső soron Moszkva állásfoglalásától függött. Vajon elégséges magyarázat-e, hogy a Kremlben szemet hunytak Románia kül- és katonapolitikai különútja fölött, csak mert az semmiféle belpolitikai változtatással nem párosult? A Ceausescu-féle nemzeti kommunizmus szovjet percepciója nélkül a magyar vezetés halk fogcsikorgatása, majdnem semmittevése nem érthető meg teljes mértékben. Márpedig ezt az érzékelést csak másodkézből, a magyar fél szemszögéből ismerjük meg. A magyar külpolitika Kádár-kori története - ahogyan az egész 20. században - a mozgástér érzékelésének története. Az ehhez szükséges jeleket Moszkvából adták le. Ameddig az eredeti jelek kialakítását és a Szovjetunió külső birodalmi politikáját nem tudjuk felrajzolni, addig a magunk történetét sem érthetjük eléggé. A Földes György könyvéből kirajzolódó, kissé féloldalas, de mindenképpen nagyon szomorú történet pedig nagyon meggyőző abban a tekintetben: úgy sem lesz könnyű.
Földes György: Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés 1956-1989. Budapest, 2007, Napvilág, 562 oldal, 3500 forint.