Litván György életműsorozatának első kötetéről
Az alig másfél éve elhunyt Litván György életműsorozata indul publicisztikájának ezzel a gyűjteményével, amely kezdetétől végéig fogja át a magyar 20. századot, pontosabban annak számára különösen fontos szakaszait. Az ő 20. százada a Huszadik Század-é volt, Jászi Oszkár társadalomtudományi folyóiratáé. Litván szellemi, tudományos és politikai orientációjának ugyanúgy kiindulópontja ez a harcos periodika; radikális demokrata irányzata, egyszerre naprakészen kombattáns és municiózusan tudományos módszere ifjúságától egész életútján át iránytűje maradt.
Mint a „második magyar reformnemzedéké", amelynek későn született - nem szívesen írom le -, egyik utolsó tagja volt. Maga a Huszadik Század nem kísérhette végig a szörnyű és nagyszerű századot, bár célja ez lehetett - ellenségei sem becsülték le jelentőségét, hiszen kétszer is betiltották, a kor ritmusában egyszer jobbról, egyszer balról, így csak két évtizedet élt, de világát nem oltották ki - álnevű folytatásokban, rokonlelkű kiadványokban, s mikor azokat is betiltották, hűséges hívei elszántságában.
Litván a Huszadik Század szellemiségének folytatója volt nemcsak mint történész és szociológus, hanem mint publicista és időnként a politika aktív résztvevője. Hűségét ehhez a hagyományhoz nemegyszer hangsúlyozta. (Én nem változtam. 2004, 151. o.) Ha tömören próbálnám összefoglalni ezt a hagyományt: következetes harc a feudalizmus minden maradványának felszámolására, a polgári demokrácia - beleértve a nemzeti egyenjogúságot - megvalósítására, különös tekintettel a sajtószabadság, a tudomány szabadsága védelmére. Jászi és társai jövőképében emellett még ott volt, bár a kapitalizmus alapján, a nagytőke hatalmának korlátozása, a parasztság földéhségének enyhítése és a nyitottság a szocializmus (de nem a dogmatikus marxizmus) mindezzel öszszeegyeztethető eszméi iránt.
A Huszadik Század szerkesztőinek és munkatársainak nézetei a fent vázolt körön belül sokban eltértek, de fontosnak tartották a toleranciát, a más véleményének tiszteletben tartását, és Litván ebben is az ő követőjük volt. Ez tette lehetővé, hogy kutatói érdeklődése kiterjedhessen a reformnemzedék szinte egész körére Szabó Ervintől Somló Bódogig, sőt az ebbe a körbe be nem illeszthető, de azzal nem is ellentétes Bibó Istvántól Károlyi Mihályig. Tudom, hogy sok mai olvasónak nehéz megérteni ezt, mert olyan korokban nevelkedtek, amikor hol az egyik, hol a másik világnézet törekedett a másként gondolkozók elnémítására, de a 20. század ősbűne - az első világháború - előtt ez a tolerancia volt a természetes, és Európa nagyobbik felén ma már ismét az.
A most megjelent kötet három részre osztja Litván rövidebb „történeti-politikai" írásait - nem időrendben. Az első rész - Történész a politikában - a rendszerváltozás után megjelent, az aktuális politikához kötődő írásokat tartalmazza, s talán más szerkesztésben ez lehetett volna az utolsó, de a kötet így is áttekinthető. A második rész - Politika a történelemben. A századelőtől 1956-ig - tulajdonképpen a „polgári" radikalizmus nézeteit, vitáit, sorsát tárgyalja. A címet annyiban pontosítanám, hogy a két világháború közötti rendszerről alig esik benne szó, egyrészt a folyóirat korával, tehát a század első két évtizedével foglalkozik, s ezen túl leginkább azokkal az évekkel - 1945-1948, 1953 -, amikor feltámadt az eszme újjászületésének reménye. A legfontosabb év, 1956 a harmadik rész írásainak tárgya.
Haladjunk nagyjából időrendben. A második reformnemzedék indulásával, hatásával és akadályozóival foglalkozik a rendszerváltás előtt megjelent több írása, kiemelve - Ady tanúságtételével hitelesítve -, hogy a Huszadik Század a Nyugat előzménye és helycsinálója volt. A folyóirat centenáriumára írott cikke már a rendszerváltozás után jelent meg. Érdekes írásban méltatja Jásziék közeledését a szociáldemokrata párthoz, kiemelve Jászi kritikáját, elsősorban a nemzetköziség provokatív hangoztatása miatt.
„Programjában egyetlen oly tétel sincs, mely egy fejlettebb magyar hazafisággal ellentétben volna" - idézi Jászi bírálatát az 1903-as szociáldemokrata pártprogramról -, de szakítani kell „a sokakat indokolatlanul sebző halálhörgéssel: a proletárnak nincs hazája! s helyette szüntelenül azt kell hirdetni, ami tényleg megfelel a valóságnak, hogy mi nem hazát veszünk el, hanem hazát adunk". (Európaiság, magyarság és szociáldemokrácia. 2003, 182. o.) Ezzel együtt helyeselte a programot, barátjához, Adyhoz hasonlóan; de miközben Ady egyre inkább rokonszenvezett a szociáldemokráciával, Jászi évről évre kritikusabb lett - talán barátja, Szabó Ervin hatására is -, bár a napi politikában mindvégig együttműködött a párttal. Talán helyénvaló megjegyezni, hogy Litván itt közölt rövid cikkeinek megértéséhez ajánlatos hosszabb írásait is ismerni, ez esetben például a Magyar gondolat - szabad gondolat című könyvecskéjét. Utóbbihoz kapcsolódik A népi-urbánus-ellentétről szóló, az akkor Fidesz közeli Századvég 1990-es körkérdésére adott nyilatkozata, amelyben jó (vagy inkább rossz) előérzettel, de hiába óvott a régi méreg felfrissítésétől hatalmi célok érdekében, bár akkor még tévesen hitte, hogy „a Nyugattól elzárkózó antiliberálisok ma éppen ellehetetlenülőben, visszavonulóban vannak, legalábbis nálunk". (217. o.) Csalódottan kellett a következő években többször is korrigálnia ezt a reménységet.
Külön írás méltatja Jásziék napilapját, a Világ-ot. Több cikk foglalkozik a radikálisok szerepével az 1918-as forradalomban, amelytől reformtevékenységük kibontakozását remélték. Az „őszirózsás" forradalom Litván szerint 1848 méltó folytatása volt, szakítás a régi Magyarországgal, „valódi népforradalom". Károlyi Mihály személyéről, külpolitikájáról kifejtett nézeteit is, Jászihoz hasonlóan, nagyon kritikus, de határozott rokonszenv jellemezte. (A magyar demokrácia és a győztesek. 1998, 194. o.; Trianon és a magyar demokrácia. 2000, 203. o.) A folytatásról, a Tanácsköztársaságról már elítélő véleménye volt, vitázott azokkal, akik, mint e sorok írója is, a két forradalom összefüggését fontosabbnak tartották, mint ellentmondásait.
A demokrácia rövid és felemás újjáéledésének ma nehezen rekonstruálható 1945-1947-es éveit s bennük a radikális demokraták szerepét több írásban és Oltványi Imre, Vitányi Iván emlékezéseit ismertető recenzióban igyekezett megvilágítani. Érdekesek az ötvenes évek történetének különböző szándékú meghamisítási kísérleteivel vitázó kortársi megnyilatkozásai.
A következő rész írásai 1956 jelentőségéről, történetéről, emlékének a rendszerváltásban betöltött szerepéről szólnak. Köztük a visszaemlékező jellegűek pontosságuknál fogva forrásértékűek. Litván kétszer is felszólalt a Petőfi-kör vitáin, emlékezetes fellépése az 1956. tavaszi angyalföldi pártaktíván, ahol elsőként mondta nyilvánosan szemébe Rákosinak, hogy ideje lejárt, de az októberi napokban nem játszott vezető szerepet, fegyveres harcban nem vett részt. Így nem tartozott azok közé, akiket gyorsan elért a megtorlás. Sőt miután Rákosiból a pártapparátus többségének is elege volt, sokan rokonszenveztek vele, és 1957 tavaszán még meg akarták nyerni, hogy térjen vissza a pártba, segítsen a KISZ nehezen induló megszervezésében.
Maga választhatta meg tehát további sorsát. „Erre nem voltam hajlandó, sőt érzékeltettem, hogy nincs hozzájuk közöm - mondja 1997-ben Széchenyi Ágnesnek adott interjújában. - Kijött a kerületi pártinstruktor, és megkérdezte, miért nem léptem vissza a pártba. Azt feleltem: nem feledékenységből. Májusban jött értem a kerületi rendőrség, s vitt be a Teve utcába. Igazgatómnak, aki próbált értem mozgolódni, a kapitány annyit mondott, hogy hat hónapra kivonnak a forgalomból. A kerületieknek és a KISZ-központnak voltam útjában", nem a politikai rendőrségnek, amely akkor még nem tudta, hogy Litván részt vesz az illegális 56-os lapok, röplapok kiadásában. „...több heti fogda után Kistarcsára internáltak. Július közepén átvittek a Fő utcába, hogy a folyó ügyekben kihallgassanak." (343. o.) Néhány hét után kiengedték, abban bízva, hogy ennyi figyelmeztetés elég lesz.
Tudhatta, hogy figyelik, ezért abbahagyhatta volna részvételét a Nagy Imre-hívek szervezkedésében - nemcsak vállalta, kihívta sorsát. Mikor mások elmentek vagy elhallgattak, akkor lépett az első sorba. Barátja, Jászi sorai visszhangozhattak benne:
„Sötét a világ, kell tűz, ha lobnyi,
Kell a gyujtáshoz mindég újból fogni."
Több emlékezése szól 1958. őszi letartóztatásáról, peréről, a börtönéletről, rabtársairól, Bibóról, Déryről, Mérei Ferencről és a harcoló fiatalokról. (A legfontosabbak közül Az 1956-os magyar forradalom - negyven év távlatából és a Bibó István 1956-ban a Mozgó Világ-ban jelent meg.)
Szabadulása után sokáig nem publikálhatott, később is csak fokozatosan, először fordításokat, ismertetéseket, szerkesztéseket, bibliográfiákat - legfontosabb ezek közül a szociológia hazai kezdeteinek s különösen a Huszadik Század-nak bibliográfiája. Ezek után sikerült csak elintézni, Károlyi Mihályné hatékony segítségével, hogy miután megszerkesztett egy kötetet Károlyi korai írásaiból, a Történettudományi Intézet munkatársaként saját tudományos munkáit is megjelentethette - Szabó Ervinről, Jásziról, Károlyiról és körükről. Voltak támogatói, voltak, akik még ekkor is gáncsot vetettek. Fiókomban hevernek bizonyos lektori vélemények - de erről talán máskor.
A lobbanékony, indulatos ember munkáját nagyon is tudatosan tervezte - erre csak két példát, olyanokat, amiket tisztelői sem egészen értenek. Az egyik - hallottam néha kortársainktól, hogy Litván 56 előtt milyen lelkes párttag volt. Párttag volt, de nem lelkes. Sok barátjával együtt a következetes antifasizmus, a Horthy-rendszer emléke, a háborús élmények vitték a kommunista pártba, de annak nemcsak módszereivel, ideológiájával sem tudott azonosulni. Bizonyíték erre Pótó János alapos, kihagyásoktól ment Litván-bibliográfiája (Történelmi Szemle 2007/1), amelyből kiviláglik: mikor kortársaiként sokan teleírtuk zöld zsengéinkkel a türelmes papírt, a hiperaktív és könynyen fogalmazó Litván alig publikált valamit 1964 (és 1956) előtt, az is ismertetés a dualizmus korából.
A másik példa: sokan nem érthetik, miért foglalkozott évtizedeken át a tőle sok tekintetben távol álló Károlyi Mihály hagyatékával. Szükségből is - ez segítette, hogy publikálhasson mást is, tudományos intézetben dolgozhasson. Egyedül ezért mégsem tette volna. Ámde például Károlyi levelezésének kiadása először tette lehetővé Jászi, Szende Pál, az októbristák, a szociáldemokraták leveleinek és ezzel nézeteinek publikálását. Így csempésztük Jászit már a hetvenes években az érdeklődők kezébe, azután a nyolcvanas évek elejétől jöhetett már Jászi önállóan is. Sokat vitáztunk Károlyiról, Jásziról s arról is, amiről a rendszerváltozás előtt írni nem lehetett - ő reményt merített 56 emlékéből, én reménytelenséget, ő hitt a demokrácia diadalában, a kiművelt emberfők összefogásában, én csak szerettem volna...
Ahogy a forradalomról, úgy napi politikáról is csak a rendszerváltás után írhatott. A kötet első része közli 1990-től indult napi politikai publicisztikáját. Érdemes olvasni, mert gondjai, vitái, kritikái - sajnos? természetes? - nem avultak el.
Az ismertetett kötetet özvegye és Kende Péter válogatta, szerkesztette, szerető precizitással, előszavát is Kende írta. Ezért a gyors kiadás - az 1956-os Intézet érdeme - nem ártott a minőségnek. Talán azt követhetjük, hogy mielőbbi megjelenésre törekedve nem készítettek névmutatót. Kár.
Jelen kötetet hamarosan követi a párja: ez mintegy 50 elődről (a második reformnemzedékről), kortársról, sorstársról, barátról készült portrét tartalmaz. A két könyv együtt lesz egész.
Hajdu Tibor